in: Pesti Hírlap, 19. évfolyam, 213. szám, 1897. augusztus 3, 1-3.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)
Én, tisztelettel alulírott hazaáruló, azt állítom, hogy magyar építő-stílus nincsen.
Amire a méltán fölháborodott hazafiak azt mondják:
- Már hogyne volna! Kétféle is van. Tessék csak megnézni a vigadót, meg az Üllői úti iparművészeti múzeumot. Mind a kettő magyar stílus, és hasonlatosságuk mégis csak olyan, mint a kockáé meg a golyóbisé.
Biz ez nagy gazdagság, sőt kelleténél nagyobb. Olyanforma, mint mikor a mi jó anatómiaprofesszorunk gyűjteményében - állítólag - megvolt Lehel vezér két koponyája, a hét éves korabeli, meg a negyven éves korabeli.
A vigadó építője, Feszl Frigyes, fölhasználva Henszlmann Imre tanulmányait, magyar stílusban akart dolgozni. Jó szándékából furcsa mór, bizánci és román keverék támadt; ez elegyben a kétségtelen magyar elem csak az az egynéhány kipödrött bajuszú kemény vitéz, aki itt-ott az oszlopfőkből kandikál kifele. Szegény Feszl Frigyest világéletében sokat ütötték ezért a művéért. Úgy tudom, mint elkeseredett ember halt meg. Holott a vigadón nincs mit szégyellnie Budapestnek. A homlokzat, kivált mióta megfeketedett, éppenséggel nem szemsértő, sőt érdekes a maga ízléses zagyvaságában. Nagy érdeme, hogy reá vall az épület céljára: minden okos szem legott kitalálja, hogy ez a palota mulatóhely. Valami monumentális vidámság van rajta. Még nagyobb érdeme, hogy magyar stílus megteremtésére törekvő experimentálást [kísérletezést] nem födözheti föl benne senki. Azt hiszem, legtöbb olvasóm álmélkodott, mikor megtudta, hogy a vigadó voltaképp a magyar építő-stílus első műve akart lenni. A hozzánk vetődő idegenek se igen kérnek magyarázatot; nyilván attól tartanak: tudatlansággal vádoljuk őket, ha tüstént nem ismernek rá a mór, a bizánci, a román motívumokra.
De az Üllői úti palota előtt már nem tudákoskodik az idegen, hanem elkiáltja magát: "Mi a török csoda ez?" Ami engemet illet, emberségemre mondom, holmi elrontott hindu stílusnak tartottam, mikor lassankint alakot kezdett ölteni a szálfák szövevénye mögött. És belebódult az agyam veleje, midőn Marczali Henrik a mi délutáni sétáinkon végre megmagyarázta, hogy ez magyar stílus. Én igen tisztelem amaz építő-művész urak szándékát, - sőt azt szeretném, ha a brooklyni híd is a mi nemzeti géniuszunk hirdetője volna, - de amondó vagyok: experimentumokat nem szabad ily óriás arányokban és ily rengeteg nagy költekezéssel csinálni. Mert hogy ez az épület experimentum, talán még azok sem tagadják, akik eléggé sikerült experimentumnak ítélik. Vannak-e ilyen emberek? Nem tudom. Ami engemet illet, jó lélekkel mondhatom, hogy a Goethe Italienische Resie-jából ismeretes Pallagonia palermói herceg nagyságos elméjének csodálatos kő-szüleményei óta ilyen monstrumot nem láttam; és ha az Eötvös Károly szakemberei azt mondják, hogy szamár vagyok, mert az igazi magyar stílus, akkor is csak azt fogom hazudni az itt járó idegeneknek, hogy ez a palota a sziámi követség magyarországi expositurája: Csulalongkorn király ő felsége építtette két cimbalom-szóló között.
Ezt fogom hazudni. De vajon igazat beszélnek-e azok, akik azt mondják, hogy ez magyar építő-stílus vagy épp a magyar építő-stílus? Szerencsére az ördög se hisz nekik. Mert a művészetben rádisputálás nincs. A skolasztika vitatkozó módszerével be lehet bizonyítani, hogy ez az újságpapiros nem kulacs, hanem hegedű; és a szegény embernek szeme-szája eláll a fényes dialektikától. De azt már semmi hatalom sem hitetheti el velünk, hogy a Strobl Alajos Toldija magyar szobor, a Mihalovich Ödön Toldija magyar zene, az Arany János Toldija ellenben nem magyar költemény. És a nagy természeti igazság, a művészet, nem tűri meg a legképtelenebb petitio principiit, a semmiből való alkotást.
Magyar építő-stílus nincs és nem is lehet, mert nincs miből lennie: hiányzik lelkünkből.
Az elemeket, melyekből a magyar művészet lett, nyomról-nyomra ki tudjuk mutatni. Költő-művészetünk kútfeje az ősi népköltés. Zene-művészetünk alapja az ősi népdal lesz, melyben már Szent Gellért püspök gyönyörködött. Azt mondom: lesz, mert zene-művészetünk még nincs, legölebb a kezdet kezdete. De valamikor kell majd lennie, mert a kínálkozó fundamentom épp oly erős és hatalmas, ha nem erősebb és hatalmasabb, mint amelyre Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János építette a maga művészetét. A magyar népdal géniuszának oly benső, eredeti és izmos nyilatkozása, hogy a létért való küzdelemben nem veszhet el soha: ha mind mostanáig alig emelkedett ki gyermekded voltából, az azért van, mert a zene nagy idegen áramlatai közepett nem fejlődhetett olyan tehetség, aki Csokonai, Petőfi, Arany módjára a művészet tetőpontjáig vigye. Ha valamikor amaz idegen áramlatok csődbe kerülnek vagy legalább oly harc támad köztük, hogy gyöngítik egymást: első az alkalom, hogy egy fényes tehetség iskolák nyűge nélkül, bár a tudás fegyverzetével, megírja népdalaink ihletéből a zene-Toldit. Ez az ember lesz a magyar zene-művészet Arany Jánosa. Idegen és hitetlen, aki kételkedik eljövetelében. - Képírásunk, képfaragásunk is meglévő elemből: nemzetünk lelkéből lett. Munkácsy Mihály Siralomháza, Fadrusz János szobrai, Mészöly Géza, a legmagyarabb tájképíró, vásznai: mind az ember és a természet magyar szemlélése.
Építő-stílusnak azonban nem ád fundamentomot se hagyományunk, se érzékünk, se gondolkodásunk, se világszemlélésünk. Sátorlakó nép voltunk mi, amióta csak ezen a földön élünk, és a háznak nevét is, formáját is idegenektől vettük kölcsön, mikor hosszú nomádság után végre letelepedtünk ebben az országban. Történetírók szeretik azt a frázist, hogy a magyar parasztház födele még ma is "átalakult sátor." Dehogy az. Északnyugaton, ahol az ember eső, hó ellen keres menedéket, mindenütt ilyen a házfedél. A többi motívum? Nincs több motívum. És azt hiszem, arra még a honi építő-stílus legrajongóbb hívei se vetemedtek, hogy az idegenből hozzánk származott stílusok holmi csekély - úgyszólván mindenütt mutatkozó - elváltozásaiban nemzeti hatást lássanak. Vagy van magyar nyom román, francia és német góth műemlékeinken? Legeredetibb még a Grassalkovics-stílus [Grassalkovich-stílus], de ugyan mi a magyar rajta? Az egész egy vidéki nuance [nüansz], mely lehetne akár bajor is.
Szűr, bekecs, varrottas, láda, kapufélfa, korsó, tál cifraságaiban keresni a nemzeti építőstílus elemeit gyermekesség. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy népünk ízlésének ez adatait ne gyűjtsék a szorgalmas kutatók. De bizony csak gyűjtsék; még pedig több kritikával, mint azok, akik csupa buzgóságból az oláhok, rácok tattyú-bizánci cerkós [sic!, jav: fattyú-bizánci] motívumait is nekünk akarják ajándékozni. Mit nem adnánk érte, ha Nagy Lajos, Mátyás király korából is maradtak volna olyan rajzos könyveink, mint aminőket ma a derék Huszka József pingál. Ezeket a díszítéseket használhatja a fejlődő magyar iparművészet. De a tulipánból, gránátalmából, szegfűből nem épülhet ház; valamint a görög-stílus se lett az oszlopfők akantuszából, a góthika se a kőrózsákból. Minden építő-stílus nagy vonalak koncepciója, nem részleteké. Nekünk magyaroknak nincs semmi ilyenünk; és hogy nem is lesz soha, az a valóság bizonyítja legjobban, hogy nem tudunk magunkban még lappangó érzéket sem, mely valaha azt mondhatná egy épületre: "No, ez magyar stílus." Vagy van az országban az illető művészeken és velük gondolkodó barátainkon kívül egyetlen egy árva lélek, aki csak álmodná is, hogy a vigadó meg az Üllői úti palota magyar stílus akar lenni? Pedig a nemzeti építkezés olyan, mint a vers, a dal, a szobor, a kép: minden embernek, műveltnek és együgyűnek, azonnal reá kell ismernie, hogy az az ő lelkéből való. De, uram fia, mire ismerjen reá a magyar, mikor nincs mire reá ismernie?
E gondolatok indítója az a hallomásom, hogy a budapesti zsidók fényes nagy templomot akarnak építeni; és elsőbben mór-stílusra gondoltak, de most csupa hazafiságból a magyarhoz pártoltak. Ha ez igaz, valóságos architektúrai szerencsétlenség. - Hogy milyen lenne az a templom, arról csak annyit tudunk, hogy bizonyosan se olyan, mint a vigadó, se olyan, mint az Üllői úti bibircsós sárgadinnye koronázta Márs csillagbeli pagoda, (mely, mellesleg mondom, az építőanyag dolgában országunk egyik legdrágább épülete). Következnék hát a harmadik magyar-stílus. A Lehel vezér harmadik koponyája. Meglehet, gyönyörűnek sülne ki. De az is meglehet, hogy éppenséggel nem gyönyörűnek. Az ilyes experimentumokat a bölcs emberek faluhelyen, egynéhány száz kocsi téglával és holmi dohányzó kioszkon végzik, nem fővárosban, nem milliónyi költséggel és nem egy nagy felekezet templomán, melyet méretei és pompája páratlanná akarnak tenni. Budapestnek nincs szüksége bizarr épület-kuriózumokra, de hálásan fogadna és díszéül tekintene egy fönséges mór-építmény, Dordova [Cordova] és Sevilla remekeinek pompás mását. Hogy ezt a templomot magyar vagy idegen mester alkotná-e meg, mellékes kérdés. De azt hiszem, nincsen közöttünk olyan babonás ember, aki azt higgye, hogy ez a mi földünk vagy ágaljunk nem épp úgy kedvez az agyvelők fejlődésének, mint például a németeké, s hogy ne lehessen széles Magyarországon nem egy, de akárhány művész, aki, az arab monumentumok tanulmányozása után, ne tudja igen becsületesen, igen szépen megoldani ezt a nem is nagyon nehéz föladatot. Ellenben, aki magyar-stílusú templomot tudjon építeni Budapest zsidóságának, olyan ember nincs sehol, még Berlinben sem. Jóllehet bizonyos, hogy Berlinben is akadnának csöndes, benső humoristák [Reviczky Gyula-i értelemben - B.A.] akik legott készek nemcsak általános magyar, de speciális lipótvárosi magyar-stílusban is építeni, ha vannak jámbor lelkek, akik azt hiszik, hogy ilyen portéka van a világon. Bízzunk benne, hogy az a felekezet, melyben annyi okos, tudós és művészlelkű emberünk van, nem teszi kockára szent és nagyszerű vállalkozását egy üres jelszóért, a magyar építő-stílusért. De strygis, quae non sunt, nulla mentio fiat. [Eredetileg: De strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiat, azaz: "A boszorkányokról, mivel ilyenek nincsenek, vizsgálat ne tartassék." Tóth travesztiájában: "A boszorkányokról, mivel ilyenek nincsenek, említés se essék."] Másban, való dolgokban kell keresnünk és megtalálnunk nemzetünk lelkét. Magyar templom lesz az a templom, ha mórosan is rakják a köveit, mert magyar szó, magyar ének fog hangzani benne, és magyar szívek emelkednek majd ott istenükhöz.
Tóth Béla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése