A skárlát-szín magyar pusztáról
Lassan-lassan fogy a kenyér.
A nap lángolva ég felette,
De már semmit sem ér.
Nálunk lassan mind kiürülnek
A nagy arany-gyomru bányák,
Kincseit vigan elviszik mások,
De nálunk azt se bánják.
Nálunk a nagy erdők ledőlnek,
Elpusztul a madár-nép.
Hol megpihennénk szikkadt nyáron
Nem vár ránk hives árnyék.
Nálunk csak az kell, hogy szinültig
Tele legyenek a vályuk.
Kik velünk egy asztalról esznek,
Még azokat is utáljuk.
Nálunk csak cifra rongy kapós,
Romlik életünk ize, sója.
Egyre fakul a nagy idők
Harcos, máriás lobogója.
Nálunk minden tűz lelohad,
Minálunk a szivek üresek.
Meghalnak az örök, nagy eszmék
És ujak nem születnek.
S a szürke rém: a közöny ellen
Ha minden össze nem fogunk,
A Tisza mellől egyszercsak majd
Mi magyarok is - elfogyunk!
(1913)
Harsányi Lajos: Toronyzene, Szent István Társulat, Bp. 1917, 68-69.
Nékem a motívum kicsit ismerős Babitstól (A Gyémántszóró asszony). Persze Babits verse majdnem egy évtizeddel későbbi, és teljesen más kultúrpolitikai helyzetben született. Valahogy a kerettéma mégis hasonló gondolatra épül. (Oly sokat emlegették ekkoriban a civilizáció hanyatlását és a turáni átkot.)
Persze kérdés, hogy mi ellenében határozzuk meg magunkat magyarokként... S hogy aktuális-e maga a szöveg, azaz van-e ingerünk értelmezni...
