Kisvárosi élet

"Általában lehet állítani, hogy a legtöbb falu nemcsak külsejére, hanem belső életére nézve is nagyjában egyforma. Ugyanezt lehet mondani a kisvárosi életről is. Tele van fonáksággal, visszás helyzetekkel, hibákkal, szépségfoltokkal, melyekre csak, itt-ott ragaszt "szépség-tapaszt" a műveltségi máz. Sőt nyugodt lélekkel állíthatni, hogy az egész kisvárosi élet nem egyéb, mint a társadalmi félszegségek és ferdeségek szakadatlan láncolata. Az ember azt gondolhatná, hogy - a fővárosi élettel szemben - kisebb körben, ahol a legtöbben ismerik egymást, a kölcsönös ismeretség és rokonszenv egymás hibáinak, gyarlóságainak enyhítésére, leplezgetésére vezet. Ellenkezőleg! A széleskörű ismeretség éppen arra szolgál, az emberek közösen, egyesült erővel keressék ki egymásnak fogyatkozásait, gyarlóságait és hibáit, s ha egyszer ezek közszájra kelnek, a kisebb és nagyobb társaságnak van min mulatni, veszettül jól mulatni.
         Egymással szemben előzékenyek, udvariasak vagyunk, még szépeket is mondunk, miközben másokat feketére festünk, azután pedig leszednénk egymásról még a szentelt vizet is."

("Kisvárosi élet", in: Nagykőrösi Ujság 6. évf. 21. sz. 1906. május 26. 2-3., részlet)

E nagykőrösi újságíró nemcsak a város és a falu között húzott éles határvonalat, de kisváros és főváros között, amely az ország vízfejű, sok tekintetben ma is aktuális művelődési viszonyaira világított rá. Hogy milyen mentalitásbeli különbségek is társultak ehhez - arra nézvést a forrás meglehetősen bőbeszédű, és a korszak irodalmi ábrázolásaival is összevethető.
Władysław Stanisław Reymont Parasztok című műve (1904-1908) monumentális ábrázolása a paraszti életmódnak, és ha kisváros és falu között valóban nincs olyan nagy mentalitás- és életmódbeli különbség, mint azt a nagykőrösi cikkíró állította, s a paraszti életmód országonkénti, régiónkénti különbségeitől most eltekintünk, akkor a Parasztok építészetre utaló megjegyzései valós állapotleírásoknak fogadhatók el. Például a következő részlet, amely a Lipcében játszódó történet egyik helyszíne, Antek és Hanka téli lakása:

" Istenem, Boryna háza valóságos palota volt ehhez a kunyhóhoz képest! Kunyhó? Még az öreg [Boryna] istállója is alkalmasabb volt emberek számára. Rothadt ól ez, nem ház; egy rakás korhadt gerenda, trágya és rothadó szemét. A földön nincs egyetlenegy deszka sem, a döngöld föld tele gödörrel, fagyos sárral meg betaposott szeméttel, ha a tűzhely egy kissé több meleget ad, akkor kellemetlenebb büdösség terjed tőle, mint a trágyadombról. S ebből a koszból emelkednek a meggörbült, korhadt, rothadó falak. A nedvesség csurog róluk. A sarkokban pedig a fagy rázza szürke szakállát. A falak teli vannak agyaggal, szalmával s helyenként trágyával betömött lyukakkal. Az alacsony mennyezet úgy lóg, mint az ócska, kopott rosta, hogy több rajta a pókhálós szalma, mint a deszka. Csak a bútorok és edények takarják valamennyire a nyomorúságot, s az a néhány szentkép a falon. A rúdon lógó ruhák meg a láda takarta el a rőzséből font válaszfalat, amely mögött a tehenek voltak."

(Reymont: Parasztok, I. kötet, Európa Könyvkiadó, 

Budapest 1976, ford. Tomcsányi János, 229-230.)

A Parasztokban a Krakkó környéki hagyományos faépítészet leírása is megjelenik:

"Két hétig mentünk, még Krakkón túl is, de nem értem oda. Egy faluban, ahol délben megpihentünk, egy gazda éppen házat épített. Annyit értett hozzá, amennyit tyúk az ábécéhez. Méregbe gurultam, lehordtam a nyavalyást, hogy annyi fát elpocsékolt, és ott maradtam nála, mert kért is rá. Két hónap alatt olyan házat csináltam neki, hogy kastélynak is beillett, s ezért össze is akart adni az özvegy húgával, aki öt holdon gazdálkodott mellette."

(Reymont: Parasztok, i. m. I. kötet, 260.)

Hogy a hagyományos földfalazatú és faépületek milyen társadalmi közeghez tartoznak, Reymont kíméletlenül és néprajzilag is hitelesen leírta. S a regény számos eleme hajmeresztően hasonlít a nagykőrösi cikkíró által panaszolt állapotokra. Esti olvasmánynak kiváló, ajánlom minden kedves Olvasónak Reymont klasszikusát.

Hampel József egy népvándorláskori lelet ornamentikájáról

A tudományos teljesítménye miatt ma is számon tartott Hampel József korának megkerülhetetlen figurája volt, akit leginkább a nagyszentmiklósi aranykincs monográfusaként szokás számon tartani. A korszak pozitivista tudáseszményének szellemében a megállapodott szakvélemény, a legvalószínűbb, egyedüli helyesnek tartott magyarázat, a konszenzus érdekelte. Munkásságának jelentékeny részét teszi ki régészeti leletek vizsgálata, amely egyben az ornamentika vizsgálata is. (Sajátos az a birtokos viszony, amely a magyar nyelvben fennáll: a tárgynak lehet ornamentikája, de az ornamentikának nem lehet tárgya.) Egyik alapművében, a ma is forgatott A régibb középkor (IV-X. század) emlékei Magyarhonban (I. kötet: 1894, II. kötet: 1897; a továbbiakban: Hampel i. m.) a népvándorláskori művészettel kapcsolatban írta, hogy e korszak ízlése (amelynek teremtő és a befogadó fajtáját különböztette meg) az ornamentikában érhető tetten, amelyet nép, kor és vidék szerint tárgyal, azaz szisztematikus rendszerré alakítja az ornamentikában, a díszítőművészetben megkülönböztethető stílusokat. Egy helyütt így fogalmaz: "előny stylistikus kutatásainknál, hogy egyes styluscsoportokban a fölhasznált motívumokat különféleségeik szerint, hosszú sorozatok fonalán módosulásaik és hanyatlásaikban, néha eltorzulások végső fokáig tanulmányozhatjuk." (Hampel, i. m. 1897, II, 185.) Hampelnél az ornamentika milyensége értékítéletet is jelent ("torzult forma"), amely az egyértelműnek vélt fejlődési vonal történelmi végességének tudomásulvétele is.

Hampel szerint az ornamentikában alapkövetelmény az egyes idomok összeillesztésének szervessége (amint ezt számon is kéri egy mártélyi szíjvégen, Hampel, i. m. 1897, II, 206.) Egy Keszthelyről származó szíjcsatról a következőket írja:

"Amilyen ügyes e compositio és amennyire alkalmas a csuklós lemez keretének legtökéletesebb megtöltésére, azt kell hinnünk, hogy a tervező szándékával ellenkezik a jelenlegi kivitel, mert világos, hogy a középszárból kinövő levelekből a bronzöntő keze alatt támadtak e zárt gyűrűformák és bizonyára nem a tervezőtől eredt a két indaszárból lefelé hajló levelek ily fajta összeköttetése az alappal, mely megrontja a díszes bokréta gyanánt közös tőből eredő compositio hatását és a végső leveleket, melyeket a tervező mester lebegő helyzetben képzelt, mintegy földre nyomja."

Hampel József: A régibb középkor (IV-X. század) emlékei Magyarhonban, MTA, Budapest 1897, II. kötet, 207. A szóban forgó lelet illusztrációja: Hampel, I. kötet (1894), XC. tábla, 3. sz. kép.

Amellett tehát, hogy az ornamentális formákat lényegében a tárgytól magától függetlenül kezeli, s fejlődésükre, változásukra így következtet, feltételezi tervező és kivitelező különálló illetve különváló szerepét. Amikor azonban szembeállítja az eredeti kompozíció gazdagságát a kivitel gyengeségével, s nyíltan értékítéletet fogalmaz meg egyes kevésbé sikerültnek mondott tárgyakról (hibának tartja például a geometrizálódást, amely szerinte a forma "megmerevedése"), voltaképpen nem tesz mást, mint saját korának ornamentikát érintő kérdéseire reflektál. Nem hinném, hogy a tervezői és kivitelezői gyakorlat konstans szembenálló tényezők lennének az európai kultúrában, sőt, történeti érvek épp az ellenkezője mellett szólnak. Azonban e vélekedés rávilágít a pozitivista előfeltevések reflektálatlanságára. Csakúgy, mint az egyes ornamentumok megnevezése, amely kérdésként Hampelnél e könyvében nem merült fel. Semmilyen kételyt nem támasztott például aziránt, hogy az általa bikafejnek, virágnak, szívidomnak vagy másnak mondott motívum csakugyan bír-e ábrázoló jelleggel, azaz annak mimetikusságát nem kérdőjelezte meg. A megnevezés nehézségeire természetesen utalt, de csak abból a szempontból, ameddig az ábrázoló szándékot feltételezte. Amikor nem tudta egyértelműen - konszenzusra törekvően - megnevezni a motívumot, zárójelben kérdőjelet rakott mögé: "sörény (?)" (Hampel, i. m. 1897, II, 248.), vagy amikor számára szokatlan átalakulást írt le az általa feltételezett jelentésmező szintjén: "a »tulipán« tokaji idomának állatformává való átváltozása" (Hampel, i. m. uo.). Mindezek arra mutatnak, hogy az ornamentikáról való gondolkodás egyik lehetősége az, ha magát a motívumot a tárgytól, anyagtól, azaz anyagi valóságától függetlenítve szemléljük, s ekkor az egyes megnevezések (virág, szív, stb.) absztrakt fogalmakká, kategóriákká, gyűjtőfogalmakká válnak, amelyekhez konkrét jelentés nem társul. Ez a fajta szemlélet nemigen tud mit kezdeni egy olyan típusú díszítéssel, amely nem függetleníthető attól a tárgytól, amelyen felismerhető (azaz tehát a tárgy nem csupán hordja, viseli a róla leválasztható motívumot), vagy egy olyan típusú díszítéssel, amelynek formái nem-ábrázolóak, azaz kontamináltak vagy vizuálisan éppenséggel kétértelműek. Ilyen tárgyakra, alkotásokra, díszítésekre Hampel sorainak keletkezésekor már bőven akadt példa.
           Végezetül álljon itt még egy idézet, 1907-ből, amely az ornamentika mint kategória használatát mutatja: "A sokat tárgyal kérdések között a sassanida, a byzanczi és a szaraczén ornamentika már csak azért is állítják a legbonyolultabb föladatokat a kutatók elé, mert ornamentek úgyszólván észrevétlenül születnek és ezer módon mennek világgá. Terjesztik egyesek és népáramlatok, nem ismernek se helyi, se korbeli határt. Itt-ott meggyökereznek, néha megmaradnak ősi mivoltukban, majd meg átváltoznak egyes mesteremberek, műhelyek, városok, népek ízlése szerint. Régi motívumok újszerű kapcsolatokban tűnnek fel, gyarapodnak vagy elfonnyadnak, finomulnak vagy durvulnak. Az élővilágban talán a röpülő madarak seregéhez lehetne őket hasonlítani." (Hampel József: Ujabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről, Budapest 1907, 73.)
                A 20. század elején - még mindig a pozitivista hagyományból kiindulva, de teret engedve más megközelítéseknek is - az archetipikus alapformák keresése vált uralkodóvá. Ez a megközelítés Hampeléhez hasonlóan szigorúan formai, s ugyanúgy gyötrő kérdése a megnevezés. Felvinczi Takács Zoltán 1913-ban (Hampel halála évében) így írt a kínai sárkánymotívumról: "Élénk vita tárgya ma is és valószínűleg az lesz még hosszú ideig, hogy e szimbolikus állat, melyet mai formájában a hüllők és bizonyos tekintetben az emlősök közé sorozhatunk, milyen őstől [itt: természeti előképtől] származik. / A kutatók egy része azzal könnyít feladatán, hogy a legendás állatot a puszta képzelet szülöttének minősíti. Mások az ősállatok, különösen az ichtyosaurus emlékét keresik benne. Legtöbb híve van annak a nézetnek, mely szerint a sárkány a Yang Tse Kiangban előforduló aligátor leszármazottja." (Takács Zoltán: Kölcsönhatások a távol-Kelet művészetében, in: Turán, 1. évf. 3. sz. 1913, 170-177, id. rész 171.) Takách így összegezve a sárkánymotívum eredetére vonatkozó recens kutatásokat, azt teszi hozzá, hogy a kínai sárkányábrázolások már Kr. e. 1000 körül teljesen absztraktak, s hogy azok díszítmények már meglévő rendszerébe illeszkednek. Azaz, a kínai díszítőművészetet rendszerként írta le, amely maga alá rendeli egymással kölcsönhatásban lévő elemeit. A rendszer legfőbb eleme a nyugati meandermotívumhoz hasonlított felhő. A kölcsönhatások formaiak, s Takács így írja le az ornamentális formák kapcsolatát: "Néhány primitív sárkányalak mindennél jobban bizonyítja, mennyire irányította ez a dekoratív alapforma [a felhő] a művészi térkitöltés logikáját. A Shan és Chou korszakból való bronzedények egynémelyikén a sárkány mozdulata a felhőornamentum összelapított S formáját írja le és a kompozíciónak ez a mintája más motívumokon is felismerhető." (Takách i. m. 172.) A kínai díszítmények rendszerét Takács díszítőstílusnak mondja, azaz stílusként nevezi meg. Ez a stílusfogalom pedig különbözik Hampelétől, legalábbis abban a tekintetben, hogy a úgy épül formai jegyek összességére, hogy az elbeszélés rendszere alá illeszti a motívumok megnevezését is, tudatosítva azok önálló formajátékát, lényegében absztrakt voltát. A "minek nevezzelek" kérdése így reflektálttá válva illeszkedik a stílustörténetbe. Ez az eljárás Alois Riegl szemléletével vethető össze. De majd más fórumon.

Lechner Ödön meghalt (Kecskeméti Lapok, 1914. június 13.)

Lechner Ödön meghalt.
in: Kecskeméti Lapok, 47. évf. 132. szám, 1914. június 13. 1. oldal.

     Szerdán délután kacagva táncolt a napfény a kecskeméti városházán, a büszke épület minden szépsége ragyogott, a tetők ezüstös sugárban tündököltek. Estefelé, mikor fáradtan alászállt a nap, elkomorult a palota: szerdán este elhunyt zseniális építője, a magyar építőművészet büszkesége, Lechner Ödön. Ma már gyászolja őt Kecskemét, a városháza pedig nagyságát hirdeti, emlékezetét őrzi.

     Lechner Ödön meghalt és halálával egy nagyszerű darab művészet- és kultúrhistóra lapjai záródnak le. Ő volt a legeredetibb és a legteremtőbb művésze eddig a magyar építészetnek, és talán legtermékenyebb szelleme is. Az ő formanyelve, amelyért idehaza annyi támadásban volt része, előszava volt annak az egész mozgalomnak, mely nemcsak nálunk, de a nyugati kultúrállamokban is új utakra terelte az építészetet. Lechner Ödön az apostola, a primipilusa volt annak a belátásnak, mely az új építési anyagokból kiindulva, az új konstrukciókon keresztül az új stílust megteremteni igyekezett. Ez a belátás az egész földön diadalmaskodott, csak a Lechner hazájában bukott el - egyelőre. Elve azonban, mely egész életéé volt, s amelynek ma már számos híve van idehaza is, sokkal nagyobb és sokkal általánosabb, semhogy azt mesterségesen meggátolni lehetne. - Most, hogy ő maga félreállt, - a magyar história terminológiája alapján jósolhatjuk, - elveit is csakhamar siker fogja koronázni.

     A hervadt frázisok, hogy "a toll remeg a kezünkben", vagy, hogy "súlyos veszteség érte a magyar művészetet" még soha jogosabban nem virágzottak, mint most. Mert igazabban még senki meg nem halt a magyar művészetnek, mint Lechner Ödön. Keserűen és szomorúan kell konstatálnunk - nem először tesszük, - hogy ez a nagy művész és rendkívüli ember, amilyent a magyar glóbusz még nem teremtett, csak zseniális vázlatát adhatta nagyszerű és minden időket álló tehetségének. Korszakot alkotó álmainak csak a széljegyzeteit írhatta bele a magyar kultúra annaleseibe. Az ő élete egy kávéházi ablak szűk keretébe szorult, és mindenekfölött való művészete egy kávéházi asztal hideg márványá[é]rt lankadt a halhatatlanság szféráiba. Künn az élet, a hivatalos világ, mely Magyarországon mindig realizációja az életnek, mindig az útjába állott, és cinikus mosollyal, akár a kávéházi takarítónő, törölte le a márványról ennek az istentől való művészetnek az álmait, zseniális játékábráit, hajnali dalát az új magyar építőművészetnek. Most örökre elszállt ennek a dalnak a lelke.

    Lechner Ödön a kecskeméti városházán kívül, mely életének egyik legszebb alkotása, elkészítette a Rákóczi-torony tervezetét is. Ezt a gyönyörű, momentális [talán inkább: monumentális] alkotását lapunk egyik januári számában mutattuk be olvasóinknak.

     A sors úgy akarta, hogy Lechner Ödön testvérbátyjával egy napon haljon meg. Ugyancsak szerdán délután hunyt el Lechner Gyula, a kitűnő festő, író és műfordító is.

Léva (Levice, Szlovákia) és Kiskunfélegyháza kapcsolatai

Szalay Gyula, a Kiskun Múzeum alapítója és első igazgatója 1888 és 1893 között Léván tanított. (Fazekas István: Emlékezés Szalay Gyulára, in: Cumania 5, 1978, 375-383, vonatkozó rész: 376-378.)

A kiskunfélegyházi főgimnázium (ma: Móra Ferenc Gimnázium) minden évben megjelenő értesítőit Léván nyomtatták.

Morbitzer Nándor és Vas József tervei szerint épület Léván a városi szálló és bérház, egy időben kiskunfélegyházi épületeikkel (városháza, Bányai-ház).

Thék Endre előadása Kiskunfélegyházán, 1914

2014. június péntek 13-án Kőfalviné Ónodi Márta levéltáros az alábbi újságcikkre hívta fel a figyelmem, amelyet ezúton is köszönök neki.

Thék Endre városunkban, in: Félegyházi Közlöny 13. évfolyam 13. szám. 1914. március 29. 3. old. (mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg)

"A helybeli Iparos Otthon választmánya elhatározta, hogy évenként több olyan szakelőadást fog rendezni, mely az iparosoknak hasznos és a foglalkozásukhoz tartozó kérdésekkel fog foglalkozni. Az első szakelőadás e hó 25-én nagyszámú közönség jelenlétében folyt le. Melyre előadóul sikerült az Iparos otthon vezetőségének Thék Endre udvari tanácsost, iparkamarai elnököt megnyerni. Thék Endrét a vasúti állomásnál dr. Rádi Lajos főjegyző és Elek István, az Iparos Otthon elnöke fogadta. Az állomásról először a város székházába kísérték a nagy vendéget, hol a város nevében Seres István alpolgármester fogadta. És szép szavakkal köszöntötte meg, hogy az Iparos Otthon részére szakelőadás tartására városunkban üdvözölhetjük. A városházától átment kíséretével a Korona Szálloda kereskedők és iparosokkal zsúfolásig megtöltött dísztermébe. Thék Endrét beléptekor hatalmas éljenzéssel fogadta a közönség. A nagy vendég az emelvényre felmenve és megköszönte a szép fogadtatást és megkezdette beszédjét, mely egy jó fél órát vett igénybe. Beszédjében rámutatott arra, hogy a kisiparosnak hogyan kell magát megbecsülni, és mi módon viheti előbbre iparát. Az sohasem bántsa a kisiparost, ha a nagyiparossal nem tud versenyezni, mert ő csak úgy tud előrehaladni, ha szorgalmasan dolgozik és tisztességes munkadíj mellett. Az sohase lebegjen a szeme előtt, hogy a másik haszon nélkül dolgozik, mert az nincs számítással és az olyan iparos rövid időn belül tönkre megy. Aki jó munkát végez és rendes haszonnal, az mindig meg fog élni. Említette még, hogy legjobb volna, ha az országos vásárok megszűnnének, mert ez teszi a kisiparost tönkre, reméli, hogy ez[t] is sikerülni fog 5-6 év alatt keresztül vinni, hogy az országos vásárok meg fognak szűnni. Thék Endre beszéde után Mihálka Géza, az Iparos Otthon alelnöke meleg szavakkal köszönte meg a nagy vendég megjelenését. Kiss Jenő asztalos pedig az iparosok nevében köszönte meg Thék Endre megjelenését, és ezzel az iparosoknak szép emléket hagyott hátra. Délbe a nobilis vendég tiszteletére bankett volt, ki a délutáni gyorsvonattal utazott el városunkból."

S ha már Thék Endréről van szó, hadd tegyem közzé a Borsszem Jankóban megjelent szöveges karikatúrát a köztiszteletben álló iparosról:

Thék Endre, in: Borsszem Jankó, 45. évf. 12. szám, 1912. március 24, 8. oldal.

Thék Endre.
Körmondatainak hossza egyenes arányban áll közkedvelt szakállának méretével. A magyar ipart lendítő beszédeinek elmondása közben ad hoc nyomozó bizottságok szoktak alakulni, az egymástól mostoha kézzel elszakított mondatrészek tartózkodási helyének kipuhatolása végett. Szónoklatainak hatása példátlan. Megesett, hogy egy serdületlen ifjú Thék bácsi rögtönzése közben ősz szakállt növesztett, mire hirtelen a népfölkelők közé sorozták az előhívott katonatisztek. Más alkalommal egy szelidarcu fiatal leány csukló sírás közben vallotta be, hogy harmadik férjétől ikrei születtek. Mindkét esetben ugyanis egészen rövid beszédet mondott Thék bácsi. Minthogy a magyar ipar Magyarországon sehol sincs jelen, természetes, hogy kitűnő jelenvoltunk mindenütt jelen van. Fiatalok és öregek nagy roverenciával köszönnek neki, mire ő mindenkinek jegyzőkönyvileg köszönetet szavaz. Akciói jelentékenyek és joggal várja el, hogy mindenki támogassa. Támogatja is a kisipar, a középipar, a nagyipar, a társadalom és az állam. Egyébként csak elismeréssel beszélhetünk róla. A maga erejéből lett asztalossegéd, gyáros és udvari tanácsos. Aki asztalt vesz tőle, annak ráadásul díszbeszédet mond. Az asztal alá beszéli az embert, aki így meggyőződhetik róla, hogy a lábak is tartósak.

Adatok a nagykőrösi Molnár Dániel cserépkályhagyáros munkásságához

1904-ben készítette el a Jeney Ernő által tervezett nagykőrösi Postapalota cserépkályháit.

1906-ban az Erzsébet Szanatórium nagykőrösi választmányának jótékonysági kiállítására ajánlott fel két gipszszobrot elárverezésre. (Szanatóriumi kiállítás, in: Nagykőrösi Ujság 6. évf. 23. sz. 1906. június 9. 2-3.)


1906-ban ajánlatot tett a kiskunfélegyházi városháza majolikáinak elkészítésére. (MNL - BKML V. 175/b. Kiskunfélegyháza Város Polgármesteri Hivatalának iratai. Közigazgatási iratok, I. 193/1906, 659/ki. 1906. sz.)

„Vas József budapesti műépítész úr megkeresése folytán van szerencsém mellékelni a kiskunfélegyházi apácazárda építkezés alkalmával végzendő cserépkályhamunka költségvetések.” - írta 1908-ban Kiskunfélegyházára, ahol a Vas József tervezte Constantinum római katolikus leánynevelő intézet épült. (MNL - BKML V. 175/b. I. 997/1911, 9025/ki. 1908. sz. Molnár Dániel Kiskunfélegyháza város tanácsának, Nagykőrös, 1908. július 21. Az iktatószám eredetileg a BKML V. 174/b. fond II. 513/1890 alapszámára mutat)

 

Lechner 100

Ma, 2014. június 10-én emlékezünk arra, hogy száz évvel ezelőtt hunyt el Lechner Ödön, az európai és a magyar építészet kiemelkedő alakja. Az évforduló emlékére Kecskeméten jártam.