Egy cikk a Városatyák Lapjából, 1910

A város, in: Városatyák Lapja, 1. évf. 1. sz. 1910. január 5. 1. old.

        A társadalmi jövő alapja, a polgáriasodás kiforró katlanja, az emberiség fejlődésének igazi iskolája csak a város. Ellentétben a faluval, a város a törekvő haladás bajnoka. Országos és általános állami érdek, hogy a falu csak legyen konzervatív; legyen ragaszkodó a régi erkölcshöz, az ősök szokásaihoz, az egyszerű életmódhoz. Mint, amilyen konzervatív a falu határának búzakalászt termő földje, úgy kívánatos, hogy a fal népe maradjon évszázadokon át változatlanul egyforma. De más a város helyzete. Itt kevésbé a termelés, inkább a feldolgozás az emberek foglalkozása. Az értékesítés nagy feladata hárul a városra. E magasabbrendű feladatokra kell rátermettnek lenni minden városnak!

        Temérdek óriási feladatainak a város csak akkor felelhet meg, ha vezetése jó kezekre van bízva. Noha többé-kevésbé igaz, hogy minden közönségnek olyan elöljárósága van, milyet megérdemel (hiszen jobbára magának választotta!) mégis föld szabad a kérdést tenni fordítva is: van-e a mi városunknak olyan vezető eleme, milyet megérdemelne? Erre már aztán megadja a kérdést mindenik városatya önmagának. Mert hiszen ki volna az, kit nem tölt el városa iránt szeretet? Ki akadna, ki városáért minden áldozatra kész ne volna? Jeleskedett a középkor fényes példáiban ama feddhetetlen polgároknak, kik városukért halni készek voltak, ám ma már kell halál a köz oltárára, de kell az élet. Kell a tudással gyarapított szolgálni-akarás. Kell a fáradhatatlan, férfias elszántság az érdekek istápolására és megvédésére. Ilyen városatyákat kívánunk mi Magyarország minden városának!

        De mert a városok valóban alkotják az ország jelentősebb felét, értelmi felsőbbségükkel méltán viszik az ország sorsának intézésében a döntő szerepet: kell, hogy a városok együttműködése kialakuljon, az érintkezés köztük sűrűbb legyen, az eszmék a szándékok körükben mintegy intim kicserélődjenek. Ennek valósulására rendelkezésre bocsátjuk lapunk hasábjait mindközönségesen a városi érdekek megbeszélésére. A városatyák és város-tisztviselők ne csak olvasói, egyúttal írótársai is legyenek e lapnak. Ma tanuló, holnap tanító szeressen lenni e meghívásunk alapján mindenki, kinek kezében van a város bármely irányú életkérdése.

Baloghy Ernő a magyar kultúráról (1908)

Baloghy Ernő: A magyar kultúra és a nemzetiségek, Deutsch, Budapest 1908.

I. fejezet, 3–11. old.

Magyarország új kulturális evolúció előtt áll nemcsak azért, mert végre a gazdasági érdekekkel és minden más kultúr érdekeivel együtt teljesen bele kell illeszkednie a nagy európai kultúrák egységébe, hanem azért is, mert kötelessége a Magyarország területén élő összes népfajokat a maga nemzeti kultúrájába bevonni, hogy így a nemzettest nehány millió emberrel gazdagodva, a nagy nemzeti és ezzel egyszerre, a nagy emberi kultúrfeladatokért itt sikeresen küzdhessen.

            Magyarország, a maga önálló állami életre tökéletesen alkalmas földrajzi helyzetével, minden jóval megáldott földjével, ezer esztendős történelmi múltjával, intézményeivel, a magyar fajnak szinte csodás konzerváló és fejlesztő őserejével itt áll a nemzetek kulturális versenye mellett szilárdan és törhetetlenül, de eddig jóformán egész életműködése az önfenntartás keserves munkájában merült ki. A nemzeti életért folyt a küzdelem és a nemzeti kultúr-evolúció érdekei jóformán csak ünnepnapokon léptek előtérbe.

            A nemzeti életfenntartásra fordított nagy munkánk alatt, nemzeti kultúr-evolúciónk a többi európai nagy nemzeti kultúrákhoz képest visszamaradt és mi az általános emberi haladás, kulturális fejlődés magasztos munkájának most még csak csekély mértékben lehetünk részesei.

            Mi a szomorú jelenségnek az oka? Ellenségeink vannak kint – és ellenségeink vannak bent. Mi vagyunk gyengék – és az ellenségeink az erősek? Egy-egy hatalmas, sokszor világtörténeti jelentőségű erőfeszítéssel nehányszor át akartuk törni a mozdulatlanság gátjait, hogy a szabad levegőre, a fejlődés szabad szférájába jussunk és csakhamar visszaestünk, fáradtan mint aki hiábavaló munkát végzett.

            A visszaesést nem úgy kell érteni, hogy Magyarország politikai, gazdasági, kulturális élete visszafejlődne, hogy mi ki lennénk kapcsolva abból a hullámzásból, amely miként a fizikai életben, úgy a szellemi életben is, amikor a régit elpusztítja, azonnal új erők alapjait veti meg. Nem. Benne vagyunk mint faktorok mi is az emberiség evolucionális közösségében.

            Egészen más volt Magyarország képe a múlt század elején, más a múlt század harmincas éveiben, a negyvennyolc utáni időkben, a múlt század második felében és egészen más ez a kép ma. De hiszen teljesen leigázott, teljesen idegen hatalom uralma alatt álló, intézményileg és kulturális tekintetben idegen centrumba beolvadt embersokaság sem állhat kívül a fejlődés törvényén; a különbség csak az, hogy amíg a nemzeti egységgé fejlődött embersokaságok az állandó haladás munkáját végzik – addig az egységes erőre nem fejlődött embersokaságok egy felettük álló erősebb hatalom érdekei, irányítása, súlya alatt élnek és ennek az erősebb centrumnak a képét veszik magukra.

            Egy cseppet sem csudálkozhatunk tehát azon, és ne tulajdonítsuk a szerencsés konstellációknak, kitűnő törvényeknek, kitűnő politikának, hogy 1867 óta mennyit fejlődött minden téren Magyarország. Fejlődtünk, mert életképesek vagyunk, és fejlődtünk, úgy ahogy éppen lehetett. Bizonyos az, hogyha lemondottunk volna nemzeti életünkről és beolvadunk pl. a német kultúrába, elfogadjuk az összbirodalmi eszmét, talán még előbbre lennénk; de ez a kultúra megsemmisítette volna a magyar nemzetet és ezzel együtt sok különlegesen értékes emberi értékeket.

            A fejlődés minden feltétele megvan Magyarországon is, de azért mégis bénák vagyunk és nem bírván mindeddig nemzetileg, függetlenné és önállóvá evolucionálódni, nem lehetünk erős munkatársai a nagy és általános emberi eszméknek, nem bírjuk szolgálni sem a humanizmus, sem az irodalom, sem a művészet, sem a gazdasági élet terén az emberiség közös céljait úgy, ahogy egy tizenhét millió lakossal bíró nemzetnek szolgálnia kellene; nem bírjuk szolgálni megközelítőleg sem úgy, mint pl. a nemzetileg evolucionált, egységes, két millió lakossággal bíró kis Norvégia, mely például az irodalom terén a világot egy Ibsennel ajándékozta meg és a politika terén a függetlenségét egy papiros forradalommal vívta ki.

            Magyarország ezen nehéz és megkötött helyzetének külső és belső okai vannak. A külső, vagyis a hatalmi, nemzetközi vonatkozású okokat, a dinasztiával és Ausztriával való érzésbeli, érdekbeli ellentéteket, és azok taglalását, az ú. n. közjogi fejtegetéseket jelen munkámban mellőzni fogom, és csupán a belső okok tárgyalására szorítkozom.

            Magyarországon, ahelyett, hogy mind a tizenhét millió ember, aki itt lakik, egy közös és egységes politikai, kulturális és gazdasági munkásságot folytatna, vagyis a nemzeti és ezzel együtt a végcélt kereső egyetemes evolúcióban centripetális irányokban venne részt, - a centrifugális irányzatoknak a munkáját látjuk és ez a centrifugális munka akadálya annak, hogy Magyarország naggyá, erőssé, szabaddá, függetlenné váljék.

            Centrifugális irányzatot képvisel Magyarországon az a sok kicsi nemzetiségi érdekcentrum, amely – mint alább ki fogom mutatni, - se idebent nemzeti egyéniséggé nem fejlődhetik, sem pedig Magyarországon kívül álló fajrokonaiival sem politikailag, sem társadalmilag, sem gazdaságilag nem egyesülhet, de amely örökös akadálya annak, hogy Magyarország is, miként ma már minden európai életképes államalakulat, még a kis Balkán-államok is, különleges erőfeszítés nélkül a nemzeti evolúció magaslataira felküzdhesse magát.

            A hazaszeretet, a hazai földhöz, annak integritásához, egységéhez való ragaszkodás, a függetlenség elé való törekvés, és ezen függetlenség megvalósítása, nemcsak a szívekben él, nemcsak érzelmi momentum, amelynek mámorító jelszavai mellett az ember az életét feláldozza, hanem egyúttal szociológiai szükségesség is. És amikor az emberek ezrei rettenthetetlenül rohannak a halál torkába, az ellenséges kardok élére, a puskák és ágyúk tüzébe, és félelem nélkül, átszellemülve engedik nyakuk köré csavarni a kötelet, hogy a hazáért elvérezzenek, akkor ez nemcsak azért történik, mert valami elfojthatlan érzés, olthatlan tűz emészti azokat az embereket, hanem történik azért is, mert a fejlődés rendje, ember árán is megköveteli a nemzeti evolúciót, mint fokozatot arra, hogy az így megerősödött, kifejlődött, dif[f]erenciálódött nemzeti egység szolgálhassa az általános, egyetemes, emberi ideálokat.

            A honalapítással s az akkor hozott államberendezési törvényekkel, majd a kereszténység felvételéve, Szent István, Szent László, Kálmán király által alkotott intézményekkel, az aranybullával, a nemzeti evolúció politikai és társadalmi keretei le lettek rakva úgy, hogy a magyar történelem fénykorában Nagy Lajos és a Hunyadiak alatt ott tartottunk, hogy ez a fejlődés már-már befejezettnek látszott. A magyar nemzet ereje, hatalma, nagysága, egysége kifelé és befelé teljes pompájában virágzott. Úgy látszott, hogy a magyar nemzet, megelőzve számos más nemzetet, már a XV. századtól kezdve egy fokkal előbbre jutott, s innen kezdve nemzetivé és egységessé vált, és így munkatársul szegődhetik az egyetemes nagy céloknak, hatni fog másokra s a nagy emberi célok elérésére szolgáló versenyben az elsők között lesz.

            Két körülmény vetette vissza a nemzeti fejlődést: a török pusztítás és a Habsburg házzal meg az osztrák örökös tartományokkal való államjogi összeköttetés. A nemzeti evolúció külső és belső akadályai gombamódon megszaporodtak. A mohácsi vész óta, a magyar nemzet története nem más, mint küzdelem a létért, a fen[n]maradásért egy külső hatalom ellen; ugyancsak nemsokára a mohácsi vész után bukkannak fel azok a kis népcsoportokból álló érdekcentrumok mint belső akadályai a nemzeti fejlődésnek, erőt merítve a külső hatalmi tényezőkből, a magyar primordium gyengítésének utógondolatával. A nemzetiségi apró érdekcentrumok megkezdték centrifugális mozgásokat és így bontogatják ma is természetes szociológiai fejlődés rendjét. Ezek a fészkelődések 1848-ban már féktelenekké váltak.

            A Rákóczy szabadságharca nem sikerült; a 48-as fenséges küzdelem szomorú véget ért; a 67-es alkotások nem biztosították a fejlődést. De hála Istennek a magyar primordium megmaradt épen. Most is a nemzeti evolúcióért folyik a küzdelem, amely jogos is és természetes is. De annyival nehezebb ma ez a küzdelem, mert a külső akadályok mind megvannak sőt megnövekedtek, a nemzetiségi érdekcentrumok pedig a magyar államban külön nemzetiségi érdekeket is fejlesztő államot követelnek egy szerencsétlen, nem is évtizedes, hanem évszázados politikai rendszer folytán, mely részben tehetetlen, részben rosszindulatú és részben vak is volt. Pedig a magyar primordium vagy elpusztul, vagy evolucionál mint egységes nemzet. Hogy a fejlődés útjait követhesse, először is le kell számolnia a belső akadályokkal, melyek az útjában vannak és minden egyes embert, aki ebben az országban él, az egységes magyar nemzeti eszme, az egységes magyar nemzeti kultúra részesévé és munkatársává kell tennie és meg kell akadályoznia azt, hogy a kis nemzetiségi érdekcentrumok, a magyar primordium munkáját akadályozó törekvéseikkel megbénítsák.

            A nemzeti evolúció magaslatain dolgozó nemzet alkothat azután igazán olyan munkákat, melyek az emberiség hasznára és dicsőségére is válnak.

            Első tekintetre úgy látszik, hogy amit a nemzetek alkotnak, azt saját maguknak, a saját dicsőségükre, a saját hasznukra alkotják. Pedig a dolog úgy áll, hogy minden nagy alkotás az egész emberiség javára szolgál. Vajon kinek szolgált a római tulajdon és obligáció-rendszer? Kinek szolgált Newton, Shakespeare, Pasteur, Edison stb.?

            Vajon van-e joga a magyar primordiumnak ahhoz, hogy a nemzeti evolúciójáért a tőle telhető erővel küzdjön? S ha igen, kötelesség-e végre annyi kísérletezés, annyi taktikázás, annyi paktálás, annyi iránytalanság, annyi hipokrízis után, az őszinte, egyenes és határozott, előrehaladó politikai útjára lépni s ezen politikai útján azokat a belső akadályokat, melyek az ő haladásának útjában vannak, tétlenségre kárhoztatják, az útból félretolni? Van-e ehhez joga a politika, a morál, a szociális fejlődés, a történelmi jog, az emberi jog szempontjából?

Zaboretzky Ferenc rövid életrajza 1906-ból

Zaboretzky Ferenc, in: Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1906-ik közönséges évre, 16. évf, Kecskemét 1906, 310–311.

Született Budapesten 1857. évben, atyja, ki az építőmesterséget gyakorolta, már kora ifjúságában szánta az építészeti pályára, s így már nevelését céltudatosan ennek megfelelően irányította.

Már a középiskolák végzésével egyidejűleg nyílt alkalma arra, hogy az építészet gyakorlati oldalával megismerkedjék. Így az iskolai nagy vakációk alatt részben atyja, részben pedig az akkori nagy hírű Diescher építész vállalatainál a kőműves és ácsmesterséget gyakorlati úton sajátította el, mi fundámentomát képezte tovább szak-kiképeztetésének.

Az általános műveltséggel és az építőmesterségek alapismereteivel így felruházva, kiváló ajánlat folytán néhai Steindl Imre műegyetemi tanár, a parlamenti épület megalkotójának kabinet irodájába jutott.

Itt nyerte első kiképeztetését a tervezés művészetében, különösen a góth-styl terén, amennyiben akkor készültek, az országos műemlékek bizottsága megbízásából, a magyar műemlékek restaurátionális tervei.

Ugyanez időben hallgatta a műegyetem építészeti szakosztályának előadásait, elméleti tanulmányai befejezéseül. Őszinte tisztelettel és kegyelettel adózik Steindl tanár emlékének, kit méltán nevezhet első mesterének.

Ambitiója ezután a gyakorlati élet útján való érvényesülésre vezette.

Elsőbben is az akkoriban épült Rákos-Ujszászi vasútépítés vállalatainál nyert művezetői állást s ezen építés befejezte után Pártos és Lechner építőművészek bízták meg vidéki nagyobb építkezéseiknél képviseletükkel a művezetés terén.

E jeles építőművészek megbízásából nagyobb számú középület építkezését vezette, melyek közül különösen kiemelendők: a Mária Therézia korabeli barokk stilű szegedi városháza, a renaissance stílű torontálmegyei székház, a zombori kaszárnya, az ó-szerb stílű karlócai szerb gymnasium és theológia és a renaissance stilben épült kecskeméti városi székház.

Az önállósítás utáni ösztön által hajtva, ezek után elérkezettnek látta az időt arra, hogy a gyűjtött ismereteket és tapasztalatokat a maga számára gyümölcsöztesse, elhatározta, hogy városunkban megtelepszik.

Elhatározása indító oka részben azon rokonszenv is volt, melyet népünk törzsgyökeres magyarsága és sok nemes lelki tulajdonsága iránt érzett.

Megtelepedése első idejétől kezdve úgy városunkban, mint annak határán túl a megtisztelő bizalomnak nem egy jelének volt részese.

Ennek bizonyítékát látta azon számos tervezés- és építéssel való megbízatása amelyben részesítették.

Így többek közt felemlítendő a tervezete után és részben vállalatában városunkban épült katholikus egyház két bérpalotája, a Koritsánszky-féle ház, a conservgyár, az osztrák – magyar bank palotája, a Beretvás Pál, Sántha Gábor, Bagi László-féle házak, a Wittmann-féle cukrászda, az orsz. tanítói árvaház, villanytelep, állami gyermekmenhely stb.

A vidékre kiterjedő tervezési és építkezéseiből felemlítésre méltók: a nagybecskereki ev. ref. templom, a kunszentmiklósi templom, a makói, verseci és kikindai villanytelepek, több iskola, vasúti és egyéb magán épületek. A városok intelligentiájának és culturális fejlettségének külső kifejezését mindig azok építményei adják, tervezeteinél ezt mindig szem előtt tartva, törekedett az aesthetikai követelményeknek megfelelni és a stylszerűség határait megtartani, valamint arra, hogy ily rajzok kiadása mellett városunk iparát a jó ízlés terén is irányítsa. És a tiszta igazság az, hogy ez Zaboretzky Ferencnek a lehető legteljesebb mértékben sikerült is, mert alkotásai mindmegannyi díszei városunknak, a kifejlett műízlésnek és a tökélyre vitt szaktudásnak pedig elismerésre méltó eredményei. És ezek a tulajdonságok, párosulva egyébb egyéni nemes tulajdonságokkal, általános tiszteletet és közmegbecsülést biztosítottak neki.

Néhány adalék Csongrád és Kiskunfélegyháza kapcsolatához

A csongrádi sajtóban számos újsághír olvasható, amely elsősorban arra nézvést árulkodó, hogy mely városok mozgalmait, mely személyek munkásságát követte figyelemmel a Tisza-parti város. A következőkben néhány ilyen adalékot teszek közzé.

Csongrádon került elő az a torzított (makrokephal) koponya, amely Lenhossék Józsefhez, 19. század neves magyar orvoshoz került.[1] Lenhossék egyik jó barátja Jókai Mór volt, aki e koponyát (is) látva írta meg A három márványfej c. alig ismert regényének[2] ősvilágról szóló fantáziáját.[3] Hasonlók kerültek elő 1883-ban, amelyekről Ujszászy János csongrádi származású építész tudósította a szentesi sajtót.[4] Jókait negyvenéves írói jubileuma tiszteletére 1893-ban Csongrád és Kiskunfélegyháza is díszpolgárává választotta.

A magyar szecesszió talán legkülönlegesebb emléke, a Reök-palota[5] építtetőjéről, a szegedi folyammérnöki hivatal vezetőjéről, Reök Iván tápéi kerületi országgyűlési jelöltségéről 1906-ben beszámolt a csongrádi sajtó,[6] sőt személyes látogatásáról is, amikor 1904-ben a gátat szemlézte.[7]

Kada Elek, Kecskemét polgármestere Gátéron ásatott, erről beszámolt a Csongrádi Ujság.[8]

Ludrovai Tóth István (1846–1923) 1871-ben rövid ideig Kiskunfélegyháza városi mérnöke volt,[9] majd Csongrádon, Temesváron, Hódmezővásárhelyen és Aradon dolgozott. Csongrádi földbirtokos lévén bekapcsolódott a helyi közéletbe.[10]

---

[1] Jókainak a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzött könyvtárában megtalálható a torzított koponyákkal foglalkozó, a szerzője által Jókainak dedikált tudományos összefoglaló. Lenhossék József: A szeged–öthalmi ásatásokról, különösen az ott felfedezett ősmagyar, ó-római és kelta sírokban talált csontvázakról, továbbá egy ugyanott talált Sphenocephal és Katarrhin Hyperchamaecepal koponyáról, végre egy Ó-Szőnyön kiásott mesterségesen eltorzított Makrocephal koponyáról, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1882. A koponya történetéről lásd: Lőrinczi Gábor: A csongrádi múzeumi törekvések első korszaka, in: Mozaikok Csongrád város történetéből 1988, Csongrád Városi Tanács, Csongrád 1988, 7–21, id. rész 7.

[2] Jókai Mór: A három márványfej [1887], (Jókai Mór Összes Művei, Regények, 50), s. a. r. Oltványi Ambrus, Akadémiai Kiadó, Budapest 1966.

[3] Lenhossék témát érintő kötetének szerző által dedikált példánya fennmaradt Jókai hagyatékában. A dedikáció a következő: „Régi tisztelt Barátjának / Jókai Mórnak / emlékül / a Szerző / Budapest. 1880. Marczius 14-kén.” Petőfi irodalmi Múzeum, Könyvtár, lelt. sz. D339. (Nyitott kérdés lehet, miért szól az 1882-ben megjelent könyv dedikációja 1880-ra.) „Egy ember, akit még eddig nem ismertünk”. A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa. Könyvtára, szerk. E. Csorba Csilla, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2006, 107. kat. sz. 638.

[4] Őskori leletek, in: Szentesi Lap, 1883. szeptember 1. 3. Közli: Labádi Lajos: Csongrád a szentesi sajtóban, in: Oppidum Csongrád 2000, 116–117.

[5] Csongrád megye építészeti emlékei, szerk. Tóth Ferenc, Szeged 2000, 565–567.

[6] Reöck [sic!] Iván jelöltsége, in: Csongrádi Lap, 16. évf. 46. sz. 1906. november 11. 2.

[7] Röck [sic!] Iván műszaki tanácsos, in: Csongrádi Ujság, 2. évf. 6. sz. 1904. február 7. 2.

[8] Avarsírok Gátéren, in: Csongrádi Ujság, 2. évf. 14. sz. 1904. április 3. 3.

[9] Brunner Attila: Az építészeti rendszabályozás kezdetei Kiskunfélegyházán, in: Első Század. Tudományos folyóirat 12. évf. 2. sz. 2013. nyár, 217–231. id. rész 219–220.

[10] Erdélyi Péter: Egy csongrádi mérnök-gazdálkodó-politikus, Ludrovai Tóth István naplója 1903-ból, in: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Történeti tanulmányok, 3, 2000, 151–157.