Baloghy Ernő a magyar kultúráról (1908)

Baloghy Ernő: A magyar kultúra és a nemzetiségek, Deutsch, Budapest 1908.

I. fejezet, 3–11. old.

Magyarország új kulturális evolúció előtt áll nemcsak azért, mert végre a gazdasági érdekekkel és minden más kultúr érdekeivel együtt teljesen bele kell illeszkednie a nagy európai kultúrák egységébe, hanem azért is, mert kötelessége a Magyarország területén élő összes népfajokat a maga nemzeti kultúrájába bevonni, hogy így a nemzettest nehány millió emberrel gazdagodva, a nagy nemzeti és ezzel egyszerre, a nagy emberi kultúrfeladatokért itt sikeresen küzdhessen.

            Magyarország, a maga önálló állami életre tökéletesen alkalmas földrajzi helyzetével, minden jóval megáldott földjével, ezer esztendős történelmi múltjával, intézményeivel, a magyar fajnak szinte csodás konzerváló és fejlesztő őserejével itt áll a nemzetek kulturális versenye mellett szilárdan és törhetetlenül, de eddig jóformán egész életműködése az önfenntartás keserves munkájában merült ki. A nemzeti életért folyt a küzdelem és a nemzeti kultúr-evolúció érdekei jóformán csak ünnepnapokon léptek előtérbe.

            A nemzeti életfenntartásra fordított nagy munkánk alatt, nemzeti kultúr-evolúciónk a többi európai nagy nemzeti kultúrákhoz képest visszamaradt és mi az általános emberi haladás, kulturális fejlődés magasztos munkájának most még csak csekély mértékben lehetünk részesei.

            Mi a szomorú jelenségnek az oka? Ellenségeink vannak kint – és ellenségeink vannak bent. Mi vagyunk gyengék – és az ellenségeink az erősek? Egy-egy hatalmas, sokszor világtörténeti jelentőségű erőfeszítéssel nehányszor át akartuk törni a mozdulatlanság gátjait, hogy a szabad levegőre, a fejlődés szabad szférájába jussunk és csakhamar visszaestünk, fáradtan mint aki hiábavaló munkát végzett.

            A visszaesést nem úgy kell érteni, hogy Magyarország politikai, gazdasági, kulturális élete visszafejlődne, hogy mi ki lennénk kapcsolva abból a hullámzásból, amely miként a fizikai életben, úgy a szellemi életben is, amikor a régit elpusztítja, azonnal új erők alapjait veti meg. Nem. Benne vagyunk mint faktorok mi is az emberiség evolucionális közösségében.

            Egészen más volt Magyarország képe a múlt század elején, más a múlt század harmincas éveiben, a negyvennyolc utáni időkben, a múlt század második felében és egészen más ez a kép ma. De hiszen teljesen leigázott, teljesen idegen hatalom uralma alatt álló, intézményileg és kulturális tekintetben idegen centrumba beolvadt embersokaság sem állhat kívül a fejlődés törvényén; a különbség csak az, hogy amíg a nemzeti egységgé fejlődött embersokaságok az állandó haladás munkáját végzik – addig az egységes erőre nem fejlődött embersokaságok egy felettük álló erősebb hatalom érdekei, irányítása, súlya alatt élnek és ennek az erősebb centrumnak a képét veszik magukra.

            Egy cseppet sem csudálkozhatunk tehát azon, és ne tulajdonítsuk a szerencsés konstellációknak, kitűnő törvényeknek, kitűnő politikának, hogy 1867 óta mennyit fejlődött minden téren Magyarország. Fejlődtünk, mert életképesek vagyunk, és fejlődtünk, úgy ahogy éppen lehetett. Bizonyos az, hogyha lemondottunk volna nemzeti életünkről és beolvadunk pl. a német kultúrába, elfogadjuk az összbirodalmi eszmét, talán még előbbre lennénk; de ez a kultúra megsemmisítette volna a magyar nemzetet és ezzel együtt sok különlegesen értékes emberi értékeket.

            A fejlődés minden feltétele megvan Magyarországon is, de azért mégis bénák vagyunk és nem bírván mindeddig nemzetileg, függetlenné és önállóvá evolucionálódni, nem lehetünk erős munkatársai a nagy és általános emberi eszméknek, nem bírjuk szolgálni sem a humanizmus, sem az irodalom, sem a művészet, sem a gazdasági élet terén az emberiség közös céljait úgy, ahogy egy tizenhét millió lakossal bíró nemzetnek szolgálnia kellene; nem bírjuk szolgálni megközelítőleg sem úgy, mint pl. a nemzetileg evolucionált, egységes, két millió lakossággal bíró kis Norvégia, mely például az irodalom terén a világot egy Ibsennel ajándékozta meg és a politika terén a függetlenségét egy papiros forradalommal vívta ki.

            Magyarország ezen nehéz és megkötött helyzetének külső és belső okai vannak. A külső, vagyis a hatalmi, nemzetközi vonatkozású okokat, a dinasztiával és Ausztriával való érzésbeli, érdekbeli ellentéteket, és azok taglalását, az ú. n. közjogi fejtegetéseket jelen munkámban mellőzni fogom, és csupán a belső okok tárgyalására szorítkozom.

            Magyarországon, ahelyett, hogy mind a tizenhét millió ember, aki itt lakik, egy közös és egységes politikai, kulturális és gazdasági munkásságot folytatna, vagyis a nemzeti és ezzel együtt a végcélt kereső egyetemes evolúcióban centripetális irányokban venne részt, - a centrifugális irányzatoknak a munkáját látjuk és ez a centrifugális munka akadálya annak, hogy Magyarország naggyá, erőssé, szabaddá, függetlenné váljék.

            Centrifugális irányzatot képvisel Magyarországon az a sok kicsi nemzetiségi érdekcentrum, amely – mint alább ki fogom mutatni, - se idebent nemzeti egyéniséggé nem fejlődhetik, sem pedig Magyarországon kívül álló fajrokonaiival sem politikailag, sem társadalmilag, sem gazdaságilag nem egyesülhet, de amely örökös akadálya annak, hogy Magyarország is, miként ma már minden európai életképes államalakulat, még a kis Balkán-államok is, különleges erőfeszítés nélkül a nemzeti evolúció magaslataira felküzdhesse magát.

            A hazaszeretet, a hazai földhöz, annak integritásához, egységéhez való ragaszkodás, a függetlenség elé való törekvés, és ezen függetlenség megvalósítása, nemcsak a szívekben él, nemcsak érzelmi momentum, amelynek mámorító jelszavai mellett az ember az életét feláldozza, hanem egyúttal szociológiai szükségesség is. És amikor az emberek ezrei rettenthetetlenül rohannak a halál torkába, az ellenséges kardok élére, a puskák és ágyúk tüzébe, és félelem nélkül, átszellemülve engedik nyakuk köré csavarni a kötelet, hogy a hazáért elvérezzenek, akkor ez nemcsak azért történik, mert valami elfojthatlan érzés, olthatlan tűz emészti azokat az embereket, hanem történik azért is, mert a fejlődés rendje, ember árán is megköveteli a nemzeti evolúciót, mint fokozatot arra, hogy az így megerősödött, kifejlődött, dif[f]erenciálódött nemzeti egység szolgálhassa az általános, egyetemes, emberi ideálokat.

            A honalapítással s az akkor hozott államberendezési törvényekkel, majd a kereszténység felvételéve, Szent István, Szent László, Kálmán király által alkotott intézményekkel, az aranybullával, a nemzeti evolúció politikai és társadalmi keretei le lettek rakva úgy, hogy a magyar történelem fénykorában Nagy Lajos és a Hunyadiak alatt ott tartottunk, hogy ez a fejlődés már-már befejezettnek látszott. A magyar nemzet ereje, hatalma, nagysága, egysége kifelé és befelé teljes pompájában virágzott. Úgy látszott, hogy a magyar nemzet, megelőzve számos más nemzetet, már a XV. századtól kezdve egy fokkal előbbre jutott, s innen kezdve nemzetivé és egységessé vált, és így munkatársul szegődhetik az egyetemes nagy céloknak, hatni fog másokra s a nagy emberi célok elérésére szolgáló versenyben az elsők között lesz.

            Két körülmény vetette vissza a nemzeti fejlődést: a török pusztítás és a Habsburg házzal meg az osztrák örökös tartományokkal való államjogi összeköttetés. A nemzeti evolúció külső és belső akadályai gombamódon megszaporodtak. A mohácsi vész óta, a magyar nemzet története nem más, mint küzdelem a létért, a fen[n]maradásért egy külső hatalom ellen; ugyancsak nemsokára a mohácsi vész után bukkannak fel azok a kis népcsoportokból álló érdekcentrumok mint belső akadályai a nemzeti fejlődésnek, erőt merítve a külső hatalmi tényezőkből, a magyar primordium gyengítésének utógondolatával. A nemzetiségi apró érdekcentrumok megkezdték centrifugális mozgásokat és így bontogatják ma is természetes szociológiai fejlődés rendjét. Ezek a fészkelődések 1848-ban már féktelenekké váltak.

            A Rákóczy szabadságharca nem sikerült; a 48-as fenséges küzdelem szomorú véget ért; a 67-es alkotások nem biztosították a fejlődést. De hála Istennek a magyar primordium megmaradt épen. Most is a nemzeti evolúcióért folyik a küzdelem, amely jogos is és természetes is. De annyival nehezebb ma ez a küzdelem, mert a külső akadályok mind megvannak sőt megnövekedtek, a nemzetiségi érdekcentrumok pedig a magyar államban külön nemzetiségi érdekeket is fejlesztő államot követelnek egy szerencsétlen, nem is évtizedes, hanem évszázados politikai rendszer folytán, mely részben tehetetlen, részben rosszindulatú és részben vak is volt. Pedig a magyar primordium vagy elpusztul, vagy evolucionál mint egységes nemzet. Hogy a fejlődés útjait követhesse, először is le kell számolnia a belső akadályokkal, melyek az útjában vannak és minden egyes embert, aki ebben az országban él, az egységes magyar nemzeti eszme, az egységes magyar nemzeti kultúra részesévé és munkatársává kell tennie és meg kell akadályoznia azt, hogy a kis nemzetiségi érdekcentrumok, a magyar primordium munkáját akadályozó törekvéseikkel megbénítsák.

            A nemzeti evolúció magaslatain dolgozó nemzet alkothat azután igazán olyan munkákat, melyek az emberiség hasznára és dicsőségére is válnak.

            Első tekintetre úgy látszik, hogy amit a nemzetek alkotnak, azt saját maguknak, a saját dicsőségükre, a saját hasznukra alkotják. Pedig a dolog úgy áll, hogy minden nagy alkotás az egész emberiség javára szolgál. Vajon kinek szolgált a római tulajdon és obligáció-rendszer? Kinek szolgált Newton, Shakespeare, Pasteur, Edison stb.?

            Vajon van-e joga a magyar primordiumnak ahhoz, hogy a nemzeti evolúciójáért a tőle telhető erővel küzdjön? S ha igen, kötelesség-e végre annyi kísérletezés, annyi taktikázás, annyi paktálás, annyi iránytalanság, annyi hipokrízis után, az őszinte, egyenes és határozott, előrehaladó politikai útjára lépni s ezen politikai útján azokat a belső akadályokat, melyek az ő haladásának útjában vannak, tétlenségre kárhoztatják, az útból félretolni? Van-e ehhez joga a politika, a morál, a szociális fejlődés, a történelmi jog, az emberi jog szempontjából?