Veszprémvármegye, 1900. március 25. 5.
Szecesszió
Írta: Horváth Béla
Valahányszor művészeti vagy
esztetikai kérdésről kezdek el olvasni, többé-kevésbé jól megírt értekezést,
mindannyiszor eszembe jutnak Csokonay szavai: „Közönséges dolog az authoroknak elöljáró
beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál, azt soha el nem olvasni.” A
művészeti cikk még elátkozottabb valami, mint az előszó. Az előszó elolvasására
még csak találkozik néhány vakmerő elme, de ugyancsak kemény fejűnek kell
lenni, ki esztetikai értekezések olvasásához elég bátorsággal bír. Hisz az
esztetikai művek fele a kiadók nyakán marad, pedig úgyis 50 százalékkal
kevesebb példányban nyomtatják ki, mint a legkezdőbb regényíró legelső
remekművét.
Ezek a
gondolatok foglalkoztattak, mikor arra gondoltam, hogy művészeti kérdésről írok
valamit. Szerencsére segítségemre jött az aktualitás, ez a Próteusz, mely
elfogadhatóvá, sőt kedveltté teszi tán még az adóvégrehajtást is, persze csak
bizonyos időben. Szólni fogok ugyanis a szecesszióról, a legaktuálisabb
művészeti témáról. Azonban még így is sietek kijelenteni, hogy ez nem lesz
értekezés, csak afféle csevegés; előadása annak, amit a szecesszióról, mint a
jelen idők festészeti, építészeti, szóval művészeti, sőt társadalmi és divat
világát is domináló irányról, innen-onnan összegyűjtenem sikerült.
Aki
figyelemmel kísérte az utóbbi időkben szépirodalmi és napilapjaink szerkesztői
üzeneteit, csodálkozással tapasztalhatta, hogy alig van olyan hét, melyen ne
kérdezősködnék valaki az iránt, mi a szecesszió. A közönség tájékozatlanságának
vagy érdeklődésének tudjuk ezt be? Mindkettőnek együtt.
Mert
arról is meggyőződhettünk, hogy a válaszok, a felvilágosító magyarázatok
gyakran, mondhatnók nagyon sok esetben eltérnek egymástól, bár tudjuk, hogy e feleletek
készítését hozzáértő, szaktudós egyéniségekre bízza a szerkesztőség, különös
súlyt fektetve a precizitásra, főképp művészeti kérdésekben.
Magában
az irányban, abban, amit szecessziónak nevezünk, van a fogyatékosság.
Mert mi
is a szecesszió
A szót
elemezve, azt találjuk, hogy a latin secedere-secessi igéből származik;
jelentése: távozás, elválás, különválás. Mindaz tehát, mi eltér, különbözik a
mindennapitól, a megszokottól: szecessziós. Ez értelmezés szerint a szecesszió
az eredeti, egyéni irány képviselője. Csakhogy az egyénítést túlságba viszik
apostolai: a tárgyakat helytelen, szerintük egyéni s csakis így helyes
szempontból s színben adják, meghamisítva a természet valódi, tiszta alakját.
Boehm
Antal így ír a szecesszióról: „Szóértelmezés szerint szecesszionista az, ki
bizonyos dologban mások nézeteitől, elveitől, érzelmeitől szándékosan eltér s a
saját énjét jellemző nézeteknek, elveknek, érzelmeknek ad kifejezést. A
szecesszionista festőnek tehát fő célja az, hogy a festésnek egy eddig nem ismert,
sajátságos irányát találja fel önmagából, mely iránynak képtermékei magukon
viseljék az illető festőnek sajátságos felfogását, mintegy belső
lélekállapotát.” Vagy másutt: „A szecesszionista festő a művészetet a maga
személyi érdekeinek akarná alárendelni, miután pedig az igazi művészet oly
igazság, mely egyesek személyi érdekeért alkuba nem bocsájtkozik s elveiből nem
enged, alárendeltséget tehát nem tűr, inkább kivonul az ilyen festő műterméből,
átengedve a teret az egyoldalú, önfejű és hiúsággal telt lélek becsvágyának.”
(Kibontkozás az új festői irányok fogalomzavarából.)
Tehát
nem is tartja művészetnek, annál kevésbé művészi stílnek. S valóban, ha
koloratúrájukat tekintjük, kénytelenek vagyunk nézeteit s véleményét aláírni.
A
szecesszionista zöldnek festi az eget, kéknek a tengert, lilának a virágot,
sárgának az embert. S hogyan keveri, hogyan alkalmazza a kiegészülő színeket!
Foltoknak, festékfoltoknak egymásba átfolyása minden határvonal nélkül, az
alakoknak, a tárgyaknak egymástól elválasztása s a környezetből kiemelése
nélkül. Homályos színvegyülék, ködszerű alakokkal. „Éji árnyak, testetlen
foszlányok imbolygása, valamivel több a semminél, ez a szecessziós piktúra.
Leszerelés, alkonyra hajlás, munkaszünet, pihenés, semmi beosztás, fátyolborítás
az elme dolce-farniente-je, ez a szecesszió.” (Szász Zoltán, az Egyetértésben.)
S ez utóbb hivatkozott esztétikus, pártolója az irányzatnak, nem is jósol nagy
jövőt a szecessziónak. „A szecesszionizmus sohse fog a szürkeségből előlépni.
Hiába is próbálkoznak. A homályba burkolt, köddé foszló alakok valami ábrándos,
álomszerű melankóliába ringatnak, melyben felolvad a gondolkodásból való
meggyógyulás sóvárgása. De nem közeledés ez a gyógyulás felé, csak pihenés. A
formák, a fogalmak, a precíz részletezés megviselte szem felüdül a kevés
értelmi munkát kívánó szemléletbe.” (Ugyanott.)
Nem
kell hozzá se forma, se fogalom – precírozás. S tényleg ez a legnagyobb hibája.
Kezdő, semmi vénával nem bíró festők, kik az anatómia követelményeivel
sincsenek tisztában, szecesszionisták lesznek. Mert ez nem kíván precíz
részletezést, csak valamivel többet a semminél. S ebből magyarázható meg
viszont az is, hogy minden tévelygése mellett is figyelemre méltó s műbecsű
darabokat alkottat ez irány a művelőivel. A zseni a legbizarrabb stílusban s
módszerrel is csak remekeket alkot.
A
speciálisan szecessziós kiállításokon, különösen bécsi tárlatokon határozottan
művészi értékű és műbecsű darabok voltak kiállítva, mit a legszigorúbb kritika
kénytelen volt elismerni. Ilyen értelemben nyilatkoztak az ugyancsak Bécsben
tartott képes levelezőlap kiállításról, hol a mintegy kétezer szecessziós
kártya közt számtalan jól sikerült, művészi kivitelű példány volt. Nekünk
provinciális átlag embereknek, kiknek nem áll módukban a nemzetközi, vagy csak
a fővárosi szecessziós tárlatokat is minden esetben tanulmányozni, csakis ezek
a képes levelezőlapok és plakátok nyomán lehet – amilyen-olyan – fogalmunk a
szecessziós festészetről, merthogy a fototípiai reprodukciók s a tárlatokról
megjelenő tudósítások legfeljebb zavartabbá teszik az amúgy is nagyon zavart
tartalmú és értékű fogalmat.
És még
valami megtanít a szecesszióra. A – divat. Az a hölgy, kinek ruházata sértő
színbeli diszharmóniát mutat, pl. lila aljhoz világoszöld blúz, ehhez ismét lila
díszítésű kalap, szecessziósan öltözik. A mai női divat alapkövetelménye, hogy
az alj bélelése ellentétes színű legyen a külső szövettel, hogy fekete aljnak
vörösből, zöldnek rózsaszínűből készüljön bélelése, egészen szecessziós. A
férfi divat, a fekete virágokkal vagy határozatlan irányú vonalakkal áttört
rikító vörös és lila nyakkendő; a legyező formájába szétszedett bajusz; a 3–4
színű öltözék – mind szecessziós. Már a hölgyek szépségét is e szerint mérik.
Karcsú derék, halvány arc, lapos mell: a szecessziós szépség feltételei.
Csoda-e
tehát, ha az építkezés és belső berendezés is az új iránynak megfelelően alakul
át. Már Budapesten is látunk épületeket, melyek feltűnő színvegyüléket
mutatnak, a sárga és vörös harmóniátlan összekeverését; épületeket, melyek
feltűnő friss vakolatába különböző alakok erős körvonalakkal bevésetnek s a
vonalmélyedések azután más színű habarccsal kitöltetnek, néha kitöltetlenek
maradnak. Művészek, kik a szecesszió híveinek vallják magukat, lakásukat ilyen
stílusban rendezik be, műtermeik eo ipszo olyanok. Sőt magánházakban is
utánozzák. A bútorzat, tapétázás, szőnyeg mind egyszínű, piros vagy zöld. A
szalonban csak oly könyv bír létjogosultsággal, mely szecessziós formában van
kiállítva, címét négy helyről kell összeszedni, tárgymutatója s
tartalomjegyzéke: elöl van s dehogy nevezi így, külön szót talál ki e célra a
szerző. Képek vannak benne? A magyarázat bizonyos felette, vagy valamelyik
festő oldala mellett lesz. Alul, az régi, nem szecessziós!
A
nyilvános helyiségek nagyrésze is kénytelen alkalmazkodni a közönség változó,
ma szecessziós ízléséhez. Egyik szomszéd provinciális városban tudok egy
kávéházat, hol minden zöld, a falak, asztalok, székek, az egész berendezés és
bútorzat, még a – tükrök is. Párizsban a múlt évben nyílt meg egy mulató, mely
egészen a pokol stílusában van készítve. Sziklaüregszerű levezető ajtón
juthatni be, s benn minden égő sötét lángvörös, még az üvegablakok is így
azokat is, akik benn vannak. A falakon Dantéből vett alakok és rajzok,
berendezés is annak megfelelő: kígyó alakú lábbal székek, szörnyfejen nyugvó
asztalok, bútorok. S hogy a hatás tökéletesebb legyen, a tulajdonos pokoli
zsivajról és zenéről is gondoskodik, gépekkel folytonos dörgést és zajt hallat.
Ez is
szecesszió. Szecessziós építészeti stíl. Persze csak halvány kontúrjaiban.
Mindezeknél
fogva sok esztétikus hajlandó valóságos stílnek minősíteni a szecessziót,
állítván, hogy az „épp oly stíl, mint a gót, a barokk, a rokoko, vagy akár a
reneszánsz.” Azonban minden ép érzékű ember, ki emancipálja magát a divat
befolyása alól, elismeri, hogy a szecesszió nem stíl, új irány a művészetekben,
csak helytelen, ferde irányulása a józan felfogásnak és gondolkodásnak. Bízik
abban, hogy a divatszeszély felkaphat, dicsőíthet ugyan ideig-óráig bármily
groteszk és bizarr ízlést, de az emberiség túlnyomó részének veleszületett
helyes érzéke a tiszta, eszméket kifejező fogalmak és képek iránt, előbb-utóbb
oda juttatja ennek a kornak a termékeit, ahova való: a feledés homályába, a
történeti múltba; történetbúvárok kutató bonckése alá.