Életrajzi morzsák: Magyar Gábor

Magyar Gábor (Félegyháza, 1842. január 12. - Budapest, 1912. augusztus 5.) piarista rendi szerzetes, gimnáziumi tanár. Rendi oklevelét 1869-ben szerezte. Többek között Szegeden tanított földrajzot és történelmet. Főigazgatóvá 1899-ben nevezték ki. A szegedi Dugonics Társaság alapító tagja, a város közéletének aktív tagja. A piarista rend tartományfőnöke.

"A félegyházi és a szegedi gimn-ban tanult, 1859. IX. 20: Vácott lépett a r-be. A pesti főgimn-ban éretts. 1863-65: teol-t, tört-et és földr-ot tanult. 1864. VI. 21: fog-at tett, 1865. VIII. 2: pappá szent., 1869: a pesti tudegy-en földr-tört. szakos tanári okl-et szerzett. - 1861: a tatai gimn. 1-2. o. tanára, 1864: Nagykanizsán lat., ném., tört. és földr. tanár, 1865: Szegeden, 1866: Kecskeméten, 1867: Szegeden főgimn. tanár és 1 é. a szegedi kir. kat. tanítóképző int. tanára is. 1871-98: gimn. ig. 1873-75: házfőn. is. 1876: a szegedi tanker. főig. helyettesítője. 1871: Szeged sz. kir. város tvhat. biz. tagja; 1876: a szegedi kiállítás egyik rendezője, hozzájárult 1886: az új főgimn. épület és a piar. rház létrejöttéhez. 1887: a M. Gyorsíróegyes. tb. tagja, 1892: a szegedi Dugonics Társ. egyik alapítója, 1898-ig oszt-elnöke. 1899: Szeged díszpolgára és c. kir. főig. 1898. VII: h. rendfőn., 1899. VII. 25-1912. VIII. 5: rfőn. - Írásai: Dugonics-album (Szeged, 1876: A Dugonics-szobor tört.); Szegedi főgimn. értes. (1886: és 1887: A szegedi főgimn. új épülete, visszapillantással az int. tört-ére, 1896: A szegedi főgimn. legújabb tört.) - Szegeden 1874-99: A kegyes tanítór. szegedi főgimn. értes. 1873-1898. (26 db) szerk-je és kiadója."

Forrás: 
A Dugonics Társaság centenáriumi évkönyve. Szeged irodalmáért, művészetéért és tudományáért, szerk. Bátyai Jenő, Dugonics Társaság, Szeged 1992, 11.
Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/M/Magyar.html


További források:
A kegyes tanítór. szegedi főgimn. értes. 1896, 31; 1899.
Vasárnapi Újs. 1900, 31. sz.
Szinnyei VIII, 285.
Koltai: Catalogus religiosorum Provinciae Hungariae Ordinis Scholarum Piarum 1666-1997. Léh István Piar gyűjtését s.a.r. Koltai András. Bp., 1998, 241.

Gergely István Lechnerről

Az, hogy az építész számos tervváltozatot készít, önmagában is - Gergely István visszaemlékezésének (1932) tanúsága szerint - művészi program: „Ha gondolatai támadtak, [Lechner] rajzolni kezdett; […] A papszi pedig nem tudott rossz dolgot látni, idegessé, beteggé, boldogtalanná tette. Kezdte kijavítani a tervet, áthúzta, eldobta és új tervet csinált, mialatt a részletrajzok halomba növekedtek.” Kismarty-Lechner Kamill szinte szó szerint idézi fel ugyanezt – állítása szerint Gergely 1936-ban mondta el neki az anekdotát: „Ha gondolatai támadtak, rajzolni kezdett, így például az egykori pesterzsébeti idegszanatórium villáit a vállalkozó számára. A ravasz bécsi ember tudniillik tervrajzokat hozott a mesternek, gyarló alkotásokat, kérdezvén, mit szól ehhez a papszi? Csakhogy Papszi nem tudott rossz dolgot látni, javítgatni kezdett, áthúzta, végre eldobta az egészet, új tervet csinált, dolgozott hajnalig, úgyhogy halomra gyűltek a tervrajzok.” – Idézi Gerle János (szerk.): Lechner Ödön, Holnap Kiadó, Bp. 2003, 217. E döbbenetes hasonlóság vagy arra utal, hogy Gergely szóról szóra átadta Kismarty-Lechnernek az anekdotát, s ő évtizedekkel később, 1985-ben is pontosan emlékezett rá, vagy arra, hogy Kismarty-Lechner Gergely szövegére támaszkodott, amire az is utalna, hogy a Gergely-féle változatban nincs benne a hajnalig tartó hosszú munka motívuma, amit külön kellene magyarázni az eredeti kontextus alapján, hiszen Gergelynél még arról volt szó, hogy Lechner a Japán kávéház asztalánál rajzolgatott, ahol általában déltől volt megtalálható.

Magyarország nem volt, hanem lesz

Magyarország nem volt, hanem lesz – Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz.

A Széchenyi és Lechner sorai, pontosabban szállóige és kiáltványcím közti esszenciális rokonságra régóta felfigyelt a szakirodalom, a kettő közötti kapcsolatot azonban bővebben nem magyarázta. Széchenyi szállóigéje a Pallas nagylexikonban önálló szócikk. Itt jegyzik meg, hogy „[e]redeti formájában, a Hitel (1830) c. könyv végső sora, s igy hangzik: «Sokan azt gondolják: Magyarország - volt; én azt szeretem hinni: - lesz!«” – A Pallas Nagy Lexikona, 12. köt. Magyar–Nemes, Pallas, Bp. 1896, 176. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/067/pc006723.html#10 Elérés: 2013. április 12. V. ö. Tóth Béla: Szájrul szájra, Athenaeum, Bp. 1895, 72. Tóth Béla szerint Széchenyi két álláspontot ütköztet, egy véleményt, amely szerint Magyarország a múlté, s egy másikat, amely szerint Magyarország fel fog virágozni. Tóth szerint Széchenyi itt Herder ellenében beszélt. Hogy a szállóige eredetének ez a magyarázata téves, Siklóssy László mutatta ki 1937-ben. A „Magyarország nem volt, hanem lesz” nem a Hitel utolsó soraiból származik, hanem már majdnem ebben a formájában („Magyarország eddigelé nem volt, hanem még csak lesz.” elhangzott Széchenyitől 1825. november 3-án, éppen abban a beszédben, amelyben a Magyar Tudományos Akadémiát alapította meg. – Siklóssy 1937, 329 – 338. Siklóssy bizonyította, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és Magyarország jövője Széchenyi gondolkodásában szorosan összefüggtek. Ezzel az ismerettel tehát korábban nem számolhatunk, hiába lenne csábító gondolat az Akadémia épületéről folytatott stílusvitával összefüggésbe hozni. Magyarország nem volt, hanem lesz a címe egyébként Privigyei Pál (?–?) fantasztikus regényének is (Gyöngyös, 1887), amely Jókai Mór A jövő század regénye c. alkotásának átdolgozása.  (A szöveg újrakiadása: XIX. Századi magyar fantasztikus regények, szerk. Tarjányi Eszter, PPKE – BTK, Piliscsaba 2002, 131–275. A regényről lásd: S. Sárdi Margit: Utópisztikus társadalomképek a sci-fi regényekben, 1870 – 1914”, in: Múltunk 53. évf. 4. sz. 61–72.) Hasonlóan utópisztikus Gábor Jenő 1915-re keltezhető regénye, amely 1950. Pest nem volt, hanem lesz címmel jelent meg Budapesten. Meglehet, hogy Lechner tudatosan utalt Széchenyi szavaira (azaz jelölte meg a hagyományt, amelyhez tartozni kívánt), de lehet, hogy az áthallás öntudatlan. Eötvös József volt a szállóige terjesztője (Siklóssy 1937, 333), de rajta kívül az 1860-as években (Széchenyi halála után) már önálló kiadványok jelentek meg ezzel a címmel (például Schmidt István: Néhány szó a népnevelésről, vagy: Mikép lesz testté Széchenyi István ezen jelszava: „Magyarország nem volt, hanem lesz!”, Gyurián Josef kiadása, Pest 1861). (Egyébként Lechner Tibor, az építész unokaöccse is írt Széchenyiről 1925-ben.) Széchenyi arcképe pontosan ezzel az idézettel lapok mellékleteként széles körben elterjedt már az 1860-as években, így ezzel a típusú közvetítővel Lechner fiatalkora óta számolnunk lehet. Lechner tehát számos forrásból ismerhette. 1867. június 21-én kelt, Primayer Irmának írt levelében már idézte is: „Itt az idő, adja Isten, legyen igaz Széchenyi jóslata – Magyarország nem volt, hanem lesz.” – A Vámos közölte levelet idézi Gerle (szerk.) 2003, 24. Ez az ifjúkori levél az évtizedekkel későbbi kiáltvány címadásával csak áttételesen hozható összefüggésbe. Érdekes, ráadásul történeti szempontból releváns adalék mindehhez, hogy az Országháza 1883-as tervpályázatára Emil Förster (1838–1909) e szállóigét tette meg pályázatának jeligéjéül. Ezt a pályatervet pedig Pártos Gyula bírálta el. – Gábor Eszter: Az állandó Országház tervpályázata 1883-ban, in: Az ország háza. Buda-pesti országháza-tervek 1784-1884, szerk. Gábor Eszter - Verő Mária, Bp. 2000, 138-170, id. rész 146–147.

Népházakról szóló híradások

A mezőgazdasági munkások télen írták alá az aratási szerződéseket. De mit csináltak ezen kívül? A népház részben választ ad a kérdésre: ez az épület adott fűtött helyet a művelődésnek, újságolvasásnak. (Alkoholt tilos volt bevinni.) A népházak számát leginkább Serényi Béla földművelésügyi miniszter szerette volna szaporítani. (Népházak”, in: Félegyházi Hírlap egyesült Félegyházi Hiradó 1911. febr. 19. 4.) Még 1910 legelején kezdeményezte a miniszter, hogy államsegély legyen folyósítható a népházak építésére. Ezek más funkcióknak is otthont adnának: itt lenne a munkaközvetítő hivatal, a munkás- és cselédsegély-pénztár, népkönyvtár, háziipari munkatelep. („Népházak az alföldön”, in: Félegyházi Közlöny 1910. jan. 30. 4.)

Egy Róth Miksa

--> -->

Róth Miksa felszólalása a Szabadgondolkodók Pécsi Társaságának 1907. július 29-én tartott ülésén

Tisztelt társaság! Dolgozom és nyugodtan viselem az élet gondjait; örömei nem szédítenek el, bajai nem ejtenek kétségbe. Igyekezem önmagamat megismerni, cselekedeteimmel mindenkor az abszolút becsületest, jót és szépet szolgálni. Igyekezem tisztán látni és az igazságot megérteni, érte küzdeni. Utálom (és nem gyűlölöm, mert e szó hiányzik szótáramból) a nemtelent, rosszat, gyönyörködöm a nemesben, jóban és szépben. És ha kifáradtan leülök és megjelennek előttem kifejtett munkásságom színképei, ezek között – már jó néhány éve – az antropomorf istennel nem találkozom.

Azt akarom ezzel mondani, hogy az imént vázolt úton haladva, nem éreztem szükségét az antropomorf isten bálványának, – ateista lettem. Ateista, mert tudom, hogy egy okszerűen és helyesen megválasztott életrend megbolygatásával támadt testi és lelki depressziót a szentháromsághoz intézett fohász nem hozza helyre, magamnak kell magamon segíteni, – tehát e misztériumban hinni nem tudok. És úgy látom, nincs is rá szükség, mert annak az erkölcsi alapnak anyaga, amelyen megállani igyekezem – a becsületes munka és az emberszeretet.

Tehát ateista vagyok. Mindazonáltal nem tartom sem célravezetőnek, legkevésbé nemesnek vásári nagy lármát csapni az ateizmussal, becsületesnek pedig éppen nem, akkor, amidőn mind e zajongók, bizonyára még mindig tagjai különféle hitfelekezeteknek.

Egy nagy és évezredes előítéletekkel díszített épület előtt állunk. Ezen épület visszataszító, csarnokaiban a legszemérmetlenebb ocsmányság tanyáz. Oktalan ember az, aki e hatalmas nagy épület lerombolását az alapnál kezdi meg. Céltalan munkát végez, mert a romba dőlő épület őt is eltemeti; azonkívül lelketlen anyagprédálás, mert az épületnek nemesebb anyaga is széjjel roncsolódik. Az igazi avatott munkás a tetőn, a külső burkolaton kezdi, bontás közben szétválasztja a sarat a nemes anyagtól. Leszedi a rozzant csikorgó ablak kereteket; a nemes és még felhasználható anyagot a rája tapadt piszoktól megszabadítja, hogy egy új és egészséges alapokon nyugvó épületnél felhasználhassa. Oktatni kell a tömeget. Előítéletek legyőzésére, babonák és hazugságok kiirtására törekedni. Egyelőre ne bántsuk az Isteneket, hanem annál kitartóbb, erélyesebb, okosabb és becsületesebb harcot folytassunk nyílt sisakkal a papok ellen, a hipokritaság ellen, a klerikalizmus ellen.

Ha okosan dolgozunk a tető és külső sallang-dísz lefejtése után bontó csákányunk rátalál a falakra, oszlopokra és pillérekre is, sőt mikor már munkában edzett gyakorlott erővel dolgozunk, rá fog kerülni a sor a fundamentomra is.

Ezekben kívántam röviden kifejezést adni a szabadgondolat és vallás viszonyáról táplált nézeteimnek.

Szabadgondolat és vallás. Vita a Szabadgondolkodók Pécsi Társaságának 1907. évi. július 29-én tartott ülésén, Taizs József nyomdája, Pécs 1907, 29–30. OSZK 629.992

Mai helyesírásunknak átírt szöveg, kiemelések az eredetiben.

1907. július 29-én tartotta gyűlését Szabadgondolkodók Pécsi Társasága, azzal a céllal, hogy meghatározzák magukat és viszonyukat koruk szellemi mozgalmaihoz. Ezidőtájt a szabadgondolkodás gyűjtőfogalma alá sok szellemi törekvés tartozott, de abban megegyeztek, hogy a ma történelminek nevezett egyházakkal szemben állva, a modern természettudományok eredményeire hivatkozva ateisták voltak. Az ateizmus, mint a fentebbi sorokból látszik, nem csendes, a személyes életútban fordulópontot jelentő egyéni filozófia. Nagyon is határozott törekvésnek tűnik, amelynek megvolt a helye a századforduló szellemi áramlatai között.

A pécsi kör és az Országos Szabadgondolkodó Egyesület viszonya bár pontosan nem világos, az 1907-ben közreadott, állásfoglaló jegyzőkönyv ismeretében biztosan nem felhőtlen. A gyűlést azért hívták össze, hogy a pécsi társaság egységes állásfoglalást alakíthasson ki céljairól, s ebben sikerrel is jártak: elítéltek minden tételes vallási irányzatot, dogmatikus gondolkodási rendszert és az emberek magára eszméltetése mellett tettek hitet. Elhatárolódtak ezzel a Fényes Samu-féle haeckeliánus monizmustól, pedig éppen Fényes volt az, aki az Úttörő című lapban a szabadgondolkodást hirdette. (Fényes egy szövegének egyetlen példánya, Egyelvű világszemlélet c. előadása éppen csak Pécsen maradt fenn, az OSZK-ban nem hozzáférhető, s nem azonos az 1913-ban megjelent Az egyelvű világszemlélet c. kötettel.) Az ateisták („szabadgondolkodók”) e jegyzőkönyvben olvasható állásfoglalásaiból kevéssé lehet kapcsolatukkal koruk más szellemi mozgalmaira következtetni. Forgon Lajos például a dualizmus és monizmus mellé állítva használja a pluralizmus szót. A haeckelinánus monista nézetekkel mindenesetre élesen szembefordultak, nem csatlakoztak hozzá, mert „a monista vallással csak szaporítanók a tételes vallások számát”. (19. old.) Ebben persze feltehető személyes ellentétek is közrejátszottak. Fényes gondolatait nagy ellenszenvvel elemezhették, amikor őt dogmatikusnak találták.

Lett légyen ez a Róth Miksa akárki, sorait aligha tarthatjuk nem a felvilágosodás nevében intézett nyílt kirohanásnak. Ugyan a következetesen végigvitt épület ,mint egyház metafora olyan személyt sejtet a háttérben, aki jártas a művészet kérdéseiben (érzékletesen leírt szerkezetek és építészeti elemek), az e leírás mögött feltárható szempontok inkább konzervatívnak tűnnek. Az ornamentikát például mellékesen a műhöz adható dolognak tekinti, ez jellegzetesen a historizmus szemléletmódja. Személy szerint el nem tudom képzelni, hogy ez a Róth Miksa azonos lenne azzal a Róth Miksával, aki mozaikjaival és üvegfestményeivel az ornamentika mint önálló tárgykészítő művészet felfogása mellett állt és készített vallásos tematikájú üvegfestményeket. Mindenesetre a névazonosság érdekes.

Harsányi Lajos: Minálunk minden elfogy

Harsányi Lajos: Minálunk minden elfogy.

A skárlát-szín magyar pusztáról
Lassan-lassan fogy a kenyér.
A nap lángolva ég felette,
De már semmit sem ér.

Nálunk lassan mind kiürülnek
A nagy arany-gyomru bányák,
Kincseit vigan elviszik mások,
De nálunk azt se bánják.

Nálunk a nagy erdők ledőlnek,
Elpusztul a madár-nép.
Hol megpihennénk szikkadt nyáron
Nem vár ránk hives árnyék.

Nálunk csak az kell, hogy szinültig
Tele legyenek a vályuk.
Kik velünk egy asztalról esznek,
Még azokat is utáljuk.

Nálunk csak cifra rongy kapós,
Romlik életünk ize, sója.
Egyre fakul a nagy idők
Harcos, máriás lobogója.

Nálunk minden tűz lelohad,
Minálunk a szivek üresek.
Meghalnak az örök, nagy eszmék
És ujak nem születnek.

S a szürke rém: a közöny ellen
Ha minden össze nem fogunk,
A Tisza mellől egyszercsak majd
Mi magyarok is - elfogyunk!

(1913)

Harsányi Lajos: Toronyzene, Szent István Társulat, Bp. 1917, 68-69.

Nékem a motívum kicsit ismerős Babitstól (A Gyémántszóró asszony). Persze Babits verse majdnem egy évtizeddel későbbi, és teljesen más kultúrpolitikai helyzetben született. Valahogy a kerettéma mégis hasonló gondolatra épül. (Oly sokat emlegették ekkoriban a civilizáció hanyatlását és a turáni átkot.)

Persze kérdés, hogy mi ellenében határozzuk meg magunkat magyarokként... S hogy aktuális-e maga a szöveg, azaz van-e ingerünk értelmezni...

Az egykori kántorlak

Régi képeslapról azonosítható az egyetlen Béke térhez számozott lakóház, az egykori kántorlak, amely egykor feltehetően díszesebb homlokzattal rendelkezett, mint most. Az épület az 1870-es évekből származik, mint azt levéltári források alapján tudjuk. A lábazatot alkotó tégla nem szabványméretű, ebből is látszik, hogy az építőipar kezdeti stádiumának idejére kell datálnunk. 1901-ben felújításon esett át (a bejárati ajtó ebből az időből származhat). Az épületnek nagyon fontos szerep jut Kiskunfélegyháza építészetének történetében. Az összkép, az alaprajz a klasszicizmus helyi hagyományait idézi. A kántorlak az ipari építőtevékenység kezdeteivel egy időben a városban meghonosodó historizmus emléke. Építői a szegedi Ádok István és Horváth Mihály voltak, akikkel a szerződéseket 1876-ban kötötték meg.

Az épület lebontása a Constantinum sportcsarnokának építésekor került szóba, szerencsére a lakó állhatatossága miatt az épület ma is áll. Valóban kár lett volna a város egyik legrégebbi épületéért. Annak idején közpénzből emelték, mivel a kántor nem egyházi, hanem városi alkalmazott volt. (A Sarlós Boldogasszony Plébánia kegyura a város volt, a plébánost is a város választotta.) 1945 után valószínűleg államosították, majd magántulajdonba került. Nem áll védelem alatt.

Irénlak

Reméltem, hogy ezt a bejegyzést nem kell majd megírnom. Reméltem, hogy nem válik valóra az a rémálmom, reméltem, hogy sikerül - például ezzel a bloggal - valahogy gondolatokat kicsiholnom az emberekből. De feleim, adjunk fel minden reményt. Az Irénlak homlokzatának egyik felét felújították. És az 1945 után két lakásra osztott épület kívül is két részre osztott lett. Így életem legmeghatározóbb épületélménye, gyerekkorom szimbóluma, a város építészetének egyik különleges emléke, amely párját ritkítja a környező városokban is; a ház, amely miatt hat évvel ezelőtt foglalkozni kezdtem Kiskunfélegyháza szecessziós épített örökségével, az egyik motívum, ami miatt művészettörténésznek kezdtem tanulni, most bekerült a "hogyan ne bánjunk el épített alkotással" feliratú dossziémba. Ezért ez a bejegyzés - sorrendben immár a százegyedik, s jó időre utolsó - szolgáljon intő példának.

Kós Károly-kiállítás Budapest Főváros Levéltárában

Jelen blog századik bejegyzését mindazoknak ajánlom, akik eddig figyelemmel követték csapongó észjárásomat. És Kós Károlynak.

Aki példát jelent. Példát emberségből - és ebben a jelzőben alighanem minden benne foglaltatik. Kós nemcsak sokoldalú volt (mindannyian azok vagyunk), de sokoldalúságát igyekezett sokoldalúan felhasználni is. Építész volt és író, iparművész és grafikus, politikus és tanár, gazdaember és családfő. Alapvetően azonban egy dolog foglalkoztatta. Az ember maga, aki embertelenné tette környezetét. Segítsünk hát magunkon - egy igen hosszú életpályán végig ennek jegyében tevékenykedett, nem is keveset.

A hazai levéltárak az utóbbi évtizedekben váltak a nem családfakutató és nem történész érdeklődésű látogatók számára - kis túlzással - turisztikai célpontokká. Jóllehet a levéltáraknak a múzeumoktól eltérően alapvetően nem feladata a kiállításrendezés, az őrzött anyag közzétele azonban igen. Budapest Főváros Levéltára már több rangos kiállítást tudhat maga mögött. Budapest neoreneszánsz építészete, Lajta Béla életműve, a szabadkai városházák története után ezúttal Fabó Beáta és Anthony Gall rendezésében Kós Károly életműve kerül bemutatásra a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal együttműködve. Az apropó nem is csekély: 2012-ben utóbbi intézmény mai épülete száz éves. E köré csoportosítva Kós 1914 előtti műveit mutatják be a hármas felépítésű, ácsolt szerkezetű tárlókba helyezett tablókon, amelyek maguk is követik Kós arts and crafts mozgalommal eljegyzett iparművészeti stílusát, tetejükön a Kós tervezte óbudai református imaház ebédlője üvegablakainak motívumaival.


A kiállítás az első emeletről nézve



Tablók, a háttérben fotó Kósról

A tablók bemutatják a pályakezdő építész családját, barátait, építészeket-iparművészeket, akikkel együtt dolgozott (megmosolyogtató pillanatkép, amint Maróti Géza öltözik drótostótnak), és műveit, amelyek felvillantják egy minden részletre figyelő tervező indíttatásait is. Kós házról vallott felfogása gyönyörűen körvonalazódik: a tűzhely köré szervezett alaprajzú, hagyományos, mert személyhez kötődő, személyes, mert hagyományhoz kötődő ház a legfontosabb építészeti feladat. Az ember saját képére alakítja környezetét, (éppen ezért veszélyes, ha absztrakt fogalmak megjelenítésére törekszik, mint amilyen az állam, a civilizáció vagy az ezeket ötvöző metropolisz), ezért az építészet feladata megőrizni a kapcsolatot múlt és jelen között. A ház záloga a közösségi embernek. De az a templom is, és az a múzeum is. A Kós korabéli Kalotaszeget a Néprajzi Múzeumból kölcsönzött tárgyak, vőfélykendők és bokályok, tálak, zöld mázas csempék, varrottasok, egy magángyűjteményből származó komakalap, vetélők és sulykolófák idézik meg, amelyekhez Kós ezer szállal kötődött. Nemcsak épületeinek egyik fő motívumát, a Székely Nemzeti Múzeumon és az állatkerti Madárházon is felbukkanó a tornyot vette e vidék hagyományaiból és ültette át olyan funkcióba, amely a modernitás kihívásaira felel, de életét is ide kötötte. Táj és ember között a kapcsolat nem lehetne elevenebb, ahogy táj és kultúra, kultúra és ember egymáshoz való viszonya sem. Egy fotón Kós felesége, Balázs Ida ül a Varjúvár toronyszobájában, a tűzhely melegénél, varrottassal, könyvekkel, és - első gyermekükkel, Balázzsal várandósan.

Balázs Ida a tűzhely mellett

Pethő Richárd: a sztánai Varjúvár makettje, 2009

Ahogy maga Kós írta: “Napkeletről jöttem, a nagy hegyek, zúgó fegyverek és kis faluk világából, ahol még álmodnak szűkszavú kemény magyarok csodás álmokat, ahol még mesélnek fehérhajú vén nótafák nagy régi időkről, elmúlt világról, elporladt emberekről. Abban a világban sok a rom, sok az útszéli kereszt, sok a gazdátlan kúria és sok, nagyon sok az elárvult puszta magyar templom. És sovány a föld és köves nagyon. Ott, Erdélyországban.” (Kós Károly: Az én világom, részlet, 1909)
Kós (és részben Zrumetzky Dezső) építészetét nemcsak fotók és tervek (a Városmajor utcai iskoláról, a Wekerle-telepről, sepsiszentgyörgyi házakról), hanem makettek is bemutatják. Az Állatkert makettjei (Bölényház, Zsiráfház, Madárház, Baromfiudvar, Majomház) mellett kulcsfontosságú az építésznek és családjának otthont adó sztánai Varjúvár 1:50 arányú makettje (készítette Pethő Richárd, 2009) és a Székely Nemzeti Múzeumé, amely nagyobb, 1:75 arányú kicsinyítése az eredetinek, s amely Kiss Noémi, Pataky Zsófia és Strarowitz Annamária 2012-es munkája. Viszonylag nagy hangsúlyt kaptak az iparművészeti tervek. A kilincs is a műalkotás része, hiszen ezt még meg is fogjuk, mikor belépünk a mű terébe. Nem szerepelnek eredetiben Kós egyedi, kézírásos könyvei (Testamentum és agrikultúra, 1915; Könyv a lovakról, 1938), szerepel viszont számos, közvetlenül az alkotó kezéből származó építészgrafika. Amikor az építészeti gondolatot nem építészeti mű prezentálja, hanem rajz fejezi ki, az kettős tanulságot hordoz. Egyfelől egy hivatalos iratnak, egy eredendően levéltárba szánt dokumentumnak lesz grafikai értéke, mint ezt az állatkerti tejcsarnok tervlapja érzékelteti a plasztikusan megrajzolt sziklákkal. Másfelől annak lehetünk tanúi, hogy a terv önjáróvá válik, ha részlettervnek készült: a Madárház díszítményei madarak és mégsem madarak, ahogyan a Szarvasok és őzek házán látható, térbe kiugró faragások is bőgő szarvasok és absztrakt formák egyszerre. Az Állatkert eredeti tervei teljes nagyságukban szemlélhetők meg az emeleti kiállítóteremben (egyébként a BFL tervtárában fekszenek, a Közületi tervtárban), méltó folytatásaként a földszinti tablóknak, amelyek főképp a Székely Nemzeti Múzeumot állítják a középpontba. Merthogy a múzeum egységet fejez ki, összetartást és megtartást, őriz valamit és közzé is teszi azt: tornya a négy fiatornyos kalotaszegi templomok toronytípusára megy vissza, utalva arra a hagyományra, amely egy alapvetően kaotikus Európában a békés egymás mellett élést hirdette. (Nemsoká azután, hogy Tordán kimondták a vallásszabadságot 1658-ban, Franciaországban véres vallási háború újult ki.) Ugyanígy az állatkerti Madárház tornya, amely Budapestre hozott egy darabot Erdélyből.



Az állatkerti Bölényház makettje

Kiss Noémi, Pataky Zsófia és Strarowitz Annamária: a spesiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum makettje, 2012

Az állatkerti Zsiráfház makettje

Középületekről van szó. A középület azé, aki közösséget vállal vele, ajtaján belép és - a modern múzeum intézményét létrehozó felvilágosodás reményei szerint - kissé másképp lép ki onnan. Ez az egyre inkább múzeumi funkciókkal bővülő levéltár jelentősége. Amilyen lehetetlen egy országot kultúra nélkül elképzelni, annyira pokoli annak még a gondolata is, hogy olyan világban éljünk, ahol Kós Károlynak nincs visszhangja. Kós Károlynak hatnia kell. Elevenen. Köszönet érte, hogy hathat!

A Napkeletről jöttem, nagy palotás rakott városba kerültem. Kós Károly világa, 1912 című kiállítás hétköznap 10 és 18 óra között tekinthető meg ingyenesen Budapest Főváros Levéltárában.