Szalay Gyula előterjesztése, 1908. január 29.

Szalay Gyula előterjesztése a városi hivatalokban levő múzeumi tárgyaknak városi múzeumba leendő elhelyezéséről, Kiskunfélegyháza, 1908. január 29.

"Tekintetes Városi Tanács!
A kiskunfélegyházi Városi Múzeum szervezési szabályrendeletének IV. §. kimondja, hogy a város rendelkezése alatt álló különféle hivatalos helyiségekben létező, vagy később oda kerülő, múzeumba való tárgyak a városi múzeumban helyeztessenek el.
Ennélfogva kérem a Tek. Városi Tanácsot, hogy az említett szabályrendelet IV. § szíveskedjenek végrehajtani és intézkedni, hogy a különféle hivatalok, különösen a városi levéltár, a gazdasági hivatal, a rendőrség a museum régiségi és néprajzi [birtokába?] való tárgyai a múzeum őr hivatalos reményei mellett átszolgáltassanak.
Kiskunfélegyháza, 1908. január 29.

Szalay Gyula

múzeum őr"

[körbélyegző: Városi Múzeum 1902]

Molnár Béla helyettes polgármester 1908. április 4-én utasította Nagyferencz László levéltárnokot és Molnár Ferenc városgazdát, hogy a tárgyak jegyzékét készítse el.

(Bács-Kiskun Megyei Levéltár, V. 175. b. 801/1908. 1421/ki. 1908. sz.)

Ez a dokumentum talán fény derít arra, hogy Kiskunfélegyháza város levéltárából hogyan kerültek át dokumentumok (tervrajzok, levelek) a Kiskun Múzeumba. A korabeli muzeológia ugyanis nem a levéltári egységet (szerves fond) tartotta szem előtt, hanem egyes kiválasztott műtárgyak értékét. A gyűjteménygyarapítás így értékgyarapítás is volt, s a múzeumi anyag új egységgé vált. Levéltári dokumentumok kiemelése és múzeumba helyezése egyébként általános jelenség volt a 19-20. század fordulóján.

Ismeretlen szerző: A modern architektúráról (1902)

A modern architektúráról, in: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 36. évf. 3. füzet, 1902. 152.
Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Részletek.
Érdemes megfigyelni, ahogy a pozitivista-evolucionista retorika a centrum-periféria-modellel társul az első mondatban.

Korunkban a művészet minden ága forrong. Az építészet hivatása és eszközei fölött mindig élénkebb lesz a vita, amelyben főleg a német nagy művészeti központok kérnek szót. Egy ilyen elsőrangú vélemény főbb elveit adjuk a következőkben.

A művészet múlt századbeli nagy föllendülése a napóleoni háborúk után beállott nagy politikai szélcsendben kezdődik. A régi hagyományok fölfrissülése nem kedvezett az új törekvéseknek, mert az elismert klasszikus irány teljesen kielégítette a közönséget. A nemzetek és népek vívmányainak gyors és kölcsönös kicserélése lehetővé vált, és így azok a városok lettek a központok, ahol minél több eltanulni és utánozni való volt. [...]

A hetvenes évek[...] a nagy hibák kora, amelynek eredményeit még ma is megtalálhatjuk. Két párt került az esztétikában egymással szembe. Az egyik a klasszikus, a másik a középkori művészetre akar építeni. Az elsőnek az olasz és francia, az utóbbinak a német modern építészet lett az eredménye. A botlások azonban természetesek voltak. A klasszikusok mellőzték a reneszánsz vívmányait csak azért, hogy az utánzás gyanúját elkerüljék, a középkoriak pedig kifeledték tanulmányaikból azt az időt, amely alatt az elrontott ókeresztény építészetből a bizáncin keresztül a román kifejlett. Így történt, hogy az antikizáló jellegű irány durva, a romanizáló pedig szervetlen lett és inkább a karakterisztikus részleteket hajhászta, a belső gondolat helyett. A mai szecessziónak nevezett modern irány két fő hibája ebben a körülménybe áll. A művészetben nincs ugrás, az átmenet nélkül erőszakolt stílus legfölebb modorosság lesz, de nem építészeti modor.

Ismeretlen szerző: A magyar stílus (1900)

[Ismeretlen szerző kommentárja Pekár Gyula Budapesti Naplóban megjelent cikkéhez]: A magyar stílus, in: Építészeti Szemle 9. évfolyam, 16. füzet, 1900, 218. oldal.

Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. A Pekártól idézett részeket dőlt betűvel emeltem ki.

"Huzamosabb idő óta hirdetjük, hogy az építészeti stílust úgy parancsszóra csinálni nem lehet. Megelégedéssel látjuk, hogy az a nézetünk mindinkább tért hódít, és napról napra többen és többen magukévá teszik véleményünket.

    Legújabban Pekár Gyula, a szellemes és kiváló író, a párisi kiállítás építészetéről a Budapesti Naplóban értekezvén, találóan jellemzi a magyar stílusra vonatkozó törekvéseket a következő szavakkal:

    Az a szorosan nemzeti élet, mely a formákat különféle égaljak és korok alatt feldolgozta és kimerítette, ma már hanyatlóban van, és a legnagyobb erőlködés dacára sem tud új szépet létrehozni. A stílusok évszázadok lassú fejlődésének az eredményei; - boldogok azok a nemzetek, melyek e századok alatt dolgozhattak és megteremthették az örökszépnek a formuláit! Az a nemzeti azonban, amely eddig nem csinálta meg a maga stílusát, most már hiába erőlködik azon, hogy úgy egyszerre "összekomponálja" magának egy saját, külön, egyéni stílust. Nem lehet az, mert "natura non facit saltum!" Arról jut ez eszembe, hogy mi most Magyarországon - több rajongással, mint józan ítélettel - egy külön magyar stílust akarunk "teremteni". Magában a szóban benne van már a theoria gyöngesége, mert hisz stílust egyátalában nem lehet úgy parancsszóra "teremteni", mint vicinális vasutakat, vagy politikai jelszavakat... Még akkor sem lehet magyar stílust teremteni, ha a legtudósabban kutatunk abban a múltban, amely, fájdalom, olyan sötét, hogy alig látunk benne, - még akkor sem, ha a legszorgalmasabban összeszedjük azokat az úgynevezett "ősmotívumokat", amelyeket lelkesedésünk igyekszik hiteleseknek elfogadni. Én istenem, a turáni fajok vitézek és hódítók, de vándorló és pusztító, s nem teremtő, még kevésbé pedig művészetet teremtő fajok voltak. Aki a háborút és a sátort szereti, az megveti a békét s szemlélődésből keletkező kőemlékeket... Mialatt az árják a Szép legmagasztosabb emlékeit emelék, azalatt turáni fajrokonaink, akik úgy tudták verni őket, ma is ugyanabban a kunyhóban laknak Ázsia síkjain, amelyeken ezredévekkel ezelőtt laktak. A turániak legnagyobb emberei, Attila, Dzsingisz Khán és Tamerlán nem a teremtés, hanem a pusztítás férfias virtusának az emlékét őrzik: a hagyomány "Isten ostorainak" nevezi őket... De még ha a leghitelesebben ki is kutatjuk azokat az "ősmotívumokat", a századok lüktető élete nélkül lehet-e azokból stílus-szervezetet rögtönözni? "Összerakhatjuk" őket, de nem lesz abból élő egész sohasem. Az ember sem születik egyszerre negyvenévesnek, hanem csecsemőből nő azzá...

    Ugyanilyen következtetésre jutottunk mi is, amikor ama kapkodó és ötletes törekvésekről emlékeztünk meg, amelyek a magyar stílus megteremtésére voltak irányozva. Ennek folytán semmi megjegyzésünk nincs Pekár Gyula érvelésére; azokat mindenben helyeseknek tartjuk éppen úgy, mint azt a nézetét, melyet a bolondos szecesszióról nyilvánít, amelyről azt mondja:

    A régi stílusok ereje éppen abban van, hogy "szépségük gyökerei nem az elvont szépben, hanem a természetesben", a hasznosban leledzenek. Úgy nőttek fel, mint a virág, melynek - bármily pompásak legyenek is szirmai, - gyökerei mégis a szennyes fekete földből veszik táplálékukat... A régi stílusok fejlődésében megvan a nagy természet egész törvényessége: szépek, mert a szükség érzetéből támadtak, mert a hasznosság indokolta szerkezetüket. A hasznosság ellenőrzi a szép tisztaságát, az esztétikai szabatosságot; - ez menti meg a szép művet attól, ami a testen a zsír: a fölöslegestől. Tudjuk, hogy a mi mai, egyensúlyt vesztett és dilettáns építészetünk éppen a fölöslegességgel vét legtöbbet a szép ellen. Nézzék meg a szecessziós hóbortot. - Mi bánt ennél bennünket a legjobban? Mindenek felett az, hogy semmi sem indokolt rajta, - sem a szerkezete, sem az ornamentikája. Kínosan érezzük, hogy ezeknek az embereknek már nem az a törekvésük, hogy valami szépet és újat teremtsenek, hanem egyedül az, hogy minden áron kikerüljék a régi formulák ismétlését!...

   Ehhez mi még csak azt tehetjük hozzá, hogy ezek az emberek sem tanulni, sem pedig dolgozni nem akarnak, és azért "szecesszionálnak", mert a szecessziónál sem tanulni, sem pedig dolgozni nem kell; így pedig az élet nagyon könnyű.

    Véget kellene vetni ennek a humbugnak!

Márkus Géza: Harc a magyar stílus ellen (1902. május 24.)

Márkus Géza ironizáló hangvételű cikket, tudósítást írt a Magyar Hírlapba. Főképp Fittler Kamill, Czigler Győző és Alpár Ignác véleményét kéri ki magának egy nagyobb csoport, a „magyar törekvések”-et valló művészek nevében, aszimmetrikusan sajátítva ki saját irányzata számára a „nemzeti”, a „modern” és a „magyar” jelzőket. Írása arról is tanúskodik, hogy szó szerint vette át Lechner Ödön nézeteit. Lechner 1902. június 1-én tartott Szegeden felolvasást, amelynek szövege nem sokra rá meg is jelent a Magyar Nemzetben. Márkus már használja Lechner kulcsfogalmait (alföld, kerámia, cserepesipar, iparfejlesztés), így több mint valószínű, hogy Lechnert személyesen ismerte, személyesen hallhatta a mesterként tisztelt építész kávéházi beszédeit.

Márkus Géza: Harc a magyar stílus ellen. A képzőművészeti tanács mai üléséből

in: Magyar Hírlap 12. évf. 140. sz. 1902. május 24. p 4.

Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. (Az eredeti cikkben különösen a vesszők hiánya lehet zavaró, ezeket pótoltam. Nehezítheti az értelmezést, hogy Márkus gyakran többszörös tagmondatokat ékel be tudósításának egyes mondataiba.)

A képzőművészeti tanács ma tárgyalta az építendő új zene-palota terveit. Érdekesek és tanulságosak voltak az érvelések, amelyek pro és kontra felmerültek, érdekesek a magyarság szempontjából, és azért, hogy az intéző körök, akiknek döntési hatalmuk van, miképpen viselkednek az új áramlattal szemben, és miképpen azok, akiknek üzleti vagy egyéb érdekük egy bizonyos tartózkodást szab meg a modern és nemzeti iránnyal szemben:

A terveket Fittler Kamill ismertette, és az iparművészeti iskola igazgatója tehát az, akinek a modern és főleg a magyar eszméktől kellene áthatva lennie, úgy nyilatkozott ismertetésében, hogy ő a maga részéről a történelmi stílusokat, itt ahol zenepalota tervéről van szó, tehát mint ő mondja, a zene kifejezéséről, amely nem Ázsiából származott, hanem a nyugatról importálódott, tartja helyénvalónak. Olyan nyilatkozat ez, amely nézetünk szerint páratlanul áll a maga nemében, méltó egy magyar iparművészeti iskola vezetőjéhez, és bizonyára korszakalkotó behatást fog tenni a magyar szellemben dolgozó művészeinkre.

Kadocha Lippich Elek a történelmi stílusok ellen érvel, kifejti, hogy ezek már tovább nem fejlődhetnek, és örömmel üdvözli ezt a tervezetet is mint olyat, amely a magyar nemzeti irány fejlődéséhez hozzájárul.

Czigler Győző, bár minden stílű törekvést, ha az művészi, tiszteletben tart, mégis az a véleménye, hogy a történelmi stílusok fejleszthetők, és hivatkozik a múltra, ahol csak ezt fejlesztették.

Lechner Ödön a magyar és a modern törekvés úttörője ezek mellett van, és bár a múltra nem hivatkozhatik, a jövőt pedig előre nem tudja, mégis biztos hite, hogy a jövő az, mely az ő és minden magyar művésznek igazságot fog adni, és elégtételt fog szolgáltatni.

Alpár Ignác a magyar törekvések ellen van, fazekas stílusnak nevezi, ugyancsak a modern törekvések ellen nyilatkozik, ő, aki a börzepályázat első díját is egy ilyen bécsi stílű tervvel nyerte el. Bornírtságnak tartja ezeket a törekvéseket, és Korb és Giergl tevén is tagozásokat, párkányokat kívánna létesíteni.

A jelenlevő tervező Korb Flóris ezt a beavatkozást visszautasítja, mégpedig jogosan, Lechner Ödön pedig megjegyzi, hogy bornírtság a magyar törekvések ellen dolgozni.

Az ülés azzal végződött, hogy csak alaprajzi változtatásokat fognak eszközölni, még pedig azért, mert a nagyterem túlságos nagy volta miatt a többi helyiség szenved. A tanács elösmerését fejezte ki a tervezőknek a nagy munkáért, amelyet végeztek. Ez az ülés lefolyása. És fel kell jegyezni azt a dátumot, amelyen megtörtént, hogy Magyarországon, a képzőművészeti tanácsban így beszéltek a magyar törekvések ellen. Nagyon könnyű volna reácáfolni azokra az urakra, akik ily nagyon ellenzik ezt az egészséges vértisztító áramlatot, könnyű lenne kimutatni, hogy mi az ok, amiért ők üzleti és létezhetési okból ilyen irtóháborút akarnak a magyar törekvések ellen viselni, ez azonban nem erre a lapra tartozik. Most csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy művészeti és nemzetgazdasági szempontból egyáltalán fontos és nagy feladat éppen a magyar nemzeti irány és iskola megalapítása, és ezzel kapcsolatban az iparágak, még ha az az Alpár úr által annyira lenézett fazekas ipar is, ilyen irányú fejlesztése. Az egész magyar alföldön kőanyag sehol sincs, és éppen ez a körülmény kedvező, mert megállapíthatja a magyar stílus egy legfontosabb szerves részét, a magyar anyagot: a majolikát vagy a pirogránitot. Azok az urak, akik itt nagy hangon nyilatkoznak a magyar törekvések ellen, úgy látszik, hogy süketek és vakok. Vakok, mert nem látják az egész művelt nyugat ilyen irányú törekvéseit, és süketek, mert nem hallanak róluk. Mi tiszteletben tartjuk mindenkinek a törekvését vagy működését, ha az művészi színvonalon áll, megköveteljük tehát, hogy magyar emberek, akik itt élnek és többnyire a magyar állam megbízását élvezik, a magyar nemzeti irányú irányú törekvéseket tiszteletben tartsák. Mert az ilyen irányú törekvésekkel nem törődni könnyelműség, állást foglalni és háborút viselni ellenük azonban bűn!

Korb és Giergl uraknak pedig az első magyar szellemi tervükhöz gratulálunk.

Márkus Géza

Ismeretlen szerző: Egy nem létező stílusról (1897. október)

M: Egy nem létező stílusról
in: Építészeti Szemle (szerk. Bobula János), 6. évfolyam, 10 füzet, 1897. október, pp 225-226.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Előre bocsátjuk, hogy jó hazafiak vagyunk és szívből óhajtjuk a nemzeti géniusznak mentől dicsőségesebb fölmagasztosulását a művészetek, s általában a nemzeties irányú szellemi sikeres által; ismerjük és számításba vettük ama nehézségeket, melyek kultúránk természetszerű, az egyes történet korszakok szellemében érlelt, egyenletes fejlődésének megdönthetetlen akadályait képezték a múltban, miáltal oly hézagokat és szakadásokat idéztek elő, mik a legjobb esetben átugorhatók, de soha sem pótolható a belőlük származó veszteség. Ennélfogva kétszeres okunk van örömmel üdvözölni az életrevaló törekvéseket, valamint tiszteljük az egyes művészek komoly becsvágyát; azonban éppen a sokat hangoztatott nemzeti kultúra reputációja érdekében ártalmasnak véljük, szovinizmust [sovinizmust] űzni a rosszul sikerült kísérletekkel, származtak légyen azok bár a legjobb intencióból is.

     Most tehát, midőn a fölépítendő új geológiai intézetnek benyújtott tervezetében fölismertük hasonmását ama építészeti csodaszülöttnek, mely nem csupán a pártatlan szakemberek, hanem az intelligens laikusok, méltánylást érdemlő megütközésére reprezentálja a magyar iparművészeti palotáját, nem mulaszthatjuk el kifejezést adni a túlnyomó többség egészséges véleménye által megerősített kritikánknak: hogy ama minta, a rája vesztegetett műgond és nagy költség dacára, nyugodt lelkiismerettel nem nevezhető oly sikerült kísérleti eredménynek, mit érdemes volna utánozni.

     Nem érdemes pedig azért, mert legelső sorban nem felel meg az építőművészet ama törvénnyé szentesített követelményének, mely bármely nemzet különböző korszakbeli építészetére nézve megtartja általános érvényét és amelynek sarkalatos két pontja: a gyakorlati célszerűség és az esztétikai szépség.

Hogy sok pénzbe került és mégsem nyújt jó világítással bíró műtermeket, azt mindnyájan tudják és sínylik, kik kénytelenek ott dolgozni; hogy pedig nem szép, azt mindenki látja.

    Azonban a szélsőségig menő hazafias jóakarat még egy harmadik eshetőségben hajlandó gyanítni a mentséget, hogy talán ezzel egy korszakalkotó mozzanat előtt állunk, midőn hosszas áhítozás után elvégre sikerült meglelni és napfényre hozni a múltak mesés homályában lappangó, sokat áhítozott magyar stílust, mely nem gyönyörködteti ugyan a civilizált világ mintáihoz szokott szemeinket, hanem azért kedves nekünk, mert a mienk.

    Ámde még ez egyetlen illúziójától is megfosztja jóhiszemű közönségünket maga az épület hivatalos védője, őszintén beismervén, hogy ez "semmiképp sem egy speciális magyar stíl... hanem egy az egész világon elterjedt építőművészeti stílusnak magyaros zamatú ága."

     Mi ez?

   Narancsfába oltott paprika? A firenzei palota monumentális keretébe foglalt csőszkunyhó, melybe plasztikus díszítmény gyanánt már önkénytelenül [önkéntelenül] belekívánkozik a csikósnak öltöztetett belvedéri [belvederei] Apolló?

    Nem, még ez sem. Hanem mint a magyarázatokból kiderül: "indo-arab" motívumok, mely a dolgok időrendő soránál fogva épp oly közeli vonatkozással vannak hozzánk, mint akár a mekkai kaaba-kő [Kába-kő].

    Valóban kívánatos lenne, ha illetékes körben végre megállapodásra jutnának az iránt, hogy a szoros értelemben vett nemzeti stílust épp úgy nem lehet mesterségesen csinálni, mint egy nyelvet; mivel az egy oly múlt eredménye, midőn az egyes népcsaládok még egymástól elszigetelt helyzetben, csupán önerejükből fejlődtek és műösztöneiknek a maguk módja szerint adtak kifejezést.

     Mentől élénkebbé válik a közlekedés, mentől gyorsabban forgalmaztatnak az egyes nemzetek anyagi és szellemi termékei, annál á[l]talánosabb jellegűvé válik a kultúra, melynek vívmányai az emberi társadalom közös kincseit képezik. A fejlődésnek eme históriai, természetes menetéből következett, hogy a reneszánsz fölismerte és átvette a pogány remekművek befejezett tökélyű motívumait, azonban másrészről teljes szabadságot nyújtott a művészi egyéniségek kifejlődésének, minélfogva vívmánya, a klasszikus elemek dacára, a tulajdonképpeni modern művészet, mely minden éghajlat és minden nemzet műigényével összeegyeztethető, és a variálás vég nélküli sorozatának tár ösvényt, nem ütközik nemzetiségi érdekekbe, valamint az elavulás, megunás vádja sem illetheti.

    Mivel tehát korszakunkban a nemzetiségek már nem tudás anyaga, hanem csakis az érzés által nyerhetnek kifejezést: az egyes művészi egyéniségek vannak hivatva dicsőségre juttatni a nemzet művészetét, és megszabni a további haladás irányát.

    A tradíciót nélkülöző nemzeties stíl erőltetett hajhászása helyett igyekezzenek művészeink oly szép műveket alkotni, melyeket az idegenek is a tökéletesség mintái gyanánt bámuljanak; legyen a mi építőművészetünk az örök szépnek minden szívhez szóló stílje.

     E törekvés által vált a görögöknél a szépnek kultusza nemzeti stíllé, s a maroknyi nemzet maga, az utókor soha el nem hanyatló eszményévé.

    Vannak olyanok is, kik a magyar stílkeresőkhöz képest az ellenkező szélsőség felé hajlanak, egyszersmind megjósolván a történeti stílusoknak közel bekövetkezendő kimúlását, és valami egészen új, az eddigiektől alapjában véve különböző építőművészeti produktumokról ábrándozhatnak. Egy határozott lépés volt abba az irányba a házaknak nevezett vasszerkezetű üveges szekrényekkel tett kísérlet.

Hanem itt aztán meg is rekednek; mivel ezek szolidság tekintetében még az amerikai égbemászó monstrumokkal sem állják ki a versenyt.

    Az építésnek legtermészetesebb, legszebb anyaga marad a kő, a változandó divatszeszélyek dacára is. Kevésbé becses, de tetszetős és tartós ékítményt szolgáltat az égetett zománcos agyagburkolat, mely nálunk elég nagymérvű alkalmazást nyer, hogy ez iránt a mi gyárosainknak, egyá[l]talán nem lehet panszuk. Számos magánház van vele díszítve, s középületeink közt az új iparművészeti palotán kívül, a technika, az 1895. [talán inkább 1885] évi orsz. [országos] kiállítás műcsarnoka, a városligeti új műcsarnok stb. reprezentálják, melyek közül a legtetszetősebb benyomást kelti az új műcsarnok.

Tóth Béla: A világforradalom (1897. szeptember 15.)

Tóth Béla: A világforradalom
in: Pesti Hírlap, 19. évfolyam,256. szám, 1897. szeptember 15, pp 1-2.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Régtől óta hirdetem azt a fiziológiai igazságot, hogy a magyar ember csak akkor tud könnyen és gyönyörűséggel emészteni, ha bosszús.

   Más, gyöngébb nemzetek evés után óvakodnak minden kellemetlenségtől. A francia, ha a fekete kávé mellett fölkavarodik az epéje valamin, legott doktorért küld. A jól lakott németet sárgasággal fenyegeti a harag.

   Nekünk magyaroknak ellenben jó emésztés okáért mindig szükségünk van egy kis becsületes mérgelődésre. Különösen a hazafiúi felháborodás mozdítja elő igen hathatósan gyomrunk munkáját. Egy-egy derék epés vezércikk vagy beszéd minden mesterséges pepszinnél jobban hat digesztiónkra. Én, agyafúrt ember létemre, már azt is kieszeltem, hogy némely nehéz emésztetű eledelek miféle bosszúságot követelnek orvosság gyanánt. A strassbourgi pástétom nem fekszi meg a gyomrot, ha rá egy harapás korrupció következik. A nehéz sajtok és Tisza Kálmán között erős összefüggés van. Holmí szívós pecsenyéket meg mindig egy kis Bánffy Dezsővel nyomtat le a tapasztalt férfiú.

   Tegnap felségesen emésztettem ebéd után. Végigheveredve a divánon, bevettem azt a beszédet, mely gróf Károlyi István rhétori művei között is érdekes, mert egészen új középfaj. A nemes grófnak eddigelé ugyanis csak kétféle beszédét ismertük: az elmondott és az el nem mondott beszédeket. Ez az oráció nem illeszkedik egy kategóriába sem; a félig elmondott beszédek sorát nyitja meg. Mondhatom, igen nagy gyönyörűséggel olvastam. Hiszen ez már nem is orvosság, hanem egész patika, és maga a halhatatlan Vatel se tudott volna olyan húsz fogásos ebédet föltálalni, amit az ember ettől a beszédtől fél óra alatt meg ne emésztene. Hazafiúi epém minden sorral egyre jobban kavargott, minek következtében gyomrom oly hatalmasan működött, mint egy hengermalom. Hah, mely undok bűnei vannak ennek a hazaáruló liberális korszaknak! Se a rablólovagok, se a Borgiák nem követtek el ennyi kajánságot! Nincs az a jóllakott Boa constrictor, aki az emésztésnek oly lusta kéjét érezze, mint én, e gyönyörűséggel teljes fölháborodás közepett. Mint a raffinement embere, lassan olvastam, hogy tovább tartson a boldog processzus. De loppal le-letekintettem a hasáb aljára; meddig tart még a liberális kormányok bűnlajstroma és szörnyű fokozatban mi lesz a tetőpont? Végre eljutottam a nagy csattanóig, a gonoszságok netovábbjáig:

   "Soha egy kormányzatnak sem volt több és könnyebb módja arra, hogy gondosan fölkutatva a szűrben, bundában, járomban, varrottasban, ostornyélben, székelykapuban, székelyoszlop-rendben stb. szanaszét heverő magyar ornamentikát, azt rendszerbe foglalja, s egy fajízlésünknek megfelelő építészeti stílt teremtsen. Kezdhette volna szerényen a vasúti őrházakkal, fejleszthette volna a népiskolákkal, indóházakkal, vidéki hatósági épületekkel; nagyobb arányokban alkalmazhatta volna a fejlődő stílust Budapest újjáépítésénél, és betetőzhette volna a fejlődő stílust a parlamenti palotával és a királyi várakkal. Világ-forradalmat jelentett volna ez az esztétika terén. A magyar kultúrának, fejerőnek, individuális szépérzéknek örökre szóló monumentumot emelt volna ezzel. Nemzeti büszkeséggel mondhatnók, hogy mi is tudunk valamit, s a világ művelt közönsége ide sereglene megbámulni fajunk termőképességét. Mindennek vége van. A mulasztás immár nem pótolható."

   Bár ne olvastam volna el! Honfiúi méltatlankodásom és vele együtt az a pompás emésztés legott megszűnt. Keservesen éreztem, hogy polgári ebédecském úgy megfekszi gyomromat, mint egy londoni whitebait dinner. Mert nem volt többé min haragudnom. Uram fia, ha ez a liberalizmus főbűne, az ember már nem is emészthet becsületesen.

   Hát Tiszáéknak, Bánffyéknak az lett volna a kötelesség, hogy a magyar ornamentikát rendszerbe fogja, magyar építő stílust teremtsen, és világforradalmat csináljon vele az esztétika terén. [A mondat végződése helyesebben kérdőjel volna. - BA.] Csakhogy olyan kotnyeles kormány, hála istennek, még soha nem volt a világon, aki művészeti iskolák alkotására adja magát; és majd csak a falanszterek idejében következik el az a nagy képtelen bolondság, hogy szivar módjára az álladalom gyárt minden "önkezelésileg": ihletet, ízlést, irányt. Ami remeke a művészetnek van, mind mostanáig a lángelmékben megnyilatkozó nemzeti géniusz teremtette. Phidias számára nem a görög kormány csinált rendszert, azt hiszem, Arany Jánosba sem a kancellária sugallta Toldit, valamint a meglévő magyar díszítő motívumok sem Árpád, Nagy Lajos vagy Hunyady [sic!] Mátyás jeles adminisztrálásának révén keletkeztek.

   Szóljunk végre ezekről a magyar díszítő motívumokról egy őszinte szót. Az az igazság, hogy áldhatnánk az istenünket, ha elmondhatnánk, hogy a tudománynak minden terén annyit tettünk, mint e motívumok gyűjtését illetőleg. Csak a teljesen járatlan ember ignorálhatja azt a munkát, amit - hogy a többi sokakról ne is szóljak - Myskovszky Viktor és Huszka József végzett a magyar ornamentika nyomainak följegyzése és rendszerbe foglalása körül. Myskovszky Viktor egy fáradságos életet töltött el az épületeken levő magyar díszítések tudományos földolgozásával; Huszka József a népies ornamentikát tette hosszú és foganatos tanulmányozás tárgyává. Még egyszer mondom: a többieket nem is említem; de e két férfiú működése már maga elég eszmét és anyagot adhat építő művészeknek, iparos művészeknek és - maecenasoknak.
   De az ő könyveiket nemigen forgatja valaki, legkevésbé a maecenas urak, Gróf Károlyi István azt mondja, hogy az államnak kellett volna kezdenie a magyar stílusban való építkezést, elsőben vasúti bakterházakon. Nem élek azzal szörnyű fogással, hogy a nemes gróf szavába kapaszkodjam, és azzal vessek véget minden vitának, hogy magyar építő stílus nincs és történeti alap híján nem is lehet; de úgy folytatom beszédemet, mint ha Károlyi István szabatosan fejezte volna ki magát és azt sürgette volna, ami lehetséges: hogy épületeinkre alkalmazzuk a magyar ornamentikát. Vajon a bakterházakon kell vala ezt elkezdeni, hivatalosan, kormányrendelet erejénél fogva? Hát van olyan tréfás úr, aki elhiszi nekem, hogy gróf Károlyi István a bakterházakat veszi mintául, mikor palotákat épít?
   Ez a jóízlés dolgában igazi tudós nagyúr van olyan okos és életrevaló ember, hogy ha Mykovszky Viktor műveiből megtudja, hogy a felvidék XVI. századbeli reneszánsz-házain mily bőségben kínálkozik a magyar díszítő motívum, fölhasználtathatja palotáin, bakterház nélkül is. De, úgy látszik, nem tudott meg a Myskovszky Viktor műveiből semmit, mert, íme, az ő udvari építőmestere, Meynig úr, nem kapott tőle utasítást a magyar ornamentika alkalmazása utánt. Ez a Meynig úr, ha jól tudom, német; a nevét legalább nem találom semmi magyar lexikonban. A belé helyezett bizalom gyökere tehát megint csak az a bizalmatlanság, amely nagy urainkban állandóan lakozik: magyar ember nem lehet jó építő művész; Michelangelo, ha magyarnak talál születni, legföljebb a kulacsgyártásig viszi: ellenben a küldöldi, kiváltképpen a német, csakis kitűnőség lehet, és Majoros György fazekasmester eo ipso jeles építő művész, ha a neve Georg Meyer és berlini születés.
   Az a Meynig úr, ha magyar ember, bizonyosan így szól gróf Károlyi Istvánohz: "Méltóságos uram, a nagykárolyi kastélyt én tudnám kívül-belül magyar ornamentikával díszíteni, mert bizonyos Myskovszky Viktor nevű professzor, akinek a szorgalma és tudománya erre módot adott." De ezt Meynig úr természetesen nem mondotta. Méltóságos munkaadójával együtt várja az állami bakterházat és alkalmasint mosolyogva sétál el az Üllői úti "magyar stílusú" múzeum mellett.
   Ez a szörnyen szerencsétlen és szörnyen drága épület legalább annak a bizonyossága, hogy kormányunk, ha nem is ítéli hivatásának az esztétika terén való világforradalom megcsinálását, nem tagadja meg se a jó szándékot, se a pénzt, ha magyar lélek szerint való építkezésnek csak kísérletéről van is szó. Hogy a kísérlet nem sikerült, a szegény kormány ugyan nem tehet róla; ha hibás valamiben, abban hibás, hogy az experimentumot csakugyan nem valami bakterházon végeztette, hanem ilyen óriás méretekben, ekkora költséggel.
   Hogy a magyar ornamentikát józan formákra alkalmazva nem használják építőművészeink, annak csakis az az oka, hogy megbízójuk nincs. A Msykovszky Viktor gyűjtötte kész anyaggal dolgozni nem valami nagy ördöngösség; Budapest új palotáin bizony lehetne épp annyi magyar díszítő motívum, mint amennyi német van; a rettenetes Ringstrassenstyl helyett minden utcában láthatnánk nemes reneszánszot, nemzeti ornamentikával, mint ahogy látjuk a felvidék régi városaiban. De amikor annyira nem tudjuk, hogy a magyar díszítőelemek megvannak, hogy egy műízléséről híres nagy úr is rendszerbe foglalásukat sürgeti! Kész az a rendszer, csak ember akadjon, aki nem átallja használni. És az a magyaros építkezés körül elkövetett mulasztásai miatt legyilkolt szegény kormány! "Que messieurs les assassins commencent!"

Jókai Mór: Eltévesztett életpálya (1897. augusztus 6.)

Jókai Mór: Eltévesztett életpálya
in: Pesti Hírlap 19. évfolyam, 216. szám, 1897. augusztus 6, pp 1-2.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Az én kedves barátom, Tóth Béla minapi cikkét olvasva a magyar építészeti stylról, eszembe jut valami, amit kifelejtettem az önéletírásomból, s amit szükségesnek találok utólag beleékelni, merthogy való igaz.

    Azt mondja Béla barátom, hogy nincs magyar építészeti styl; sőt nem is lehet.

    Erre én azt mondom, hogy "de lehetett volna."

    Hibáznak az életíróim, mikor azt jegyzik föl suhanc éveimből, hogy én festészeti pályára készültem. Dehogy készültem én piktornak: architektusnak készültem. A piktorság csak mellékkereset volt; arcképfestéssel kerestem meg a tandíjat az építészeti iskolához, amit nemes Komárom városa tartott fönn Orbán Gábor professzor uram vezetése alatt (a 30-as években. Vajjon megvan-e még?) Ott volt az a Szent András-templom háta mögött. Oda jártam én el minden nap cirkalommal és léniával dolgozni.

    A prókátori pályát nem tartottam valami kecsegtetőnek. Láttam az apám példájából, hogy puritán érzésű
 ember, abból, ha csak hivatalt nem visel mellette, nagyon szegényül él meg.

    Kitanultam a komáromi kálvinista gimnáziumban a retorikát, poézist, logikát. (Most már ez sincs. Azaz, hogy a gimnázium nincs: emezek bizonyosan megvannak.)

    Akkor aztán kiesett alólam a föld. Több klasszikus nem volt. Következett egy üres esztendő, amikor nem kellett iskolába járnom. Ebben az esztendőben tanultam legtöbbet.

    Megtudtam, miféle stúdiumokat kell végezni az első éves filozófusnak (vulgó "bagó"). Kell is nekem professzor, katedra, kiszabott penzum! Nekiveselkedtem a gimnázium bibliotékájának, előhúzgáltam az eredeti szakmunkákat, tudtam jól diákul, németül, excerpáltam a stúdiumokat, s minthogy magam stilizáltam, a fejemben marad rövideden. Esztendő végén olyan privát egzáment tettem le valamennyiből a pápai kollégium tanári kara előtt, hogy ma is bámulattal tekintek az onnan elhozott tesztimoniumra. Mennyi mindenféle egzakt tudományból kaptam én akkor eminenciákat, amikből most mind szekundát kapnék.

    De ez mind nem töltötte be az időmet. Iskolatársaim nem voltak már, mert azok mind elmentek, ki Debrecenbe, ki Patakra, teológiát tanulni, gimnasztika nem volt az én időmben. Ráértem rajzolni. Minden nap rajzoltam egyre-másra a jóniai, dóriai, római és korinthi oszlopfejeket, karniszokat; egész épületeket, a megfelelő alaptervrajzokkal együtt; a Theseus templomát is megalkottam a rajztáblán, s dicsekedve mutogattam otthon az ismerőseinknek, akik mind azon a véleményen voltak, hogy nagy építész fog belőlem válni. Egész göngyölegre gyűltek föl az építészeti tanulmányaim.

    Igazán nagy előszeretettel viseltettem e szakma iránt, mely tudomány is, művészet is, és amellett kenyéradó mesterség is.

    Hogy illik-e, méltó-e a "mesterség" egy nemes ember fiához? azt bizony nem kérdeztem.

    De nagyobb kérdés volt annál, hogy hol tanítják tovább ezt a mesterséget magasabb művészeti föladványban.

    Magyarországon még akkor nem tanították. Tehát külföldre kellett érte menni. Ahhoz mint nyelvismeret kellett. Az is mind kitelt ebből az iskola-nemlátó üres esztendőbül. Vettem magamnak egy francia meg egy angol Lemorton-grammatikát; a franciának a magyarázó szövege német volt, az angolé latin. Tehát annak a magyarnak, aki ama két nyelvet meg akarta tanulni, ezt a másik kettőt is alaposan kellett bírnia.

    De hát mit meg nem tesz a fiatal ember a szeretőjéért? S nekem akkor az volt a szeretőm: az architektúra.

    Mire letelt az esztendő, már értettem, olvastam franciául és angolul. Mehettem idegenbe.

    Még egy nehéz kérdés volt: a pénzkérdés. A külföldi politechnikumot pénzzel járják: sok pénzzel. Arra is kínálkozott mód. Volt nekem egy elhunyt nagybátyám, aki jótékony és közmívelődési alapítványaival halhatatlan nevet szerzett magának: ez volt Király, pécsi püspök. Ennek egyik alapítvány úgy volt szövegezve, hogy ha a hozzá legközelebb rokon ásvai Jókay családból valamelyik fiú magasabb akadémiai pályára készülne lépni, ennek az alapítványnak a kamatait kapja ösztöndíjul. Ez tehát csak kinyújtott kézre vár.

    Igaz, hogy ezen kegyes alapítvány ösztöndíjának elnyerése végett múlhatatlan föltétel volt a pápista hitvallás.

    De hát, boldog Isten! Mit meg nem tesz az ember szeretett ideáljáért? S nekem az volt az építészet.

    Aztán - in fine finali - az ember nem azért tanulja ki az architektúrát, hogy kálvinista templomokat építsem, hanem ha hírnévre törekszik, bazilikák alkotására gondol. S nekem tele volt már az agyam fantasztikus alkotások tüneményes ábráival.

    No, de még egy dolog! Hát a haza? Az architektusnak idegenné kell lenni, ha prosperálni akar; mer idebenn Magyarországon fölkopik az álla. Hát a haza?

    Volt is akkor haza!

    Emlékszem rá, mikor a 30-as években a Károly bátyám, mint jurátus, hazakerült Pestről, s egy barátságos vacsora alkalmával, itthon elszavalta az akkor támadt "Szózat"-ot Vörösmartytól, vendégeink egyike (az én körösztapám, Varjú János) annál a sornál, hogy "Keservben annyi hő kebel szakadt meg a honért," elnevette magát: "ugyan édes öcsém, mondd meg, hogy itt Komárom városában kinek a hő kebele szakadt meg a honért?

    Biz úgy volt az!

    Ekkor aztán egyet fordított rajtam a sors. Összehozott Petőfivel, s aztán nem lettem se pápistává, se architektussá, hanem fölépítettem az első drámámat, s azzal megkapott az a szélroham, amely viszi Ahasverost [Ahasvérust] a föld egyik sarkától a másikig: a költői fantázia.

    Látod, kedves Béla öcsém: így lehetett volna valaha a magyar építészeti stylból valami.

    Most azon a hosszú Andrássy úton szerte az énáltalam tervezett palotákon mutogatnák az idegennek az igazi magyar, sőt szittya építészet miraboláns ötleteit, s magamnak is volna közöttük egy palotám, vagy kettő.

   Így pedig van egy nagy bolond könyvtáram, amit magam írtam tele soha kővé nem válandó fantazmagóriákkal; - aztán van egy kis bogárhátú házam a Svábhegyen.

    Látod: ilyen az eltévesztett életpálya!

Tóth Béla: Magyar építő-stílus (1897. augusztus 3.)

Tóth Béla: Magyar építő-stílus
in: Pesti Hírlap, 19. évfolyam, 213. szám, 1897. augusztus 3, 1-3.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Én, tisztelettel alulírott hazaáruló, azt állítom, hogy magyar építő-stílus nincsen.

Amire a méltán fölháborodott hazafiak azt mondják:

- Már hogyne volna! Kétféle is van. Tessék csak megnézni a vigadót, meg az Üllői úti iparművészeti múzeumot. Mind a kettő magyar stílus, és hasonlatosságuk mégis csak olyan, mint a kockáé meg a golyóbisé.

Biz ez nagy gazdagság, sőt kelleténél nagyobb. Olyanforma, mint mikor a mi jó anatómiaprofesszorunk gyűjteményében - állítólag - megvolt Lehel vezér két koponyája, a hét éves korabeli, meg a negyven éves korabeli.

A vigadó építője, Feszl Frigyes, fölhasználva Henszlmann Imre tanulmányait, magyar stílusban akart dolgozni. Jó szándékából furcsa mór, bizánci és román keverék támadt; ez elegyben a kétségtelen magyar elem csak az az egynéhány kipödrött bajuszú kemény vitéz, aki itt-ott az oszlopfőkből kandikál kifele. Szegény Feszl Frigyest világéletében sokat ütötték ezért a művéért. Úgy tudom, mint elkeseredett ember halt meg. Holott a vigadón nincs mit szégyellnie Budapestnek. A homlokzat, kivált mióta megfeketedett, éppenséggel nem szemsértő, sőt érdekes a maga ízléses zagyvaságában. Nagy érdeme, hogy reá vall az épület céljára: minden okos szem legott kitalálja, hogy ez a palota mulatóhely. Valami monumentális vidámság van rajta. Még nagyobb érdeme, hogy magyar stílus megteremtésére törekvő experimentálást [kísérletezést] nem födözheti föl benne senki. Azt hiszem, legtöbb olvasóm álmélkodott, mikor megtudta, hogy a vigadó voltaképp a magyar építő-stílus első műve akart lenni. A hozzánk vetődő idegenek se igen kérnek magyarázatot; nyilván attól tartanak: tudatlansággal vádoljuk őket, ha tüstént nem ismernek rá a mór, a bizánci, a román motívumokra.

De az Üllői úti palota előtt már nem tudákoskodik az idegen, hanem elkiáltja magát: "Mi a török csoda ez?" Ami engemet illet, emberségemre mondom, holmi elrontott hindu stílusnak tartottam, mikor lassankint alakot kezdett ölteni a szálfák szövevénye mögött. És belebódult az agyam veleje, midőn Marczali Henrik a mi délutáni sétáinkon végre megmagyarázta, hogy ez magyar stílus. Én igen tisztelem amaz építő-művész urak szándékát, - sőt azt szeretném, ha a brooklyni híd is a mi nemzeti géniuszunk hirdetője volna, - de amondó vagyok: experimentumokat nem szabad ily óriás arányokban és ily rengeteg nagy költekezéssel csinálni. Mert hogy ez az épület experimentum, talán még azok sem tagadják, akik eléggé sikerült experimentumnak ítélik. Vannak-e ilyen emberek? Nem tudom. Ami engemet illet, jó lélekkel mondhatom, hogy a Goethe Italienische Resie-jából ismeretes Pallagonia palermói herceg nagyságos elméjének csodálatos kő-szüleményei óta ilyen monstrumot nem láttam; és ha az Eötvös Károly szakemberei azt mondják, hogy szamár vagyok, mert az igazi magyar stílus, akkor is csak azt fogom hazudni az itt járó idegeneknek, hogy ez a palota a sziámi követség magyarországi expositurája: Csulalongkorn király ő felsége építtette két cimbalom-szóló között.

Ezt fogom hazudni. De vajon igazat beszélnek-e azok, akik azt mondják, hogy ez magyar építő-stílus vagy épp a magyar építő-stílus? Szerencsére az ördög se hisz nekik. Mert a művészetben rádisputálás nincs. A skolasztika vitatkozó módszerével be lehet bizonyítani, hogy ez az újságpapiros nem kulacs, hanem hegedű; és a szegény embernek szeme-szája eláll a fényes dialektikától. De azt már semmi hatalom sem hitetheti el velünk, hogy a Strobl Alajos Toldija magyar szobor, a Mihalovich Ödön Toldija magyar zene, az Arany János Toldija ellenben nem magyar költemény. És a nagy természeti igazság, a művészet, nem tűri meg a legképtelenebb petitio principiit, a semmiből való alkotást.

Magyar építő-stílus nincs és nem is lehet, mert nincs miből lennie: hiányzik lelkünkből.

Az elemeket, melyekből a magyar művészet lett, nyomról-nyomra ki tudjuk mutatni. Költő-művészetünk kútfeje az ősi népköltés. Zene-művészetünk alapja az ősi népdal lesz, melyben már Szent Gellért püspök gyönyörködött. Azt mondom: lesz, mert zene-művészetünk még nincs, legölebb a kezdet kezdete. De valamikor kell majd lennie, mert a kínálkozó fundamentom épp oly erős és hatalmas, ha nem erősebb és hatalmasabb, mint amelyre Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János építette a maga művészetét. A magyar népdal géniuszának oly benső, eredeti és izmos nyilatkozása, hogy a létért való küzdelemben nem veszhet el soha: ha mind mostanáig alig emelkedett ki gyermekded voltából, az azért van, mert a zene nagy idegen áramlatai közepett nem fejlődhetett olyan tehetség, aki Csokonai, Petőfi, Arany módjára a művészet tetőpontjáig vigye. Ha valamikor amaz idegen áramlatok csődbe kerülnek vagy legalább oly harc támad köztük, hogy gyöngítik egymást: első az alkalom, hogy egy fényes tehetség iskolák nyűge nélkül, bár a tudás fegyverzetével, megírja népdalaink ihletéből a zene-Toldit. Ez az ember lesz a magyar zene-művészet Arany Jánosa. Idegen és hitetlen, aki kételkedik eljövetelében. - Képírásunk, képfaragásunk is meglévő elemből: nemzetünk lelkéből lett. Munkácsy Mihály Siralomháza, Fadrusz János szobrai, Mészöly Géza, a legmagyarabb tájképíró, vásznai: mind az ember és a természet magyar szemlélése.

Építő-stílusnak azonban nem ád fundamentomot se hagyományunk, se érzékünk, se gondolkodásunk, se világszemlélésünk. Sátorlakó nép voltunk mi, amióta csak ezen a földön élünk, és a háznak nevét is, formáját is idegenektől vettük kölcsön, mikor hosszú nomádság után végre letelepedtünk ebben az országban. Történetírók szeretik azt a frázist, hogy a magyar parasztház födele még ma is "átalakult sátor." Dehogy az. Északnyugaton, ahol az ember eső, hó ellen keres menedéket, mindenütt ilyen a házfedél. A többi motívum? Nincs több motívum. És azt hiszem, arra még a honi építő-stílus legrajongóbb hívei se vetemedtek, hogy az idegenből hozzánk származott stílusok holmi csekély - úgyszólván mindenütt mutatkozó - elváltozásaiban nemzeti hatást lássanak. Vagy van magyar nyom román, francia és német góth műemlékeinken? Legeredetibb még a Grassalkovics-stílus [Grassalkovich-stílus], de ugyan mi a magyar rajta? Az egész egy vidéki nuance [nüansz], mely lehetne akár bajor is.

Szűr, bekecs, varrottas, láda, kapufélfa, korsó, tál cifraságaiban keresni a nemzeti építőstílus elemeit gyermekesség. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy népünk ízlésének ez adatait ne gyűjtsék a szorgalmas kutatók. De bizony csak gyűjtsék; még pedig több kritikával, mint azok, akik csupa buzgóságból az oláhok, rácok tattyú-bizánci cerkós [sic!, jav: fattyú-bizánci] motívumait is nekünk akarják ajándékozni. Mit nem adnánk érte, ha Nagy Lajos, Mátyás király korából is maradtak volna olyan rajzos könyveink, mint aminőket ma a derék Huszka József pingál. Ezeket a díszítéseket használhatja a fejlődő magyar iparművészet. De a tulipánból, gránátalmából, szegfűből nem épülhet ház; valamint a görög-stílus se lett az oszlopfők akantuszából, a góthika se a kőrózsákból. Minden építő-stílus nagy vonalak koncepciója, nem részleteké. Nekünk magyaroknak nincs semmi ilyenünk; és hogy nem is lesz soha, az a valóság bizonyítja legjobban, hogy nem tudunk magunkban még lappangó érzéket sem, mely valaha azt mondhatná egy épületre: "No, ez magyar stílus." Vagy van az országban az illető művészeken és velük gondolkodó barátainkon kívül egyetlen egy árva lélek, aki csak álmodná is, hogy a vigadó meg az Üllői úti palota magyar stílus akar lenni? Pedig a nemzeti építkezés olyan, mint a vers, a dal, a szobor, a kép: minden embernek, műveltnek és együgyűnek, azonnal reá kell ismernie, hogy az az ő lelkéből való. De, uram fia, mire ismerjen reá a magyar, mikor nincs mire reá ismernie?

E gondolatok indítója az a hallomásom, hogy a budapesti zsidók fényes nagy templomot akarnak építeni; és elsőbben mór-stílusra gondoltak, de most csupa hazafiságból a magyarhoz pártoltak. Ha ez igaz, valóságos architektúrai szerencsétlenség. - Hogy milyen lenne az a templom, arról csak annyit tudunk, hogy bizonyosan se olyan, mint a vigadó, se olyan, mint az Üllői úti bibircsós sárgadinnye koronázta Márs csillagbeli pagoda, (mely, mellesleg mondom, az építőanyag dolgában országunk egyik legdrágább épülete). Következnék hát a harmadik magyar-stílus. A Lehel vezér harmadik koponyája. Meglehet, gyönyörűnek sülne ki. De az is meglehet, hogy éppenséggel nem gyönyörűnek. Az ilyes experimentumokat a bölcs emberek faluhelyen, egynéhány száz kocsi téglával és holmi dohányzó kioszkon végzik, nem fővárosban, nem milliónyi költséggel és nem egy nagy felekezet templomán, melyet méretei és pompája páratlanná akarnak tenni. Budapestnek nincs szüksége bizarr épület-kuriózumokra, de hálásan fogadna és díszéül tekintene egy fönséges mór-építmény, Dordova [Cordova] és Sevilla remekeinek pompás mását. Hogy ezt a templomot magyar vagy idegen mester alkotná-e meg, mellékes kérdés. De azt hiszem, nincsen közöttünk olyan babonás ember, aki azt higgye, hogy ez a mi földünk vagy ágaljunk nem épp úgy kedvez az agyvelők fejlődésének, mint például a németeké, s hogy ne lehessen széles Magyarországon nem egy, de akárhány művész, aki, az arab monumentumok tanulmányozása után, ne tudja igen becsületesen, igen szépen megoldani ezt a nem is nagyon nehéz föladatot. Ellenben, aki magyar-stílusú templomot tudjon építeni Budapest zsidóságának, olyan ember nincs sehol, még Berlinben sem. Jóllehet bizonyos, hogy Berlinben is akadnának csöndes, benső humoristák [Reviczky Gyula-i értelemben - B.A.] akik legott készek nemcsak általános magyar, de speciális lipótvárosi magyar-stílusban is építeni, ha vannak jámbor lelkek, akik azt hiszik, hogy ilyen portéka van a világon. Bízzunk benne, hogy az a felekezet, melyben annyi okos, tudós és művészlelkű emberünk van, nem teszi kockára szent és nagyszerű vállalkozását egy üres jelszóért, a magyar építő-stílusért. De strygis, quae non sunt, nulla mentio fiat. [Eredetileg: De strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiat, azaz: "A boszorkányokról, mivel ilyenek nincsenek, vizsgálat ne tartassék." Tóth travesztiájában: "A boszorkányokról, mivel ilyenek nincsenek, említés se essék."] Másban, való dolgokban kell keresnünk és megtalálnunk nemzetünk lelkét. Magyar templom lesz az a templom, ha mórosan is rakják a köveit, mert magyar szó, magyar ének fog hangzani benne, és magyar szívek emelkednek majd ott istenükhöz.

Tóth Béla