Ifj. Nagy István egy írása

ifj. Nagy István: Az Unghváry háza, in: Czegléd, 29. évf. 15. sz. 1907. április 14. 2–3.

            A napokban, hogy meghítt Unghváry László, nézném meg a háza terveit, igazán meglepett vele. Olyan nagyszabású és olyan szép. Két hatalmas, kétemelet magasságú sarok, közrefogja az egyemeletes, nagyarányú középrészt. Az egyik sarkon a gőzfürdő, a másik saroképületben bérlakások, a középső részben a tulajdonos lakása. Az egész épület alatt óriási borpince.

            Legelőször mint építészt, a tervezés lepett meg. Olyan szépen és művészileg van úgy az alaprajzi elrendezés, mint a homlokzat megoldva, hogy sietek gratulálni a tervező kollégának, Balázs Ernőnek, hogy az építtető által megadott feladatot olyan szépen oldotta meg.

            Szívemből kívánom neki, hogy mielőbb gyönyörködhessem kész művében, hisz az alkotó művésznek az a legnagyobb öröme, mikor művét megvalósulva, készen látja.

            Hogy meg lesz és mielőbb, azt remélem, - azaz nem remélem. Tudom. Unghváry megcsinálja. Mert ennek a nagyszabású tervnek meg kell valósulni.

            Igaz, hogy nagy dolog, de csak annak, aki kicsi hozzá. Ezért írok róla én. Előttem nem nagyobb, mint egy nagyszerű sarokház. Egy sarokház, amelyiknek a téglája is, meg a pénzügye is jó alapon nyugszik. Le van jól alapozva. Akkor meg lehet csinálni, bármekkora. S az Unghváry háza ilyen.

            A jövedelem a befektetésnek megfelel = a vállalat reális; ebben az esetben pedig – mondhatom – kitűnő. De hát ezt már rábízom én Unghváry Lászlóra. Megmutatta eddig is, hogy amit csinál és tesz, az nem a levegőben való kapkodás. Az mindig reális üzlet, annak alapja van.

            Csak hagyni kell cselekedni. Engedni kell őt dolgozni. Engedjék, sőt támogatni kell, hisz a morális támogatás, az erkölcsi segítség már fél siker.

            Hiszen minden ember, aki jóindulattal támogatja őt, csak kötelességet teljesít.

            Örülnie kell Czegléd városának, hogy akad benne olyan ember, aki saját boldogulásával és vállalatával egyúttal a város szépítéséhez is hozzájárul.

            Mindig azon panaszkodunk, hogy a magyar emberben nincs vállalkozási szellem. Dehogy nincs, van abban. Csak az a baj, hogy míg másutt segítik, erkölcsileg támogatják, addig nálunk lábánál fogva rángatják vissza.

            Persze, ha hagyja magát.

            Szerencsére Unghvárynak konok akarata van.

            Nyakas és vasfejű ember.

            Ha egyszer kiszámította, hogy kétszer kettő az négy, ezen az üzleten keresni lehet, akkor azt megcsinálja, ha törik, ha szakad. Mert erős akaratnak mi sem áll útjában. Kívánom neki, hogy mielőbb megvalósítsa tervét. Igazán örülnék neki, mert mindig örülök, amikor a munkát diadalmaskodni látom.

            Úgyis olyan kevesen vagyunk, akik dolgozni tudunk és dolgozni akarunk.

            Igaz, minek is, mikor nálunk nem cselekedni, de beszélni kell csak tudni!

            Hivatott tényezőknek kellene a terv keresztülvitelében Unghváryt támogatni; de ha már ezt nem teszik, akkor legalább akadályozni őt terve kivitelében nem okos dolog, sőt egyenesen hiba.

            Nekem Unghváry, bár személyét tisztelem, becsülöm, se ingem se gallérom. Engem a fentiek megírásában se az ő személyes egyéni érdeke, - mit kerteljek, kimondom – se az én érdekem nem vezérelt. Semmiféle hasznot abból, hogy épít, nem várok. Nekem az is mindegy, ha nem épít.

            De technikus ember vagyok, sok nagy és szép tervet láttam, meg nem érdemlett ellenszenv vagy közöny miatt küzdeni a megvalósulásért, holott azt könnyen is meg lehetett volna csinálni. Láttam olyat is, amit a közöny eltemetett, aztán kiásták rövidesen. Hiába, ez benne van a vérünkben.

            A törekvést gáncsoljuk, a múlt sikereit a jövőre kezesül el nem fogadjuk.

            Pedig de rosszul van így!

            Nevessenek. Majd 4-5 év, annál inkább 10-15 év múlva fogják Czegléden méltányolni Unghvárynak azt a törekvését és erős akaratát, amivel e szép tervét majd mégis megcsinálja.

            Úgy legyen!

                                               ifj. Nagy István

                                                           műépítész.

Lajosról

Éppen Wittek Krisztina főépítész asszony meghívására és jóvoltából vittem az Alföldi szecesszió kiállítást Szentesre, a megyeházára, a Petőfi Szálló felújítását bejelentő, nagyszabású sajtótájékoztató kísérő eseményeként; hátizsákomban a szentesi városházáról szóló könyv, amit éppen Sipos Annán keresztül vettem meg. És akkor megláttam a szerzőjét. Akkor találkoztunk először, és még szerencsére sokszor utána.

      Labádi Lajos nevét abból a szó szerint polcnyi, mégpedig tekintélyes könyvtárpolcnyi kötetből már ismertem, amit megforgattam akkortájt, Szentes építészetével, város- és építészettörténetével ismerkedve. Persze sose fogom jobban ismerni a város építészetét Annánál vagy Lajosnál, de a város kiemelkedő jelentőségű az alföldi régióban (Komor Marcell és Jakab Dezső irodájának megalakulása kötődik ide a Petőfi Szálló miatt, ami a Lechner-iskola első alkotása), illik hát ismerni, s aki erre vállalkozik, annak Labádi Lajost kell olvasnia. Ő volt az egyik szerzője a szentesi képeslapokat bemutató anno-kötetnek (1998), később a monumentális vállalkozásnak, a Csongrád megye építészeti emlékeinek 2000-ben (alapmű a magyar topográfiai szakirodalomban), frissen hagyta el a nyomdát a szentesi katolikus iskolatörténetről szóló kötet (2014), amelyben nem kevés szó esik az alföldi régió egyik legkarakteresebb építészéről, az általam mellékesen nagyra tartott Dobovszky József Istvánról. S hát a városháza-történet, amit bármely építészettörténész szeretne magáénak mondani (2015). (Hatására jelentősen átírtam mindent, amit addig publikáltam a kiskunfélegyházi városházáról.)

      Ezt a munkáját is, mint minden más önálló kötetét és akár hosszabb, akár rövidebb lélegzetvételű tanulmányát, a legapróbb részleteket is ellenőrző pontosság, imponáló adatgazdaság, józan okfejtő logika és példaértékű fegyelem jellemzi. Mindent el kell mondani, ami történt. Nem azért, mert irat maradt az esetről, nemcsak, mert ez az irat egy elmúlt kor tanújele, hanem mert amit ki lehet belőle olvasni, tudássá válhat. A megélt tudás pedig tapasztalattá és ez által folytonossággá, ami a magyar közgondolkodást nem igazán jellemzi.

      Lajos legnagyobb témája talán, kívülállóként legalábbis úgy látom, az önkormányzatiság volt. Szentes város önigazgatásának története alighanem összefogja valamennyi publikációját. A város önmegváltakozása, a mezővárosi jogállás megszerzése és kibővítése, a követválasztások társadalomtörténetileg kimondottan izgalmas történetei, aztán a liberális kormánypolitika reformjainak társadalomalakító hatásai a dualizmus korában, a modernizáció és következményei, az ország összes polgármesterét megmozgató szentesi polgármesteri kezdeményezések, az urbanizáció jelei díszkutak vagy új épületek formájában – Lajos széles merítéssel írt mindezekről. Bár helytörténésznek vallotta magát, helyesebb volna jelzővel illetni: helyi történész. Igazi kutató levéltáros volt. Nála jobban aligha ismerte bárki is Szentes város iratait, illetve Csongrád vármegye azon korszakának pótolhatatlan értékű irategyüttesét, amely akkor keletkezett, amikor Szentes még megyeszékhely volt. Publikációiból egy sokszor, sokak által elölről kezdett történet, és ennek ellenpólusaként egy élhető, erős öntudatú város reménye rezeg elő.

      A sorok között ezt olvastam ki az írásaiból, legutóbb idén májusban a Széchenyi-liget, Szentes első közparkja történetéről szólóból (1991). De nem véletlenül foglalkozott címertörténettel sem, épp a címereket visszaállító években (1989). Figyelmét azonban sohasem határolta le, amit például a Csongrád korai sajtótörténetét pótló, forrásközlő cikksorozata mutat (Csongrád a szentesi lapokban, 1995-től). Csongrádhoz erősebb szálak is fűzték, az Oppidum Csongrád Alapítvány kuratóriumi elnökeként jelentős szerepe van ennek a kulturális szigetnek a formálásában és fenntartásában. De ott van a neve Várallyay Réka könyvében, a Komor és Jakab-irodáról szóló első monografikus műben is (2006), az előszó köszönetnyilvánító részében, ami jelzi, hogy tudását és anyagismeretét szívesen osztotta meg másokkal, fiatalabb kollégákkal. Ezt magam is tapasztaltam, kétszer is dolgozhattam vele, mindkétszer lektorként, s mindkétszer a szentesi szecessziós építészettel kapcsolatban (2017). Leírni is fájdalom, hogy erre többé már nem lesz módom.

Debrecen, nélküle

Aki látott már taglót, vélhetően nem használja túlzás nélkül a kifejezést, ha letaglózva érzi magát. Térey János hirtelen halálhíréből még nem ocsúdtam föl. Nem azért írok róla, mert az elkeseredett dühvel vegyes értetlenséget akarom terápiásan kiterelni magamból (az nem fog menni), s nem is azért, hogy értelmet adjak az értelmetlennek. Csak meg akartam köszönni, hogy megismerkedhettem vele. Debrecen addig számomra a Piac utca egzotikumát és a jellegzetes, csupazug és sosevég mezővárost jelentette, mérsékelten pezsgő egyetemi élettel és karakteres, pontszerű építészeti remekekkel. Az egyik ilyenre, a debreceni izraelita hitközség art deco stílusú bérházára, Sajó István művére Veress Dani mutatott rá, amikor a MODEM Térey rendezte kiállításának katalógusát nyomta a kezembe. (Az egyik utolsó példány volt.) Haszonnal forgattam, amikor az art deco építészetről írtam tavaly januárban egy recenziót, s ebben félve bár, de számra vettem Térey nevét a stílus újrafelfedezőinek sorában. A Téreyét, aki akkor már fogalom volt. Aztán Veress Dani személyesen is összehozott vele, amikor az Alföldi szecesszió kiállítást vittük a Méliuszba, a kiállítást kísérő kerekasztal-beszélgetésen (majdnem egy éve, június 23.) Hausmann Cilka, Rácz Zoli mellett részt vett ő is, és hazudnék, ha első benyomásomat nem olyannak írnám, amilyen volt, amilyennek először láttam, szóval, egy kicsit félszeg, egy kicsit szétszórt. A második benyomás azonban maradandóan felülírta az elsőt. Az a mérhetetlen alázat, ahogy a kerekasztalon szinte minden hozzászólása után megköszönte a szót, és az az alázat, amit Debrecen építészeti hagyományai, értékei iránt mutatott. A kerekasztalt a frissen megjelent Káli holtakról való beszélgetés követte Pogrányi Péterrel, felolvasással és beszélgetéssel. A közönség kérdéseiből és megjegyzéseiből fellibbent előttem a próféta sorsa saját hazájában, de ez annyira természetes, hogy épp az ellenkezőjén csodálkoztam volna.
Akkor és ott megcsapott Debrecen irtózatos erejű szellemi muníciója, a 16. század óta felhalmozódó kálomista bölcsesség, szellemi igényesség és precíz, józan egyenesség. A kerekasztal és könyvbemutató után a társaság együtt vacsorázott. Sosem felejtem el a közvetlenségét, és persze, dedikáltattam vele a Danitól kapott Sajómat, mire meglepetésemre ő is dedikáltatta a Danival szerkesztett szecessziós kötetünket. Másnap a facebookon azonnal a követőjévé váltam. Lestem a Debrecen újabb és újabb szegleteiről írt bejegyzéseit, rendszeresen és bólogattam, igen, így is lehet - sőt érdemes - gondolkodni és írni a városról. Nélküle nem lesz olyan Debrecen.

A tervrajz léptéke

A francia történész, Bernard Lepetit találóan hasonlítja össze a földrajzi és az építészeti rajzokat, azaz a térképeket és a terveket azon közös tulajdonságuknál fogva, hogy mindkettő ábrázolja a léptéket, hiszen a geográfia és a mérnöki tudományok története szorosan összefügg. A hasonlóságokon túlmutatóan azonban kitér a különbségekre is, s ezeket nem minden haszon nélkül lehet megszívlelni az építészettörténeti kutatásokban is, amelyek forrásként használják mind a térképeket, mind a tervrajzokat.

„Az építész jobban kötődik a tárgyak virtuális tulajdonságaihoz [mint a kartográfus]. Ez magyarázhatja, hogy a lépték fogalmának bonyolultabb tartalmat tulajdonít, mint a térképész. Említettük már, a térképészeti lépték egy jelölőt és egy jelöltet köt össze, a térképet a tereppel. Ezzel szemben az építész esetében a jelölő a terv vagy redukált modell, amit a lépték egy másik reprezentációval köt össze, a tervezett épülettel. Mivel ez utóbbi még nem létezik, a valóság csak a reprezentációra irányuló szellemi munka horizontján tűnik fel. Az építészeti redukció nem egy már előzetesen létező tárgyat céloz [mint a térképészeti redukció], hanem arra törekszik, hogy elképzelje azokat a dimenziókat (térbelieket, de társadalmiakat, kulturálisakat vagy technikaiakat is), amelyek keretébe illeszkedik a megalkotandó tárgy. Kizárólag csak egyetlen adott léptékű redukció nem elegendő a tervezett tárgy összetettségének visszaadásához. Ha egy redukált modell megfelel a valóság dimenziójának, úgy az építész számára több modell alkotása kívánatos egy jövendő épülethez. A megfelelések pluralitása igazolja a redukciók megsokszorozását. Ebből kifolyólag a terv az építészetben dinamika és döntés. Dinamika abban az értelemben, hogy egy modell újabbakat indukál, amelyek a valóság más és más dimenzióinak felelnek meg. Döntés abban az értelemben, hogy benne párhuzamosan jelennek meg különböző léptékű és más-más dimenzióknak megfelelő modellek. Az építészeti terv egységes kezelését a léptékek közötti játék teszi lehetővé.”

Bernard Lepetit: Építészet, földrajz, történelem,

in: Társadalomtörténet másképp.

A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években,

szerk. Czoch Gábor – Sonkoly Gábor,

Csokonai Kiadó, Debrecen 2000, 33–50, id. rész 44.

 

A történeti kutatás azonban kissé másképp kezelte a kérdést. Abból kiindulva, hogy a tervezés és a megvalósítás folyamata az építészetben véglegesen kettévált, Csemegi József a következőképp írt.

Az építésznek „[t]ervét [...] úgy kell elkészítenie, hogy annak segítségével elképzeléseit a közreműködő iparos munkatársak meg is valósíthassák. A terv tehát a gondolatközlés módja tervező és megvalósító között, feladatát csak akkor tölti be, ha e feltételeknek maradéktalanul eleget tesz: a tervet megvalósító szakiparosok számára olvashatóvá válik. / Ma az építész oly módon készíti el tervét, hogy az általa elképzelt valóságos méreteknek előre meghatározott arányszám szerinti hányadát rajzolja le csupán, arányosan kicsinyítve rögzíti elképzeléseit: méretarányban rajzol. S hogy terve könnyen olvashatóvá váljék, a kicsinyítés mértékét kerek számban választja meg, ezt feltünteti rajzán, a rajzon való mérésnek és fejszámolásnak további kiküszöbölése céljából pedig a valóságos méreteket, általánosan bevezetett konvenció szerint hosszmértékben kifejezve, számokkal is rögzíti. Egyszóval: a rajzot kótázza [kottázza]. / A ma építészetének tervezési módszere természetesen hosszú történeti fejlődés eredményeképpen született meg. A tervezésben ma használatos méretarányok (1:200, 1:100, 1:50) aránylag fiatalok: a tízes számrendszerű hosszmértékegységnek, a méternek bevezetésével váltak általánosan szokásossá, míg az ölmértékek használatának idején a rajzi kicsinyítés majd kivétel nélkül a hatos számrendszernek megfelelően (1:72, 1:36, 1:24 stb. arányban) történt. A barokk, de még a reneszánsz stíluskorszakokból fennmaradt építési rajzokon is mindenütt feltalálható a méretarány és a kótázás módszerének ilyen, vagy amolyan módon való alkalmazása."

Csemegi József:

A középkori építészet szerkesztési módszerei,

in: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség évkönyve 1953,

Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1954, 13 - 56, id. rész 13.