in: Pesti Hírlap 19. évfolyam, 216. szám, 1897. augusztus 6, pp 1-2.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)
Az én kedves barátom, Tóth Béla minapi cikkét olvasva a magyar építészeti stylról, eszembe jut valami, amit kifelejtettem az önéletírásomból, s amit szükségesnek találok utólag beleékelni, merthogy való igaz.
Azt mondja Béla barátom, hogy nincs magyar építészeti styl; sőt nem is lehet.
Erre én azt mondom, hogy "de lehetett volna."
Hibáznak az életíróim, mikor azt jegyzik föl suhanc éveimből, hogy én festészeti pályára készültem. Dehogy készültem én piktornak: architektusnak készültem. A piktorság csak mellékkereset volt; arcképfestéssel kerestem meg a tandíjat az építészeti iskolához, amit nemes Komárom városa tartott fönn Orbán Gábor professzor uram vezetése alatt (a 30-as években. Vajjon megvan-e még?) Ott volt az a Szent András-templom háta mögött. Oda jártam én el minden nap cirkalommal és léniával dolgozni.
A prókátori pályát nem tartottam valami kecsegtetőnek. Láttam az apám példájából, hogy puritán érzésű
ember, abból, ha csak hivatalt nem visel mellette, nagyon szegényül él meg.
ember, abból, ha csak hivatalt nem visel mellette, nagyon szegényül él meg.
Kitanultam a komáromi kálvinista gimnáziumban a retorikát, poézist, logikát. (Most már ez sincs. Azaz, hogy a gimnázium nincs: emezek bizonyosan megvannak.)
Akkor aztán kiesett alólam a föld. Több klasszikus nem volt. Következett egy üres esztendő, amikor nem kellett iskolába járnom. Ebben az esztendőben tanultam legtöbbet.
Megtudtam, miféle stúdiumokat kell végezni az első éves filozófusnak (vulgó "bagó"). Kell is nekem professzor, katedra, kiszabott penzum! Nekiveselkedtem a gimnázium bibliotékájának, előhúzgáltam az eredeti szakmunkákat, tudtam jól diákul, németül, excerpáltam a stúdiumokat, s minthogy magam stilizáltam, a fejemben marad rövideden. Esztendő végén olyan privát egzáment tettem le valamennyiből a pápai kollégium tanári kara előtt, hogy ma is bámulattal tekintek az onnan elhozott tesztimoniumra. Mennyi mindenféle egzakt tudományból kaptam én akkor eminenciákat, amikből most mind szekundát kapnék.
De ez mind nem töltötte be az időmet. Iskolatársaim nem voltak már, mert azok mind elmentek, ki Debrecenbe, ki Patakra, teológiát tanulni, gimnasztika nem volt az én időmben. Ráértem rajzolni. Minden nap rajzoltam egyre-másra a jóniai, dóriai, római és korinthi oszlopfejeket, karniszokat; egész épületeket, a megfelelő alaptervrajzokkal együtt; a Theseus templomát is megalkottam a rajztáblán, s dicsekedve mutogattam otthon az ismerőseinknek, akik mind azon a véleményen voltak, hogy nagy építész fog belőlem válni. Egész göngyölegre gyűltek föl az építészeti tanulmányaim.
Igazán nagy előszeretettel viseltettem e szakma iránt, mely tudomány is, művészet is, és amellett kenyéradó mesterség is.
Hogy illik-e, méltó-e a "mesterség" egy nemes ember fiához? azt bizony nem kérdeztem.
De nagyobb kérdés volt annál, hogy hol tanítják tovább ezt a mesterséget magasabb művészeti föladványban.
Magyarországon még akkor nem tanították. Tehát külföldre kellett érte menni. Ahhoz mint nyelvismeret kellett. Az is mind kitelt ebből az iskola-nemlátó üres esztendőbül. Vettem magamnak egy francia meg egy angol Lemorton-grammatikát; a franciának a magyarázó szövege német volt, az angolé latin. Tehát annak a magyarnak, aki ama két nyelvet meg akarta tanulni, ezt a másik kettőt is alaposan kellett bírnia.
De hát mit meg nem tesz a fiatal ember a szeretőjéért? S nekem akkor az volt a szeretőm: az architektúra.
Mire letelt az esztendő, már értettem, olvastam franciául és angolul. Mehettem idegenbe.
Még egy nehéz kérdés volt: a pénzkérdés. A külföldi politechnikumot pénzzel járják: sok pénzzel. Arra is kínálkozott mód. Volt nekem egy elhunyt nagybátyám, aki jótékony és közmívelődési alapítványaival halhatatlan nevet szerzett magának: ez volt Király, pécsi püspök. Ennek egyik alapítvány úgy volt szövegezve, hogy ha a hozzá legközelebb rokon ásvai Jókay családból valamelyik fiú magasabb akadémiai pályára készülne lépni, ennek az alapítványnak a kamatait kapja ösztöndíjul. Ez tehát csak kinyújtott kézre vár.
Igaz, hogy ezen kegyes alapítvány ösztöndíjának elnyerése végett múlhatatlan föltétel volt a pápista hitvallás.
De hát, boldog Isten! Mit meg nem tesz az ember szeretett ideáljáért? S nekem az volt az építészet.
Aztán - in fine finali - az ember nem azért tanulja ki az architektúrát, hogy kálvinista templomokat építsem, hanem ha hírnévre törekszik, bazilikák alkotására gondol. S nekem tele volt már az agyam fantasztikus alkotások tüneményes ábráival.
No, de még egy dolog! Hát a haza? Az architektusnak idegenné kell lenni, ha prosperálni akar; mer idebenn Magyarországon fölkopik az álla. Hát a haza?
Volt is akkor haza!
Emlékszem rá, mikor a 30-as években a Károly bátyám, mint jurátus, hazakerült Pestről, s egy barátságos vacsora alkalmával, itthon elszavalta az akkor támadt "Szózat"-ot Vörösmartytól, vendégeink egyike (az én körösztapám, Varjú János) annál a sornál, hogy "Keservben annyi hő kebel szakadt meg a honért," elnevette magát: "ugyan édes öcsém, mondd meg, hogy itt Komárom városában kinek a hő kebele szakadt meg a honért?
Biz úgy volt az!
Ekkor aztán egyet fordított rajtam a sors. Összehozott Petőfivel, s aztán nem lettem se pápistává, se architektussá, hanem fölépítettem az első drámámat, s azzal megkapott az a szélroham, amely viszi Ahasverost [Ahasvérust] a föld egyik sarkától a másikig: a költői fantázia.
Látod, kedves Béla öcsém: így lehetett volna valaha a magyar építészeti stylból valami.
Most azon a hosszú Andrássy úton szerte az énáltalam tervezett palotákon mutogatnák az idegennek az igazi magyar, sőt szittya építészet miraboláns ötleteit, s magamnak is volna közöttük egy palotám, vagy kettő.
Így pedig van egy nagy bolond könyvtáram, amit magam írtam tele soha kővé nem válandó fantazmagóriákkal; - aztán van egy kis bogárhátú házam a Svábhegyen.
Látod: ilyen az eltévesztett életpálya!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése