Zsurnaliszta pillanatfelvétel (Cegléd 1909-ben)

Városunk pillanat-felvételben, in: Ceglédi Hírlap, 5. évf. 38. sz. 1909. szeptember 26. 1–2.

Épül, szépül városunk, Cegléd városa. Főutcánk, a Rákóczi út képe csodálatosan megváltozott. Ezelőtt a sok nagy fa sűrű lombja a távollátást egészen elrontotta. Nem lehetett látni a városházától tekintve a díszes, új állomásépület aránytalan, nyomott mivoltát, nem lehetett – annyira mint ma – gyermekeinknek kézzel és szájjal foghatólag, hogy ne mondjam haraphatólag, bemutatni a szaharai számum porfelhőit. Ma a nagy fákat pótló kettős nagy póznákon szépen lehet érzékeltetni, magyarázni a vonaltávlatot, különösen majd esténkint, mikor már a szent János bogarak pislogni fognak. A város szépségét nagyban előmozdítják a fő és mellékutcákban lebaltázott, lehasított, az ég felé meredező csonka ágú fatörzsek. Utcáinkban mindenüt lázas élőfa-irtás folyik és helyettük emelkednek a nyúlánk árbocok. Szinte azt vélhetnéd, Velencében vagy, ha a hatalmas, sűrű porfelhők észre nem térítenének. Kora tavasszal és az őszi esőzések idején persze ez a hasonlatosság feltűnőbb lesz. Mennyi kedves illúzió és mindez nem volna, ha a villámot nem a föld fölött, hanem alatt vezetnék. Ezelőtt néhol a fák lombjai még a magasbatörő papíros hulladékok szabad röptét is akadályozták, most szabadon élvezheti a gyalog és kocsin járó közönség azt a panorámába illő gyönyörű boszorkánytáncot, mely a Kossuth térről kiindulva a régi takarék körül át kavarog az Árpád térre.

Szép, nagyon szép, meglepően nagyszerű látvány lehet ez az ázsiai kép az idegenből idevetődő utazónak, aki bámulva nézheti ezt a papíros szerpentintáncot, mert ilyet más városban sehol nem láthatott, itt pedig még kóstolhat is belőle, ha ámulatában a száját nyitva feledi.

Mondják, hogy ezt a szennyes, véres bűzös papirosrongyokból összegyűlt örvénylő boszorkánytáncot a városháza ablakaiból lehet legjobban áttekinteni, illetve élvezni. Máshol fákat ültetnek nyakra-főre, állítólag szépészeti és egészségi okokból, de ez csak képzelődés lehet mint a drágaság miatt panaszok, holott meg vagyon mondva illetékes helyről, hogy Cegléden nincs drágaság.

Azt is állítják némelyek hogy a levegőt javítják a fák. Mintha nem volna elég levegőnk. Ha nem volna, a poron kívül ugyan mit szívnánk be? Hogy sok városunkban a tüdővészes. Ez megint csak képzelődés lehet, mert köztudomású dolog, hogy a vályogpor, amivel a mellékutcákat kövezzük, igen hasznos a tüdőre. Meg utóvégre vannak és lehetnek még fáink, olyan szépek mint az Árpád-tér körül és ami fődolog, ezekkel nincs semmi baja a városnak, gondozásuk a természetre van bízva, ami helyes is, mert aki a madarakat táplálja, gondozza a fákat is.

Szép, igen szép a Kossuth tér piac utáni napokon és tanulságos is az ifjúságra, mert az ott heverő tömérdek növényi hulladékból tanulhatják felismerni az évszakokat, az állatvilágtól származott maradékokból pedig az emlősök és hüllők egy részét; ez utóbbi igen hasznos tanulmányul szolgálhat az őslények nehéz ismeretéhez. Szép, igen szép az Árpád tér, hol az ifjú gazdásznemzedék a város kellős közepén tanulmányozhatja a trágyák különféleségét és minőségét. Szép és fölöttébb kedves a városunkat ketté szelő ún. közérdekű vasút. Mariska és Boriska nagysámék már sok krumplikapálást megérhettek és jelenleg azt a kort élik, mikor az egész szervezet rozoga, innen van, hogy folyton nyögnek, dörömbölnek. Az ő nyikorgó, süvöltő, tüszkölő, prüszkölő, pöfögő és folyton sivító hangjuk igen alkalmas a gyenge idegek erősítésére, de még a kisebbszerű földrengés megszokására is.

Füstjük a szaglószervet kellemesen csiklandozza, sőt még a közeli lakásokban a szobafüstölést is helyettesíti és fölöslegessé teszi a drága parfümöt is. Ezenkívül idővel bevonja a szobákat és a bútorzatot szép ébenfa platinával.

A vágányok, azok, azok ugyan egy kissé bo[t]orkálóssá teszik az utcákat, dehát a józan lefekszik a tyúkokkal, a korhely pedig hadd törje ki a lábát, szegény orvosoknak is csak kell élni. Ez is haszon. Ennyi előny, ennyi szépség és mégis akadnak, kik elégedetlenül zúgolódnak, no de ezeket ellensúlyozzák az örvendezők. A villanyvilágítás előre veti árnyékát, hát a fénye minő lesz?

Mennyi szépség, mennyi kellemesség, szinte sok is, egyelőre legalább elég.

Lupusz

Tóth Béla: Bútor (1899)

Tóth Béla: Bútor, in: Pesti Hírlap, 21. évf. 321. sz. 1899. november 19. 2-4.

     Bútorkiállítás volt e héten az Iparművészeti Múzeumban. Puszta véletlenség, hogy én is láttam. Mert épp delet harangoztak, mikor a cigány császár palotájához értem. Hát látom, hogy az emberek kifelé tódulnak belőle. És látok egy táblát, amelyre az van írva, hogy a múzeum délelőtt 9-től 12-ig, délután 2-től 5-ig van nyitva. Helyes, menjünk hát a pokolba. Ezt a valóban mindenkinek szánt múzeumot épp arra a két déli órára csukják be, mikor a budapesti ember legjobban érne rá belemenni. Történik pedig ez egynehány szolga vagy ki kedvéért. Elmenőben pillantásom egy másik táblára esett. Hát mi van ráírva: az Iparművészeti Múzeum bazára délelőtt 9-től 1-ig van nyitva. Hiszen akkor nekem még van egy egész órám! De hol van tulajdonképpen az a bazár? Úgy tudom, a múzeum nagy csarnokában. Tehát ez a múzeum 12-től 1-ig zárva is van, nyitva is van. Hogy lehet az? Úgy lehet, hogy a múzeum nagy csarnokában tolong egynehány száz ember, és lát is számos a bazárhoz nem tartozó múzeumi tárgyat, noha alkalmasint nem volna szabad látnia. Mert némely szekrényt erre az egy órára leterítenek, az oldalfolyosókat meg zsineggel zárják el. Ostoba tehát az a francia közmondás, mely azt tartja: il faut qu'une porte soit ouverte ou fermée. Íme a magyar bölcsesség kitalálta annak a módját, hogy azon egy időben zárva is, tárva is lehessen valami; mert nagy a szittya elme, mikor macerát kell kitalálnia a közönség számára.

     Az a gondolom hat szobára való szecessziós bútor különben igen szép. Az alak, a szín egyaránt kedves a mai hitvány, gyári asztalosművektől megcsömörlött szemnek. Igazi felszabadulás ez a banálisság átka alól. Bánom is, hogy nem tudom elképzelni: miként élhetnék ilyen szobában. Mert tetszik tudni azok az elmés rajzolók gondoltak eredetiségre, ízlésre, csinosságra, furcsaságra, pompára, szóval mindenre; csak épp az az egy nem jutott az eszükbe, hogy ez a bútor talán arra való is volna, hogy az ember használja. Mert ebben az ágyban hálni nem lehet, ennél az íróasztalnál írni nem lehet, ezen a kereveten heverni nem lehet, ebbe a pohárszékbe edényt tenni nem lehet, ebben az ebédlőben enni nem lehet. Legfeljebb a Prospero szigetéről kiröppent levegői szellemeknek. Énnekem nem. Becsületes 72 kilóm alatt törik, szakad, görbül, rogyik ez a sok vékonyság. Ha egyet nyújtózom: reccs!, ha leülök: puff!, ha rákönyökölök az írómappára: bumm! Meg hova tenném a lábamat ezen a liliputi divánon, én Gulliver? Hova nagy öreg Larousse-aimat e pirinyó könyves házban? A Pesti Hírlapnak meg csak első és utolsó oldalát olvashatom, mert az újságot széttárni nincs hely; különben is, ha kinyitnám az uj[s]ágot, szelétől halomra dőlne az egész berendezés.

     Értem ezt a mód nélkül való finomságot. A mai gyári bútor otromba vaskossága idézte fel, a Bodnár Zsigmond törvénye szerint. Nem csúfolódom. Való igaz, hogy ez reakció; különben pedig visszatérés ahhoz, ami már megvolt. E szecessziós bútor nyápic, töredékeny, célszerűtlen és kényelmetlen voltát az empire sugallta. S ami az eredetiben szertelen, a másolatban rendszerint még szertelenebb. Hát ezen segíteni kell egy kis angol ésszel. Mert ha nem segítenek rajta: régi vacakunkon nem adunk túl, az ósdi lom közt élünk; de minden szobánkban lesz egy múzeumi üveges szekrény s benne a hímes tojás: egy szép szecessziós bútor. Áhítatosan fogjuk nézni és mutogatni; csak a gyerek ne menjen valahogy közel. No de ez kis baj. Bizonyos, hogy mához egy esztendőre lehet kapni hasznavehető új bútort is. Az a fő, hogy kimenekültünk az ósdiságból, az iparművészet mer gondolkozni és cselekedni ostoba hagyományok nyűge nélkül, s az új formák, az új színek fiatal árja elsöpri a renaissance, a barok, az altdeutsch meg tudom is én mi névre keresztelt ízléstelenséget és csalást.

     A csalás! Kiváltképpen erről akarok én ma szólani.

     Mi az ötvenes-hatvanas évek falusi berendezésű házaiban nőttünk fel. Itt-ott akadt egy-egy, nagyanyánk szülei hajlékából való szép régi szekrény, Louis XVI trumeau, Voltaire-szék vagy velencei tükör, melyet még tengelyen hoztak Magyarországba. És a falon is függtek embernek való képek. De a többi csak politúros sifonér és ripsz garnitúra volt. Az ablakon csipkefirhang, vagy leeresztős festett kárpit. Szőnyeg semmi, ha nem olyan, amelynek rőfe két forint. Az én apám szobáját ma szegénylené a rátartósabb kosta is. S én mégis azt mondom, hogy igen úri szoba volt az az egyszerű szoba, sokkal úribb az enyimnél. Mert cifrátlan, együgyű formájú bútora mégis drága volt. Drága, mert becsületes, tiszta munka. Olyan, amilyenre a derék magyar asztalos azt mondja: „Ez meg van csinálva.” Az a se renaissance, se barok, se altdeutsch, csak jámbor pesti íróasztal meg azok a sima barna szekrények csupa emberséges, jóravaló holmi. Kívül-belül hibátlan, igazi, nemes fából való és tisztességesen munkált. Sőt még a ripsz díván is derék alkotmány. Erős, mint a vár, kényelmes, mint a fészek. Aki csak a mai bútorforrások, bútorszökőkutak és bútorzuhatagok rongy portékáját ismeri, nem is álmodja, hogy az asztal, a szekrény, a kerevet beszélni tud, és azt mondja: „Én becsületes vagyok!”

     Haj, az a mai magyar asztalosság, mely a mindenkinek dolgozik! Annak a világnak, ahol a hozomány »egy lángoló szív és két szobára való bútor.« Szomorú elgondolni, hogy ezek a mesteremberek épp ahhoz a nemzethez tartoznak, mely az európai szárazföldnek a legkitűnőbb asztalosokat adja. Párizsban vagy kétezer magyar ébéniste dolgozik. A nagy díszbútorgyárak legkapósabb és legbecsültebb munkásai. Gyenge legény köztük, akinek a heti bére kevesebb száz franknál. Munkájuk remek és jóravaló. Ha aztán összekuporgatnak egy kis útravalót (mert hát mit kuporgatna össze az idegenben bujdosó magyar, ha nem útravalót?) és haza jönnek, itthon kilenctized részüket elnyeli egy szörnyeteg; hívják részletfizetésre dolgozó bútorkereskedésnek.

     Bútorraktár! Vannak apák, akik e szóval riogatják gyermekeiket. A szegény csemete csak a szó dörgedelmességétől szeppen meg. Azt hiszi, hogy valami borzasztó káromkodást hall. Én a fogalomtól félek. S azt mondom, a legrútabb mocskolódás is szebb ennél az összetett főnévnél.

     A szegény ember életének legnagyobb, legnehezebb munkája a fészekrakás. Mivelhogy nem fecske, akinek ingyen a sár is, a munka is, és a lángoló szívhez tartozó két szoba bútor sok pénzbe kerül. Ez a kis tisztviselő, a tanító, a mesterember életének legnagyobb kiadása. Ennyi forint soha nem megy ki többé a kezéből egyszerre. Négyszáz vagy ép[p] hatszáz! Hol vegye, ha nincs? Akad együgyű, aki azt mondja: »Ej, hát kölcsön kérek! Vagy mi az ördögnek is találták volna fel a hitelt?« És ezt annak az embernek a bátorságával mondja, aki fizetni akar, olyan pontosan, mint Rotschild; s aki, hogy fizethessen, olyan hősileg akar dolgozni, mint egy görög istállóseprő isten. Másnap, mikor a szemébe kacagtak, ő is a szemébe kacag maga magának a tükörből. Hát a hitelt nem a szegény emberek számára találták fel. A szegény embernek csak az uzsorát fundálták ki. Uzsora! Milyen csúnya szó! És mégis mennyi áldás vagyon benne! A szegény ember olcsó pénzt nem kaphat kölcsön, mert neki kölcsönözni kockáztatással jár. Hol van olyan bolond, aki olcsón, öt-hat percentért kockáztassa a pénzét? Az uzsorás bölcs. Látszólag merész is, mert hiszen ő is épp úgy kockáztatja drága pénzét, mintha olcsó volna a pénzt. Holott tulajdonképpen nem kockáztat semmit, mert azzal a bizonyos számítással szedi a két vagy háromszáz percentet, hogy majd mellesleg vesztenie is kell valamit, sőt talán sokat is. A becsületes uzsorás nem is nyúz olyan igen nagyon, mikor háromszáz percentet szed, mert mathematikai valószínűségei vannak arra nézve, hogy ő majd csak százötven percentet fog nyerni; a többit elnyeli a kockáztatás kedvezőtlen oldala. Az uzsorás, mikor bútorraktár a neve, rendszerint háromszoros áron adja a portékát részletfizetésre. E mellett persze mindent elkövet, hogy kárt ne szenvedhessen. Váltót írat alá, mentől több jótállóval, és kötelezvényt vesz, mely tele van a büntetőtörvény villámhárítóival. A bútor nem a vevő tulajdona, valamíg ki nem fizette az utolsó részlet utolsó krajcárját is; tehát a vevő sikkasztást követ el, ha a pusztán reábízott bútorból valamit el talál adni. Ennek a kis büntetőjogi elméletnek már ellene mondott nemrég a kúria; tehát a vevőt ezen a réven nem fenyegeti többé börtön. Hát kitalálták a börtönnek más lehetőségét. A bútorraktár az árut, abban az órában, mikor átadta, egyszersmind bíróilag lefoglaltatja. Ha egy zsámoly elvész, az már büntetendő cselekmény, bírói zártörés. Egyebekben az a megállapodás, hogy ha a vevő elmulasztja csak egy részlet fizetését is, a hátralévő összeget egyszerre kell megfizetnie; vagy az egész bútort elveszi tőle az uzsorás, mely esetben odavész minden addig fizetett pénz. Tehát megeshetik a szegény emberrel, hogy négyszáz forint ára bútor fejében kifizetett háromszázhetven forintot; aztán mégse marad neki egy nyoszolyája sem.

     S én mégis azt mondom, hogy mindez igen becsületes és jótékony dolog. Elvégre is, ez az egyetlen módja a mai világban, hogy a szegény ember fészket rakhasson; ha ez nem volna, még kevesebb lenne a család. De a dologban van egy nagy becstelenség és kegyetlenség; s ez az, hogy amit az a lekötött, megfenyegetett, összeijesztgetett és megzsarolt ember ezen a véres pénzen kap: csupa szemét. Egész gyáripar támadt, melynek az a dolga, hogy csalásra szánt holmit készítsen. E bútoron egyetlen egy jó van: a furnér. Gondolom, ez is csak azért jó, mert rossz furnért tulajdonképpen nem is készítenek a nagy gyárak; ezt az olcsó portékát hamisítani nem érdemes. De a furnérnak különben is mutatósnak kell lennie, hiszen róla ítéli meg a bútort az avatatlan szem. A többi aztán lehet pocsékság: a fától a megmunkálásig; és lehet takarékoskodni mindenen: a szegtől az enyvig. A hitvány bútor nedves fája az első télen összerepedezik és megvetemedik. Az eresztékek tágulnak, a szekrény szétesik, a pohárszéknek bedől az oldala. A szegény ember ilyenkor megnézegeti a bútort és azt látja, hogy még az a rongy fenyűfa is gyalulatlan mindenütt, ahol valami fedi. Megcsalták őt még a zárakkal is, mert azokat a német gyári pléheket a gyermek sem nevezheti lakatosmunkának. Hatszáz forintért olyan ringy-rongyot kapott, amely csak addig tart míg kifizette, s amelyért az utolsó handlé sem adna pénzt. Komoly vizsgálódás után mondom, hogy a hatszáz forintos bútor az uzsorásnak rendszerint nincsen százötven forintjába. Tisztelettel emelnék előtte kalapot, ha ennyi bútort ezerkétszáz forintért adna; tehát háromszáz forint gyári árut, amely pénzért már egy kicsit jóravaló is lehetne az a holmi. Hiszen ugyanannyit nyerne. De mikor a szegény ember csak hatszáz forintot akar és tud adni, nem többet! Mit csináljon ilyenkor az uzsorás? Kéntelen úgy cselekedni, ahogy cselekszik; tehát tulajdonképpen igen nagy gazember, mikor hatszáz forintért a semminél alig többet érő szemetet ad.

     Hogy mind ez miért van így? Hogy mindennek miért kell így lennie? Azon gondolkozni már a legtudósabb és legvilágosabb elméjű közgazdák és szociológusok dolga.