Marosvásárhelyi épületek II. - A Str. Mihail Viteazul, 1. rész

A marosvásárhelyi Str. Mihail Viteazul utca amilyen forgalmas, olyan gyönyörű is. A városközpont felé eső része igen gazdag századfordulós épületekben. Külső fele is érdekes: a századfordulós villák Marosvásárhelyt épp itt koncentrálódnak. Szabadon álló beépítésben a 42-50. számú házak impozáns együttest képeznek.

Keresztes Mihály kötete (Keresztes 2000) említi (de csak említi) közülük a 48. és 46. számúakat, részletesebben ismerteti a 42., 44. és 56. számúakat.

Str. Mihail Viteazul 42.

Str. Mihail Viteazul 42. Ismerteti Keresztes 2000, 135-136. Keresztes kiemeli a német jugendstil hatását, a változatos kiképzésű ablakokat és a fachwerkes oromzatot (valamint azt, hogy nehezen fényképezhető, amit én is alátámaszthatok). Az épület valóban egyik legimpozánsabb villája Marosvásárhelynek, kár, hogy tervezőjét nem ismeri a kutatás.

Str. Mihail Viteazul 44.

Str. M. Viteazul 44., a bejárat

Str. Mihail Viteazul 44. Ismerteti Keresztes 2000, 136. A sárgára festett, igen dekoratív, hullámos attikával lezárt utcai homlokzattal rendelkező házat Keresztes Gyula analógiák alapján Körössy Albertnek tulajdonítja. (Gerle - Kovács - Makovecz 1990, 225. sz. kép) A patkóíves kiugró bejárat, a hozzá vezető műkő lépcső és a vázákkal díszített lépcsőkorlát azonban némi kétséget támaszt. Igaz ugyan, hogy hasonlót tervezett Körössy, de jó esély van rá, hogy a megoldást átvették tőle.

Str. Mihail Viteazul 46.

Str. Mihail Viteazul 46. Említi Keresztes 2000, 136. Keresztes Gyula ennél a háznál is kiemeli a fachwerket, én inkább a ház (mára megkopott) zöldre festett fakonzoljait, előtetőit és mesebeli hangulatát emelném ki.

Str. Mihail Viteazul 48.

Str. Mihail Viteazul 48. Említi Keresztes 2000, 135. Az okker színűre festett, bay-window-szerűen előreugró középrizalitot kontyolt tetős oromzat díszíti. A bejárat itt is, mint a 44-46. sz. házak esetében lépcsőről érhető el. Úgy látszik, ez igen elterjedt polgári reprezentációs eszköz lehetett. Az épület homlokzatának alapsémája érdekes, mert a háromtengelyes felosztás, amely kiemeli a középső, előreugró, konytetős oromzatot, a századforduló, pontosabban az 1910-es évek elejének jellegzetes lakóháztípusának tűnik. Nagykőrösön éppúgy, mint Kiskunfélegyházán, ahol ez a típus az 1920-as évek tisztviselői kislakásainál is továbbélt.

Str. Mihail Viteazul 50.

Str. Mihail Viteazul 50. Ezt a fehérre festett falú, az előbbi épülethez sokban hasonlító házat Keresztes nem vette fel kötetének anyagába, amire valószínűleg az volt az oka, hogy az 1920-as években épült. A középrizalit kevésbé ugrik előre, a bejárathoz sem vezet fel már lépcső, vakolatdíszítés sem sok van rajta. Annál érdekesebb a manzárdtetős megoldás, amellyel a többi házon nem találkozunk.

Marosvásárhelyi épületek I.

Jártamban-keltemben, ahogy rózsát szedtem... valóban szedhettem volna, mondjuk a Rózsák terén, de komolyabbra fordítva a szót, miután részt vettem a Fiatal Művészettörténészek III. Konferenciáján Marosvásárhelyen, igyekeztem bejárni a várost, hiszen most voltam először Erdélyben, először Marosvásárhelyen, és maximálisan ki szerettem volna használni az alkalmat anyaggyűjtésre. Október 30-án a várost (leginkább a város központi részét) járva egy sor érdekes lakóházra lettem figyelmes. A lakóházak tanulmányozásához Keresztes Gyula 2000-ben megjelent könyve nyújtott segítséget. (Keresztes 2000) Keresztes 1998-ban megjelent, kb. az 1900 előtt épült marosvásárhelyi nevezetes házakról szóló könyvének (Keresztes 1998) folytatásaként megírta Marosvásárhely szecessziós épületeit ismertető kötetét, amelyben a teljességre törekvően igyekezett mindazon köz- és magánépületeket összegyűjteni, amelyek szecessziós stílusjegyeket mutatnak. Törekvése rokon a múltkori bejegyzésben tárgyalt szabadkai kötetével.

Néhány szóban ki kell térnem a kötetre, egyrészt, mert az előző bejegyzésben ígértem; másrészt, mert önmagában is dicséretre méltó kötetről van szó, amelyet Magyarországon nem feltétlenül ismernek. Szerzője építész, aki az anyaggyűjtést 1944-ben kezdte (!), és akinek gyűjtése alapul szolgált mind Paul Constantin 1972-ben megjelent kötetéhez (Constantin 1972), mind a Gerle János-féle gyűjtéshez. (Gerle - Kovács - Makovecz 1990). A kötet fejezeteit az alábbi témák szerint állították össze: a város kialakulása, a város a századfordulón, Bernády György városépítő munkássága, a szecesszió előfutárai, a szecessziós építészet díszítőelemei, Lechner és követői (Kós Károlyt és Toroczkai Wigand Edét is ideértve), helyi építészek, mérnökök, építőmesterek munkássága (Toroczkai itt is szerepel), végül az egyes épületeket tárgyaló rész. Ez utóbbi 158 épületről közöl leírást, és ahol lehet, fotót, a szerző által készített rajzot, építéstörténetet, fontos adatokat. A 158-ból 54 középület vagy középületjellegű, a többi lakóház, ezen felül Keresztes kitér 5 síremlékre is. A kötetet kislexikon és az utcanévváltozásokat rögzítő melléklet, valamint gazdag bibliográfia zárja. Első ránézésre talán nem világos, miért kell követni az utcanevek változását külön mellékletben, azonban a kötetet áttanulmányozva az olvasó egyre inkább rászorul erre a jegyzékre, Keresztes ugyanis az építkezések idején, 1914 előtt használatos utcaneveket használja. Mint írja, erre a korszakba való teljes belemélyedés miatt volt szükség. Következetessége vitán felül áll. Hogy azonban miért van szükség a korszakba való teljes belemélyedésre, azt több dologgal is magyarázhatjuk. Egyfelől, Marosvásárhely városképének legmeghatározóbb épületei (az 1930-as években épült ortodox templomot kivéve) egytől egyig a századforduló idején, pontosabban Bernády György polgármestersége alatt épültek fel. Bernády kultusza legalább olyan erős itt, mint Kada Eleké Kecskeméten, s az épületeket legalább annyira szeretik itt, mint ott. (Lásd Sütő András és Marosi Barna könyvét Bernádyról: Bernády György városa, írták Sütő András - Marosi Barna, Bernády György Alapítvány - Maros Megyei RMDSZ, Marosvásárhely 1993. Az ebben megjelent Marosi Barna-féle irodalmi igénnyel megírt, levéltári forrásokon alapuló szöveg 1968-ból származik.) A szecesszió tehát magát a várost jelenti, s a szecesszió abszolút viszonyítási pontot képvisel. Nemcsak Keresztesnél, de érdemes őt idézni az 1998-ban Marosvásárhely régi épületeiről megjelent könyvéből: "A számbavételt [a marosvásárhelyi régi épületekét - BA] építészeti megközelítéssel végeztem. Azokat a szecesszió előtti [kiemelés tőlem - BA] épületeket mutattam be, melyek évszázadokon át a várossá alakulás tényezői, az építészeti stílusáramlatok helyi vonatkozású tárgyi bizonyítékai, s egy-egy korszak gondolkodásának, ízlésének tanúi; összegezve, a város művelődéstörténetének szempontjából is figyelemre méltóak." (Keresztes 1998, 122) Mintha tehát a szecesszió idejére vált volna várossá a város. S ami még érdekes, az a komplex megközelítési mód, amely végső értelmét a városban mint ideában nyeri el. A kötet nem szakkönyv, nem a tudományos érdeklődés számára íródott, hanem azoknak a marosvásárhelyi magyarul olvasóknak, akik többet szeretnének tudni városukról, valamint mindazoknak, akik érdeklődnek a város építészete iránt. S ezért értéke felbecsülhetetlen.

Érdekes, hogy ugyanebben az évben jelent meg Keserü Katalin összehasonlító tanulmánya Kecskemét és Marosvásárhely építészetéről (Keserü 2000), amelyben Kada Elek és Bernády György városait vizsgálta abból a szempontból, milyen jelentősége volt a kultúrának a városfejlődésben. És ez a szerep óriási volt.

Köszönet a marosvásárhelyi helytörténeti irodalmat rendelkezésemre bocsátó Pál családnak!

Keresztes Gyula után nem lehetett célom újragyűjteni Marosvásárhely szecessziós lakóházait - merthogy ezek érdekelnek legjobban - a következő bejegyzésekben csupán néhány házat fogok ismertetni.

Szecessziós városok

Egy sor kiállítást és publikációt föl lehetne sorakoztatni, ami az egyes városok századfordulós városképére, művészetére koncentrál. Budapest, mint mindenben, ebben is élen jár, vele most nem foglalkozok. Szintúgy nem foglalkozok az ún. anno-kötetekkel, bár igen gazdag forrásanyagot tesznek közzé, és épületképek rendre találhatók bennük, céljaik mégis egészen mások. (Csak néhány: Kiskunhalasé 1994-ben, Kecskemété 1998-ban, Kiskunfélegyházáé 2009-ben jelent meg.)

Szecessziósnak mondott emlékeik felmérésében, közzétételében elöl járnak a határainkon túli magyarlakta városok. Legfőképp Szabadka és Marosvásárhely. (Két példa alapján nem lehet végérvényes következtetést levonni, de úgy tűnik számomra, hogy a magyaros stílussal foglalkozni korántsem lehet afféle l'art pour l'art helytörténetírás. A szecessziónak komoly szerep jut az identitás ápolásában, megőrzésében, olyan szemlélettel társulva, amely nem zárja ki ebből - emlékeztetnék Kós Károly világképére - a velük együtt élő nemzetiségeket sem, hiszek ők ugyanúgy büszkék lehetnek erre a szó szerint színes építészetre, mint akárki más.)

2002-ben jelent meg a Szabadka századfordulós művészetét bemutató könyv. (Krstić szerk. 2002) A már 100 éve is hatalmas város, ahol olyan építészek alkotásai találhatók, mint Lechner Ödön, Komor Marcell, Jakab Dezső, Macskovits Titusz, Raichle J. Ferenc, nem kevésbé jelentős képzőművészeti és irodalmi hagyományokra tekinthet vissza. Mindezt a Boško Krstić szerkesztette, kétnyelvű (szerb és magyar) kiadvány több nézőpontból (történelem és építészet, képzőművészet és iparművészet) vizsgálja a száz évvel előtti várost. A kötet nem minden előzmény nélküli. Egyes tanulmányok, hasonló témájú publikációk korábban megjelentek az Üzenet című elektronikus folyóiratban, (pl.: Viktorija Aladžić: Az építő, in: Üzenet, 1999/5-8. sz.) ahol magáról a könyvről is olvashatunk recenziót Káich Katalin tollából.

Amilyen dicséretes ez a könyv, akkora megrökönyödést keltett a hír 2010 tavaszán, hogy az új szabadkai városrendezési terv szerint több szecessziós épületet jelölt lebontandónak. (Raichle két háza le is lett bontva, és itt csak emlékeztetnék Dömötör Gábor előadására, amiről e blog előszót nem számítva első bejegyzésében írtam.) Visszatérve azonban a könyvre, számomra legszimpatikusabb része a kötetzáró jegyzék: gyakorlatilag mindazon épületek katalógusa, amelyeken szecessziós stílusjegyek észlelhetők: középületek, közületek és magánépíttetők házait egyaránt topográfiai jegyzékbe szedték.

Ez a törekvés regisztrálható Marosvásárhelyt is. Keresztes Gyula gyűjtötte össze a város összes századfordulós-szecessziós épületét. Gyűjtése kiemelkedően gazdag lakóházakban. De erről külön bejegyzésben szeretnék szólni.

A vajdasági és erdélyi városok mellé igyekeznek felzárkózni a magyar városok is. Következő állomásunk Kecskemét, 2003. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltárában nyílt meg a Kecskemét város dualizmus kori fejlődését és városképét bemutató kiállítás A puszták metropolisza címmel. A Jókaitól kölcsönzött cím a következő alcímmel folytatódik: Kecskemét városképének alakulása a tervrajzok tükrében. A kiállítást Péterné Fehér Mária rendezte, és külön kiemelendő, hogy a kiállítás majdnem teljes anyaga elérhető az interneten. Igaz, kissé nehezen lehet megtalálni (én úgy akadtam rá, hogy lefuttattam egy keresést a BKMÖL kifejezésre)

Katalógusszám 1. - 36. 

Kat. sz. 36. - 65.  

Kat. sz. 66. - 94.

A száz évvel ezelőtti Kaposvárt bemutató kiállítás már eleve internetes publikálás céljából készült. 2010. november 25-én mutatták be a virtuális tárlatot, amely H. Molnár Katalin munkáját dicséri, aki követendő mintaképet adott a századfordulós városkutatásnak és a helytörténeti kutatásoknak egyaránt. Hatalmas képanyag, levéltári, könyvtári, múzeumi és magántulajdonban lévő anyagot ad közre, kitérve a korszak európai művészetére, Kaposvár két szülöttére, Rippl-Rónai Józsefre és Vaszary Jánosra. Összegyűjti az összes kaposvári épületet, ami szecessziós stílusjegyet mutat föl, tekintet nélkül arra, hogy egyszerű lakóházról, tehetősebbek által épített villáról, bérházról van-e szó vagy a város székházáról. Mindezt jegyzetes hivatkozások és gazdag bibliográfia követi. Nem tudom eléggé dicsérni az oldalt. Nagyon szívesen látnám könyv alakban is a következő linken elérhető szövegeket és képeket: http://www.mvkkvar.hu/kiallitas/szecesszio.php

Lechner és a madarak

Tanulságos az a cikk, amire ma akadtam a Félegyházi Közlönyben. Tamás Ervin tollából származik A város és építészete címmel. [in: Félegyházi Közlöny (a Petőfi Népe mutációs kiadványa), 25. évf. 35. sz. 1987. szept. 4. 5.] A szerző röviden számot vet a kortárs építészetről, valóban egészen röviden, az érdekes a cikkben azonban az, hogy Lechnerre hivatkozik, vagy inkább az, ahogy ezt teszi. Mert az építész életművéből a cikk bevezetőjeként csupán a madaras anekdotát idézi. Idézhette, mert számíthatott arra, hogy érteni fogják, ki az a Lechner Ödön, és idézhette, mert 1985-ben ismert volt az Építészeti Múzeum Lechner-kiállítása, a Közlöny ekkoriban még beszámolt az olyan országos eseményekről, mint a pécsi Martyn Ferenc Múzeum megnyitása (1987), a Magyar Nemzeti Galéria aktuális kiállításai, sőt, időről-időre szánházi kritikák is megjelentek benne. (!) Kár, hogy a névutódban erre nincs lehetőség.

A madaras anekdota, amelynek több szövegváltozata kering, körülbelül a következő: a Postatakarék építésekor Málnai Béla megjegyezte, hogy felesleges ilyen díszes tetőt építeni, hiszen az utcáról alig lehet észrevenni. Lechner erre úgy válaszolta, hogy a madarak előtt is szégyellné magát, ha alkotása tökéletlen lenne. (Az anekdotát idézik, kitérnek rá: Keserü 2007, 205 ; A Napkelet blog; hvrg.com; Légikamera blog)

Az anekdota jelentősége leginkább abban rejlik, hogy Lechnert mint művészt jeleníti meg. S ugyanez Lechner követőiről már nemigazán mondható el. Itt van például a kiskunfélegyházi városháza. (De a marosvásárhelyiről is beszélhetnék.) Vas József első tervein (1905 szeptember, BKMÖL XV. 15.) még látható, hogy az udvari homlokzatot is díszes, majolikás attika díszíti. Az átdolgozott terveken ettől már eltért, a város kívánságára-e, saját maga elhatározásából-e, pontosan nem tudni, de a költségcsökkenő intézkedés mögött a város sejthető. Még szegényesebb az az udvari kiképzés, amit az épület Morbitzertől kapott. Mert igaz ugyan, hogy az épület külseje lenyűgöző, de az udvar ugyanilyen díszes kiképzésére nem volt anyagi lehetőség, s talán nem volt indíttatás sem. Vagyis Morbitzer (és Komor és Jakab is) a madarak előtt igencsak szégyellhette magát.