in: Építészeti Szemle (szerk. Bobula János), 6. évfolyam, 10 füzet, 1897. október, pp 225-226.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)
Előre bocsátjuk, hogy jó hazafiak vagyunk és szívből óhajtjuk a nemzeti géniusznak mentől dicsőségesebb fölmagasztosulását a művészetek, s általában a nemzeties irányú szellemi sikeres által; ismerjük és számításba vettük ama nehézségeket, melyek kultúránk természetszerű, az egyes történet korszakok szellemében érlelt, egyenletes fejlődésének megdönthetetlen akadályait képezték a múltban, miáltal oly hézagokat és szakadásokat idéztek elő, mik a legjobb esetben átugorhatók, de soha sem pótolható a belőlük származó veszteség. Ennélfogva kétszeres okunk van örömmel üdvözölni az életrevaló törekvéseket, valamint tiszteljük az egyes művészek komoly becsvágyát; azonban éppen a sokat hangoztatott nemzeti kultúra reputációja érdekében ártalmasnak véljük, szovinizmust [sovinizmust] űzni a rosszul sikerült kísérletekkel, származtak légyen azok bár a legjobb intencióból is.
Most tehát, midőn a fölépítendő új geológiai intézetnek benyújtott tervezetében fölismertük hasonmását ama építészeti csodaszülöttnek, mely nem csupán a pártatlan szakemberek, hanem az intelligens laikusok, méltánylást érdemlő megütközésére reprezentálja a magyar iparművészeti palotáját, nem mulaszthatjuk el kifejezést adni a túlnyomó többség egészséges véleménye által megerősített kritikánknak: hogy ama minta, a rája vesztegetett műgond és nagy költség dacára, nyugodt lelkiismerettel nem nevezhető oly sikerült kísérleti eredménynek, mit érdemes volna utánozni.
Nem érdemes pedig azért, mert legelső sorban nem felel meg az építőművészet ama törvénnyé szentesített követelményének, mely bármely nemzet különböző korszakbeli építészetére nézve megtartja általános érvényét és amelynek sarkalatos két pontja: a gyakorlati célszerűség és az esztétikai szépség.
Hogy sok pénzbe került és mégsem nyújt jó világítással bíró műtermeket, azt mindnyájan tudják és sínylik, kik kénytelenek ott dolgozni; hogy pedig nem szép, azt mindenki látja.
Azonban a szélsőségig menő hazafias jóakarat még egy harmadik eshetőségben hajlandó gyanítni a mentséget, hogy talán ezzel egy korszakalkotó mozzanat előtt állunk, midőn hosszas áhítozás után elvégre sikerült meglelni és napfényre hozni a múltak mesés homályában lappangó, sokat áhítozott magyar stílust, mely nem gyönyörködteti ugyan a civilizált világ mintáihoz szokott szemeinket, hanem azért kedves nekünk, mert a mienk.
Ámde még ez egyetlen illúziójától is megfosztja jóhiszemű közönségünket maga az épület hivatalos védője, őszintén beismervén, hogy ez "semmiképp sem egy speciális magyar stíl... hanem egy az egész világon elterjedt építőművészeti stílusnak magyaros zamatú ága."
Mi ez?
Narancsfába oltott paprika? A firenzei palota monumentális keretébe foglalt csőszkunyhó, melybe plasztikus díszítmény gyanánt már önkénytelenül [önkéntelenül] belekívánkozik a csikósnak öltöztetett belvedéri [belvederei] Apolló?
Nem, még ez sem. Hanem mint a magyarázatokból kiderül: "indo-arab" motívumok, mely a dolgok időrendő soránál fogva épp oly közeli vonatkozással vannak hozzánk, mint akár a mekkai kaaba-kő [Kába-kő].
Valóban kívánatos lenne, ha illetékes körben végre megállapodásra jutnának az iránt, hogy a szoros értelemben vett nemzeti stílust épp úgy nem lehet mesterségesen csinálni, mint egy nyelvet; mivel az egy oly múlt eredménye, midőn az egyes népcsaládok még egymástól elszigetelt helyzetben, csupán önerejükből fejlődtek és műösztöneiknek a maguk módja szerint adtak kifejezést.
Mentől élénkebbé válik a közlekedés, mentől gyorsabban forgalmaztatnak az egyes nemzetek anyagi és szellemi termékei, annál á[l]talánosabb jellegűvé válik a kultúra, melynek vívmányai az emberi társadalom közös kincseit képezik. A fejlődésnek eme históriai, természetes menetéből következett, hogy a reneszánsz fölismerte és átvette a pogány remekművek befejezett tökélyű motívumait, azonban másrészről teljes szabadságot nyújtott a művészi egyéniségek kifejlődésének, minélfogva vívmánya, a klasszikus elemek dacára, a tulajdonképpeni modern művészet, mely minden éghajlat és minden nemzet műigényével összeegyeztethető, és a variálás vég nélküli sorozatának tár ösvényt, nem ütközik nemzetiségi érdekekbe, valamint az elavulás, megunás vádja sem illetheti.
Mivel tehát korszakunkban a nemzetiségek már nem tudás anyaga, hanem csakis az érzés által nyerhetnek kifejezést: az egyes művészi egyéniségek vannak hivatva dicsőségre juttatni a nemzet művészetét, és megszabni a további haladás irányát.
A tradíciót nélkülöző nemzeties stíl erőltetett hajhászása helyett igyekezzenek művészeink oly szép műveket alkotni, melyeket az idegenek is a tökéletesség mintái gyanánt bámuljanak; legyen a mi építőművészetünk az örök szépnek minden szívhez szóló stílje.
E törekvés által vált a görögöknél a szépnek kultusza nemzeti stíllé, s a maroknyi nemzet maga, az utókor soha el nem hanyatló eszményévé.
Vannak olyanok is, kik a magyar stílkeresőkhöz képest az ellenkező szélsőség felé hajlanak, egyszersmind megjósolván a történeti stílusoknak közel bekövetkezendő kimúlását, és valami egészen új, az eddigiektől alapjában véve különböző építőművészeti produktumokról ábrándozhatnak. Egy határozott lépés volt abba az irányba a házaknak nevezett vasszerkezetű üveges szekrényekkel tett kísérlet.
Hanem itt aztán meg is rekednek; mivel ezek szolidság tekintetében még az amerikai égbemászó monstrumokkal sem állják ki a versenyt.
Az építésnek legtermészetesebb, legszebb anyaga marad a kő, a változandó divatszeszélyek dacára is. Kevésbé becses, de tetszetős és tartós ékítményt szolgáltat az égetett zománcos agyagburkolat, mely nálunk elég nagymérvű alkalmazást nyer, hogy ez iránt a mi gyárosainknak, egyá[l]talán nem lehet panszuk. Számos magánház van vele díszítve, s középületeink közt az új iparművészeti palotán kívül, a technika, az 1895. [talán inkább 1885] évi orsz. [országos] kiállítás műcsarnoka, a városligeti új műcsarnok stb. reprezentálják, melyek közül a legtetszetősebb benyomást kelti az új műcsarnok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése