A városi haladás eszméjével mint
olyannal talán egyetlen lap sem foglalkozott olyan behatóan és rendszeresen,
mint a Szentesi Lap. 1912-ben és
1913-ban is hosszú hónapokon átívelő vezércikksorozattal számolt be a
városfejlesztés lehetőségeiről. Fő feladatát a „városiasság kiépítésé”-ben
látva, a szerkesztő Sima László, aki 1912-ben monográfiát is írt Szentesről
(1914-ben jelent meg), minden lehetséges érvet felsorolt a tényleges előrelépés
érdekében. Retorikájában meghatározó a régi és az új kiélezett szembeállítása,
egészen az utópisztikus elképzelésekig. „[A] mai Szentes ár sokszorosan és
hasonlíthatatlanul más, mint a múlté volt, de semmi esetre sem az, ami lehetne,
aminek lenni kellene, de a jövendő Szentest kiépíteni a már megszerzett
alapokon, az eddigi előrehaladás birtokában bár kétszeresen könnyű, olyan nagy
feladatok, problémák megoldása előtt állunk, hogy a vállvetett igyekezetnek, a
dolgok teljes megértésének kell egy céltudatos és erősen megalapozott városi
politika által diadalra vinni a nagy Szentes gondolatát.”[1] Vagy
másutt: „Egy évtized óta nagyot változott Szentes külső képe. Tünedeznek a
régmúlt idők emlékei s kezd kibontakozni fejlődésében, virágzásában az új
Szentes. Még nem az, amelyikről szívesen álmodozunk: a nagy Szentes, de az,
amely mintegy hirdeti a jövendő fejlődés irányait, a szó valódi értelmében vett
város.”[2] Vezércikkek
tucatjaiban foglalkozott a város költségvetésével, a fejlesztés anyagi
alapjaival. Támogatta Szeged önálló megyévé szervezését, nem csak a Szegeddel
való kölcsönös versengés miatt, hanem mert felismerte, Csongrád vármegye
aktuális közigazgatási berendezkedése miatt Szentes, bár vármegyei központ,
Szeged közelléte miatt nem bontakozhat ki igazán.[3] (A
kérdésre csak évtizedekkel később kínált választ Erdei Ferenc megyésváros tervezete,
amelyben Szentes önálló megyecentrummá vált volna.) Tegyük hozzá, Szeged – ahogy
a szentesiek nevezték: a „marosszögi metropolisz” – törvényhatósági jogú város
volt, akárcsak Kecskemét, a „puszták metropolisza”, így autonómiája
kiterjedtebb volt. Szentes nemcsak megyeszékhely volt, a vármegye névadó
Csongrád község nagy bánatára, de Magyartés és Fábiánsebestyén községek
közigazgatási központja is volt, azaz nemcsak megyeháza, városháza, de
községháza is állt a városban.[4]
Sima László
kiemelt kérdésnek tekintette a városok állapotainak törvényes rendezését. Sérelmezték
többek között, hogy a rendezett tanácsú városok a községekkel együtt vármegyei
fennhatóság alá tartoznak.[5] 1912-ben
sok éves várakozás után végre törvényt alkottak a városok fejlesztéséről, de az
1912. évi LVIII. tc. mindössze annyit mondott ki, hogy két éven belül
megalkotandó az új városi törvény, amely az 1886. évi XXII. tc. által
létrehozott „lehetetlen” helyzetet van hivatva orvosolni.[6] A
törvény, mondanunk sem kell, óriási csalódás volt a városoknak. A Magyar
Városok Országos Kongresszusa elnöki tisztét betöltő Bárczy István budapesti
főpolgármester levélben kereste meg a városok polgármestereit, közölnék vele a
törvények hibáit és hiányosságait. A nemzet szempontja csak ezen a ponton, a
minél széleskörűbb autonómiát követelő, kifejezetten a decentralizációt
szorgalmazó cikkekben lép működésbe: „A magyar nemzeti állam kiépítése
szempontjából olyan elsőrangú szüksége ez [ti. a városok fejlesztése],
amelyekhez hasonló találni éppen nem lehet.”[7] „Gazdasági
jólétet teremtvén, a kultúra puha fészket mindenütt találna.”[8] (S a
decentralizált városrendszerben a főváros nem vonzana annyi bevándorlót, hanem
„sok nagy város terülne el az országban szerteszét, amelyek magukon viselnék a
modern főváros jellegét.”[9]) Máskülönben
az alföldi sajtótermékekben rendre a közművelődéssel foglalkozó cikkek
foglalkoznak, ha foglalkoznak egyáltalán a nemzet szempontjával. (Általános
meggyőződés, s ebben valóban a nacionalista diskurzus jut érvényre, miszerint a
nemzetet csak kultúrája tarthatja fenn.[10] A Tiszavidék című lap szerint: „Nincs
nagyobb fontosságú szerve az államnak – különösen a magyar államnak – mely
annyira hasznára volna annak, mint éppen a vidéki városok.” – írta a cikk
névtelen szerzője, aki a fővárost s minden „túl nagy” várost kozmopolitizmussal
vádolt. Nemcsak az ő véleménye volt azonban, hogy „egyedül a vidéki városok
azok, melyek a nemzet sajátos szokásai mellett, annak karakterisztikus műveltségét
is megőrizhetik.”[11]
A nemzet
kategóriája mindenesetre sosem tűnik elsődlegesnek a városfejlesztési
elképzelésekben. E látókörben a város saját teljesítményének hangsúlyozása van
kiemelt helyen. „Közel félszázados munkálkodás nagy eredményei előtt, amint
megállunk, éreznünk kell, hogy minden csak a kezdet még, s az a haladás,
amelyet önerőnkből produkáltunk, s amire büszkék lehetünk, mi egyebet sem
jelent, mint azt, hogy ez a város életképes és iránymutatóul szolgál a
jövendőre.”[12]
A város önerőből történt felemelkedését, az előrehaladást a természetes
fejlődéssel azonosították.
Ezért a városok
sorra rendezték meg iparkiállításaikat, háziipari kiállításaikat (a kalotaszegi
minták Kiskunfélegyházán és Szentesen is igen kedveltek voltak), nem ritkán a
város testét szimbolikusan jelképező városházákban, az újonnan felépült
szentesi városházában is. A tanácsok, polgármesterek gyakran keresték meg
egymást, hogy szabályrendeleteikből tájékozódjanak (építési, szervezési
szabályrendeletetek esetében igen gyakoriak az ilyen megkeresések). Mindeközben
a maga helyzetét minden város egyéninek és különlegesnek látta. A Szentesi Lapban például ez jelent meg:
„Írhatnánk terjedelmes disszertációkat a mi speciális és egyetlen magyar város
helyzetéhez nem hasonlítható helyzetünkről, de ez nem lehet se célunk, se
szándékunk, mert a mi speciális helyzetünket mi magunk nagyon jól ismerjük, s
nem idegeneknek írunk, hanem a mi városunk közönségének, amely mint mondottuk,
átérzi azoknak a feladatoknak fontosságát, amelyek reánk háramlanak.”[13] E
leszűkített látómező különösen a csongrádi sajtó esetében meglepő. Rendkívül
feltűnő az a tendencia, hogy beszámolnak egy-egy újító elképzelésről (például a
kiskunhalasi Dékáni Árpád csipkeverő iskolát akart létesíteni Csongrádon
1905–1906-ban),[14]
de az egyes ügyek végkifejletéről hallgatnak. (Nem ismert, miért nem valósult
meg Dékáni kezdeményezése.) A városiakat sokkal jobban érdekelhették az
intézmények kérdései, ezek pedig állandóan napirenden lévő tárgyak voltak,
amelyekről a lakosság egy része személyesen hamarabb szerezhetett tudomást a
közgyűlési teremben. A csongrádi Polgári fiúiskoláról szóló híradásokat (1908–1914)
végigolvasva az is megállapítható, hogy az üggyel kapcsolatos számos
fejleményre evidenciaként tekintettek, ezért mikor aktuálisak voltak, be sem
számoltak róla, később azonban már megtörtént eseményként hivatkoztak rájuk.
A csongrádi
sajtó (a nagykőrösi, kecskeméti, kiskunfélegyházi sajtóval ellentétben) szűkebb
látókörrel bírt. A városi haladás, a modernizáció hívószava csak korlátozottabban
érvényesült. Noha nem hiányoznak ugyan a lapok tartalmaiból a sajtószemlék, más
városokra vonatkozó hírek, ezeknek azonban csak úgy volt hírértéke, ha azt
közvetlenül Csongrádra lehetett vonatkoztatni. Más esetben kifejezetten feltűnő
némely esemény említésének hiánya, amely pedig regionális vonatkozásban a
csongrádiakat is érinthette. Az 1911-es kecskeméti földrengést, amit a Tisza
partján is lehetett érezni, a Csongrádi
Ujság épp csak megemlíti; Kada Elek 1913-ban bekövetkezett haláláról nincs híradás,
pedig Kecskemét polgármesterének Csongrád környéki ásatásairól korábban
beszámoltak.[15]
Csongrád azért
érdekes példája a városi haladásról folytatott diskurzusnak, mert 1880-ban
önként lemondott az 1871-ben megszerzett rendezett tanácsú városi címről, azaz
nagyközséggé vált, s egy 1902-es politikai akciót leszámítva 1910-ig föl sem
merült a városi rang visszaszerzésének igénye.[16]
Sohlya Gyula főjegyző figyelemmel kísérte a rendezett tanácsú városok
törekvéseit,[17]
s nem volt utolsó szempont, hogy a városok jelentékeny támogatást kaptak az
államtól. A várossá nyilvánítási kísérletek 1923-ban jártak sikerrel.
A haladás
eszméjét, a modernizáció igényét legaktívabban az 1903-tól megjelenő Csongrádi Ujság hirdette. Első számának
beköszöntő írásában a csongrádiak öntudatra ébredését szorgalmazta. E cikk
szerint a település a nagyobb alföldi városok közé számította magát, „[é]s
mégis hátramaradott városunk és a mai kultúra igényeit tekintve, csak egy nagy
alföldi falu. […] Ha azonban kellő öntudatra ébredünk, ha a községnek minden
egyes lakosa magáévá teszi a községnek érdekét, ápolja, védi és fejleszti a
község közérdekeit kiki a maga erejével, eszével és buzgalmával, […] akkor
bízvást mondhatjuk, hogy ha szerencsétlenségek nem érik népünket, mitől óvjon
Isten, 5–10 év alatt a most létező és haladásunknak gátul szolgáló okok a
legnagyobb részt meg fognak szűnni és minden téren a javulás, az igaz haladás
áldásai fognak bekövetkezni.”[18]
Ezzel összefüggésben, a polgárosodás eszméjét a Dél-Magyarországi Közművelődési
Egyesület 1904-ben alapított csongrádi fiókegyesülete szorgalmazta.[19]
A sajtó reformokat hangsúlyozott („Első teendő tehát megértetni a néppel, hogy
a változott viszonyok változott gazdálkodási rendszert követelnek.”[20]),
miközben bírálta az elöljáróságot is: „Tagadhatatlan, hogy Csongrád, lassan
bár, de fejlődik. Az aztán más kérdés, hogy ez a lassú fejlődés nem egyenlő-e a
hátramaradással.”[21]
A
csongrádi sajtó meglehetősen ritkán demonstrált mintaképnek, követésre méltó
példának számító építészeti elképzelésekről. Az épülő szentesi városházát
mindössze kétszer említették, egyszer épülés közben,[22]
legközelebb 1912-ben történt avatásáról írtak, azt is hozzátéve, hogy a
kiskunfélegyházi városháza már egy éve kész. „A két testvér város tehát
kulturális téren óriási lépésekben halad előre […].” – írták a lemaradás
érzetével.[23] A Csongrádi Lap és a Csongrádi
Ujság is meglehetősen korlátozta figyelmét, országos vagy akár a közeli
városokról szóló hírekről csak ritkán számolt be. A Tiszavidék Papp
Gedeon és Papp Miklós szerkesztése alatt vált nyitottá, hogy közölje például a Vállalkozók Lapja vagy az eternit-pala
hirdetéseit, s zárkózott fel ezzel a kiskunfélegyházi és nagykőrösi újságok
tartalmi szerkezetéhez, látóköréhez.
[1] Sima László: Szentes jövője, in:
Szentesi Lap, 42. évf. 53. sz. 1912.
július 4. 1–2.
[2] Előrehaladás, in: Szentesi Lap, 43. évf. 49. sz. 1913.
június 18. 1.
[3] Sima László: Szegedmegye és
Szentes, in: Szentesi Lap, 42. évf.
70. sz. 1912. szeptember 1. 1–2. A kedves szomszédok, in: Szentesi Lap, 44. évf. 15. sz. 1914. február 19. 1.
[4] Községháza Szentesen, in: Szentesi Lap, 42. évf. 86. sz. 1912.
október 27. 3.
[5] A városok, in: Szentesi Lap, 43. évf. 61. sz. 1913.
július 31. 1–2.
[6] A magyar városok, in: Szentesi Lap, 42. évf. 85. sz. 1912.
október 24. 1–2.
[7] A városok törvénye, in: Szentesi Lap, 42. évf. 91. sz. 1912.
november 14. 1–2.
[8] A jövő városai, in: Szentesi Lap, 43. évf. 99. sz. 1913.
december 11. 1.
[9] A jövő városai, in: Szentesi Lap, 43. évf. 99. sz. 1913.
december 11. 1.
[10] Magyar kultúra, in: Szentesi Lap, 44. évf. 13. sz. 1914.
február 12. 1.
[11]
A vidéki városok szövetkezése, in: Tiszavidék,
15. évf. 32. sz. 1904. augusztus 7. 2.
[12] Szemlélődés, in: in: Szentesi Lap, 43. évf. 7. sz. 1913.
január 23. 1–2.
[13] Szemlélődés, in: in: Szentesi Lap, 43. évf. 7. sz. 1913.
január 23. 1–2.
[14] Csipkevarró
műhely, in: Csongrádi Ujság 4. évf. 51. sz. 1906. december 16. 2-3. A
nőegylet és a női munka, in: Csongrádi Ujság, 5. évf. 11. sz. 1907.
március 17. 2.
[15] Avarsírok Gátéren, in: Csongrádi Ujság, 2. évf. 14. sz. 1904.
április 3. 3.
[16]
1902-ben Ludrovai Tóth István indítványozta a rendezett tanácsú várossá
nyilvánítást, a közgyűlés ekkor elvetette az ötletet. MNL CSML Csongrádi
Levéltár, V. 71. a. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 25. kötet. 1902. augusztus 26.
311/1902. sz. 1910-ben kérte maga a közgyűlés, azaz „Csongrád község mint
erkölcsi testület” először ismét a rendezett tanácsú várossá nyilvánítást, a
városoknak járó állami segélyek reményében. MNL CSML Csongrádi Levéltár, V. 71.
a. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 34. kötet. 1910. június 20. 223/1910. sz.
[17]
Sohlya pályafutásának ez irányú vonatkozásairól lásd Sebestyén István: Sohlya
Gyula. Csongrád főjegyzőjének 41 éves köztisztviselői pályája, in: Oppidum Csongrád 2013, szerk. Georgiádes
Ildikó – Sebestyén Gyula, Oppidum Csongrád Alapítvány, Csongrád 2013, 9–124,
különösen 109–113. Nevéhez fűződik a hajóhíd létesítése, iskolák és úthálózat
fejlesztése; személyesen tárgyalt a vasútvonalak létesítéséről.
[18]
Haladásunk, in: Csongrádi Ujság 1.
évf. 1. sz. 1903. október 25. 1.
[19]
A magyar polgárosodás, in: Csongrádi
Ujság, 2. évf. 26. sz. 1904. június 26. 1–2.
[20]
Az alföldi népélet változásai II, in: Csongrádi
Ujság, 3. évf. 23. sz. 1905. június 4. 1.
[21]
A jövő képe, in: Csongrádi Ujság, 5.
évf. 20. sz. 1907. május 19. 1.
[22]
Az uj szentesi városháza, in: Csongrádi
Lap, 21. évf. 33. sz. 1911. augusztus 20. 3.
[23]
Városházavatás, in: Csongrádi Lap,
22. évf. 22. sz. 1912. június 2. 3.
