A budapesti Thököly úti márványmenyasszony. Az elvesztett artisztikumból a városi folklórba

A budapesti városi folklór - leginkább az interneten dokumentálható - anyagából különösen érdekes a Thököly úti márványmenyasszonyról szóló történet. Jóllehet tudható a szoborhoz fűződő történetről, hogy nem igaz, a "legenda" makacsul tartja magát. A történet keletkezése művészettörténeti szempontból is érdekes, nem csak, mert az épület, amelyhez fűződik, egy neves építész-dinasztiához, s eme építész-dinasztia művészettörténész leszármazottjához kötődik.

          A Thököly út 61. szám alatti emeletes Pápai-házról van szó. Tervezője Ybl Lajos volt, a neves Ybl Miklós unokaöccse, aki nem tett szert olyan hírnévre, mint nagybátyja, pedig egyes vidéki épületei közmegbecsülésnek örvendenek (hódmezővásárhelyi városháza, csongrádi polgári fiúiskola). Ybl Lajos életéről nem készült feldolgozás, művei azonosításra, elemzésre, kutatásra várnak.

Pápai-ház, utcafronti részlet (2015. április)

Főhomlokzat, szembenézet (2015. április)

Pápai-ház, jobb oldali oldalhomlokzat (2015. április)

          Kevés ismert műve alapján is elmondható, hogy a budapesti Pápai-ház nem tartozik legkidolgozottabb munkái közé. Az épület a századfordulón született lakóháztípus, a bérvilla jellegzetes példája. Egyéni kényelmi és reprezentációs igények mellett bérlakásfunkcióknak is eleget tett. Robosztus homlokzati megoldása sem formailag, sem stilisztikailag nem egységes. Egy 1912-es újságcikk ugyancsak elítéli az épület délkeleti homlokzatán nyíló álerkélyen található női szobrot: "ez a látvány kellemetlen és csúf", a szobor és az álerkély alkalmazása "építészeti merénylet". A cikk a budapesti építkezésbeli ízléstelenségeket figurázza ki, szerinte a női alak ezeket látva - beleértve azt az épületet is, amelynek része - változott kővé. A névtelen cikkíró tökéletesen tisztában volt a szobor funkciójával, azt erkélydíszként határozta meg. (A Thököly úti márványmenyasszony, in: Az Est, 3. évf. 113. sz. 1912. május 11. 4.)

          A pestiek mindössze három évtized elteltével már nem érzékelték a szobornak ezt a funkcióját, olyannyira, hogy 1941 tavaszán két, eredetmagyarázó monda-jellegű (lásd Magyar Néprajzi Lexikon) sajtóhír is megjelent a korszak kis- és középpolgárságát tájékoztató képes hetilapokban, az Új Időkben és a Tolnai Világlapjában. (Új Idők, XLVII. évf. 13. sz. 1941. március 30. 381.; A befalazott erkély szobra, in: Tolnai Világlapja, 43. évf. 17. sz. 1941. április 23. 20.) Itt dokumentálható először az a történet, amely a máig talányos okból a homlokzatra került szoborhoz fűződik. Az Új Időkben megjelent fotó alatt olvasható, külön cím nélküli írás a történetet a következőképp vázolja fel. Az első világháború kitörésekor a fiatalasszony ezen az erkélyen búcsúzott újdonsült férjétől, amikor az elindult a háborúba, s ezen az erkélyen várta a tábori postát. Amikor férje halálhíréről értesült, az erkélyen esett össze holtan. A halálhír azonban téves volt, s a háborúból visszatért férj emlékül befalaztatta az erkélyt s szobrot állíttatott nejének. A Tolnai Világlapja mindössze néhány héttel később megjelent lapszámában a történet egy-két újabb adattal lesz színesebb. Eszerint a férj építészmérnök volt, és orosz hadifogságból tért haza. A történet mindkét változata a hitvesi/asszonyi hűség ábrázolásaként tekint a szoborra, s még egy valamiben megegyeznek: a történet három elemét is ahhoz a helyhez kötik, ahol a szobor található. Már ez is érv lehetne amellett, hogy a történet fikció, hiszen az erkélyen való elbúcsúzás, a tábori levél várása és az asszony halála feltűnően ahhoz a momentumhoz kötődik, hogy a szobor egy erkélynek látszó beugrásban van elhelyezve. A legendát alaposan körüljáró film készítői (RTL Klub, 2011, youtube-os változata itt) is bizonyították, hogy alaprajzilag a fülke nem volt erkély. (Arra is fény derült, hogy a szobornak csak felsőteste van.) Ráadásul, ha élt volna egy férjétől búcsúzó asszony a házban, az vagy az épület előtt, vagy a főhomlokzat egy ablakából nézte volna a Thököly utat, s nem egy oldalsó nyílásból, amely a szomszéd ház tűzfalára néz, s ahonnan a Thököly út aligha látható. Az Új Idők variánsa még datálni is megkísérelte a szobrot, az első világháború utáni évekre ("Húsz éve várakozik ez a szobor").

          A történet írott változata 1958-ban bukkant fel ismét. (Kőbányai György: Egy kőasszony vár, in: Esti Hírlap, 3. évf. 32. sz. 1958. február 7. 3.) A Kőbányai György által közreadott változat szerint a férj mérnök volt, s ő is építette az épületet, amelybe akkor költöztek be, amikor behívták katonának. Az asszony a Keleti pályaudvar felé néző erkélyen várta a férjét, ott halt meg a téves hír hallatán. A férj, hazatérve, befalaztatta az erkélyt. Látható, hogy a történet további elemekkel bővült, de a történet továbbra is a hűség és a szerelem szobraként értelmezi a szobrot. Kőbányai azonban nem csupán közreadta a történet általa hallott legfrissebb variánsát, hanem meg is próbált utánajárni. (A szoborral foglalkozók már akkor példát vehettek volna róla.) Felkeresett egy házban élő özvegyasszonyt, aki történetesen éppen abban a lakásban lakott, ahonnan az erkélynek nyílnia kellett volna. Az asszony még elmondhatta, hogy a házat valami Ybl tervezte, de a történetben maga sem hitt, mert a befalazás nyomait nem találta. Kőbányai megnézte az épület tervrajzait is, s meglepődve tapasztalta, hogy a tervek nem jelölik az erkélyt, mindezek alapján a szobrot 45 évesnek datálta, azaz 1913-ra keltezte.

          Kőbányai "nyomozása" nem maradt visszhangtalanul. Ybl Ervin, neves művészettörténész, aki éppen két évvel korábban, 1956-ban publikálta máig forgatott (s 2014-ben újra kiadott) nagymonográfiáját Ybl Miklósról (amelyben kitér Ybl Lajos műveire is), levelet írt, amelyet Kőbányai néhány héttel később idézett is az Esti Hírlapban. (K. Gy.: A kőasszony legendájának megfejtése, in: Esti Hírlap, 3. évf. 46. sz. 1958. február 23. 8.) Valóban érdemes idézni: "A házat annak idején édesatyám, Ybl Lajos tervezte az első világháború előtt Pápai Manó varrógépkereskedő számára. Akkoriban harmadik egyetemi évemet a párizsi Sorbonne-on végeztem, és beutaztam egész Franciaországot, hogy műemlékeit tanulmányozzam. Egy alkalommal Bourges-ban jártam: ott láttam Jacques Coeurnak, VII. Károly francia király dúsgazdag pénzügyminiszterének XV. századi nagyszerű, kései gót palotáját, melynek bejárata mellett jobbra és balra egy-egy kőből faragott, kitekintő férfi és nő figyeli, ki akar a kapun belépni. Hazatérve, elhoztam e palota képét, s megmutatva atyámnak; ez az eszme annyira megtetszett neki, hogy a Pápai-villa számára is faragtatott ilyen figyelő női alakot. Sajnos a szobrász - valószínűleg Ligeti Miklós - kevés stílusérzékkel, túl valószerűen mintázta meg az alakot, így az idea elvesztette artisztikumát, viszont éppen realizmusának köszönheti a legenda megszületését."

A Palais Jacques-Coeur archív képe és bejárata. Forrás: Wikimedia Commons.

          Talán az említett fotó fellelhető Ybl Ervin hagyatékában, amely a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban található. A Jacques Coeur-palota gyönyörű alkotás, és a bejárati kapu fölött kétoldalt tényleg lenéz egy férfi és egy asszony, annak rendje s módja szerint középkori francia viseletben. Mindenesetre érdekes, hogy Ybl Lajos nem a férfi-női párt, hanem csak a női alakot helyezte az épületre, s nem a főhomlokzatra. Ybl Ervin közölte először a gyanítható alkotó, Ligeti Miklós nevét. (A Ligeti-életműről disszertációt író Mazányi Judit később valóban fölvette az életmű-katalógusba, Kőasszony címmel az alkotást, 179-es tételszámmal.) Ybl Ervinnek ez a levele több mindenről árulkodik. Egyrészt, olvasta az Esti Hírlapot. Ez nem szenzáció. Olvasván viszont a Kőbányai által eddig közreadottakból arra is lehetett következtetni, hogy az ő családja érintve van a kőasszony történetében, hiszen azt az Yblt, akit az özvegyasszony megnevezett, könnyen tarthatta volna bárki a történetben szereplő építésszel/mérnökkel azonosnak. Ybl Ervin kétszeresen is tiszta vizet öntött a pohárba. Egyrészt tisztázta a nem mindennapi épületdíszítő elem eredetét, forrását, másrészt a szobor kvalitását tette azért felelőssé, hogy kialakult ez az akkor már több változatban is élő történet.

          Mit ad Isten, ismét eltelt majd' harminc év, és a szobor eredete ismét homályba veszett. A Magyar Nemzetben Ember Mária írt egy meglehetősen érdekes cikket a szoborról. A szerző nem végzett körültekintő kutatást, le is írta, hogy semmit nem tud róla. Értelmezése így igencsak tévútra vitte. Személyes benyomásai alapján indult el. Azt észrevette, hogy az erkély nem igazi erkély, a szobrot viszont nem nézte egy idősnek az épülettel. "Ellene mond ennek a figura egész felfogása, egyszerűsége, s nem utolsósorban hajviselete. Ahogy ott az erkélyen áll, közelebb áll a mához, mint a tegnaphoz." A kortárs művészetből hozott analógiákat, George Segal és Schaár Erzsébet szobrait. Ismerte azonban az Új Idők és a Tolnai Világlapja cikkeit, s ezekből kiindulva próbálta meg a szobrot az 1920-as évekre datálni, avval a logikával, hogy a szobor "egyszerűsége, póztalansága, mindennapisága" ellentmond a szecessziós korszak pátoszával. Ember Mária  tehát kiszakította a szobrot a történeti összefüggésrendszerből, s egy új viszonyrendszerbe próbálta helyezni: "Nem lehet rossz munka az, ami ennyire foglalkoztatja a fantáziát." - írta, s ezért adta a cikk címének az Egy pesti pop-art szobor címet. A pop art jelzőként ekkoriban inkább negatív, mintsem pozitív konnotációkat keltett, Embernél azonban pozitív a szó kicsengése, éppen azért, mert történetietlenül használja. A pop art mindennapiságát, az emberekhez szóló műveket, a szó szerinti értelemben vett egyszerűséget kereste és találta meg Schaár és az általa nem ismert pesti szobrász műveiben. (Ember Mária: Egy pesti pop-art szobor, in: Magyar Nemzet, XXXVIII. évf. 267. sz. 1982. november 13. 11.)

          Akárcsak 1958-ban, 1982-ben is olvasói levelek tucatjai érkeztek a szoborral foglalkozó lap szerkesztőségébe. Közöttük számos olyan, amely valóban előre lendítette a szobor és az épület történeti kutatását. (Nem véletlen, hogy Gerle János is felvette ezeket az újságcikkeket A magyar századforduló építészete című, 1990-ben megjelent kézikönyv Ybl Lajosról szóló részébe.) Dr. Székely Endréné Dr. Kovács Margit Az Est c. lapra hivatkozva 1912-re datálta a szobrot. Barkóczi Péter német építészeti emlékeket idézett fel analógiaként. Reményi-Gyenes István pedig komplett építéstörténetet vázolt fel, s hivatkozott Az Est és az Esti Hírlap fentebbi híradásaira is. Ezek az olvasói levelek visszarántották a szobrot a történelembe, de Antalfi Mária festőművész továbbgondolta Ember Mária értelmezését. Antalfi szerint "Ritka felismerés - még művelt és jószemű emberek részéről is -, hogy itt nem giccsről, hanem a korai pop-artról van szó! A pop-art sok esetben érintkezik a városi folklórral, de az emberek többsége csak a népi (paraszti) folklórt hajlandó elfogadni, a városit nem." (A >>pop-art szobor<< rejtélye, in: Magyar Nemzet, XXXVIII. évf. 293. sz. 1982. december 14. 8.) (Lásd még ehhez kapcsolódóan a szöveggyűjteményt: Népi kultúra - városi kultúra, in: Látóhatár, 1978. február, 171-194.)

          A szobor éppen ennek a városi folklórnak lett a része. A férjét váró asszony története további elemekkel színesedett: "háború volt, a (nő) férje valahol messze a fronton harcolt, s ő csak várta-várta… Egy nap valaki a férfi halálhírét hozta, de az asszony nem hitte, várt tovább. Nem is hiába. A hír ugyanis nem volt igaz, a férfi hazatért. Ám a nő szíve hirtelen megállt, nem bírta elviselni az örömöt, amikor a férfi belépett a ház kapuján. Ott halt meg a hű feleség az erkélyen. A férj pedig szobrot állíttatott neki azon a helyen”. (UrbanLegends, 2011. január 18, http://www.urbanlegends.hu/2011/01/thokoly_uti_befalazott_menyasszony_legenda/) Az egyik internetes fórumon a történetnek már ilyen variánsa is létezik: "Nekem a Nagymamám úgy mesélte ennek az erkélynek a legendáját, hogy egy gazdag lány beleszeretett egy szegény fiatalemberbe, aki az apjánál dolgozott. Az apa elküldte a fiút külföldre, hogy ne találkozhasson a lányával többet. A lány minden nap kiállt az erkélyre és várta vissza a fiút. Aztán amikor nem jött, belehalt a bánatba. Az apja szobrot csináltatott az emlékére." (Budapest szobrai, Facebook oldal https://www.facebook.com/BudapestSzobrai/posts/465578353524438) Sőt, a szoborlap.hu egyik kommentelőjének emlékezete szerint Füst Milán maga is újabb magyarázattal állt elő: "A férjet, mikor reggelente munkába ment, felesége az ablakból figyelte és integetett neki, ahogy a villamoshoz igyekezett. Az asszony meghalt, férje pedig megőrizte lakása befalazott ablakán az asszony emlékét.' A szövegösszefüggés kb. az volt; egy szobor akkor műalkotás, ha kiemelik környezetéből." (https://www.kozterkep.hu/~/5846/)

         A történet számos variánsa keletkezhet még napjainkban is. Azaz Ybl Ervin gondolatát követve: a szobornak sokkal több jelentősége lett az emberek fantáziájának megmozgatáságban, mint esztétikailag szemlélt szoborként. Hasonló, francia előképekkel rendelkező épületdíszítő szobor viszont alig akad a magyar építészetben, s már ezért is érdemes kicsit alaposabban szemügyre venni a Pápai-villát.

A jobb oldali oldalhomlokzat álerkélye Ligeti Miklós szobrával (2015. április)

A "Kőasszony" (2015. április)

Közelnézet (2015. április)

Márkus Géza: A repedező Budapest (1902. szeptember 28.)

Márkus Géza: A repedező Budapest, in: Magyar Szó, 3. évf. 229. sz. 1902. szeptember 28. 3–4.

(Mai helyesírásunknak megfelelően közreadott szöveg. Kiemelések az eredetiben. A szöveg Márkust az építészeti modernizmus kezdetének egyik legharcosabb hangvételű alakjának mutatja.)

A repedező Budapest.

Budapest, szeptember 27.

            A Duna habjaiban tükröző, kupolákkal koronázott, milliós építészet szatócskodásról rossz, de szomorú igaz hírek szállonganak: baj van az országházzal. A nagy termek és az útvesztő folyosók márványkockái eresedni kezdenek s ezek a finom szálak százezrekre rugó kárt hálóznak magukba, mert azt jelentik, hogy repedeznek a falak. Ma még szinte szép, amint a márvány bántóan hideg és merev simaságán, színt adva, összeszaladnak ezek a finom szálak, de holnap vagy holnapután csúnya mélyedéssé szélesül ki a keskeny erezet s lemáll összetördelve, széthasogatva a falak fehér burka.

            A veszni készülő márvány nem a földanya habosan szemcsés mészköve, hanem csak műmárvány, amelyet nagyon vékonyra préseltek s most válni készül párjától, a faltól, amelyre ráerősítették…

            A repedező Budapest tehát ismét beszéltet magáról, mint a kikapós asszony. Igen, a repedező Budapest, mert a dalokban megénekelt csákányos tótok eltűntek, meghaltak, de a modern technika jószívű vívmányai gondoskodtak a helyettesítésről; az Árva megyei legények hivatalát átvette a repedés, mely sokkal pontosabban, jutányosabban, olcsóbban, hamarabb és kedvesebb váratlansággal végzi feladatát, mint elődei, akik csak megrendelésre dolgoztak.

            Nem beszélve a közönségességük miatt apró betűs, rendőri hírekké összezsugorodott bérpalota-rongálódásrokról s kincses polgárok magánházai körül végbement, összeroskadást gyártó panamázásáról, mennyi nagy és nyilvános budapesti botrányt jegyezhet ki a naplójából az, akinek kedve és türelme volt belajstromozni magának az ilyenfajta skandalumokat. A technika épülete mellől alig dobták gödörbe a vakolatpiszkot, a termekben dolgoskodó ifjú mérnökjelöltek félve pillantottak egy nap a fejük fölé: a tetőzet kezdett bedőlni; a millenniumi emlék szárnyas arkangyala ötször vagy hatszor huszonnégy órával azután, hogy felrepült karcsú oszlopára, aggódó szemekkel kémlelte a mélységet, mert a talapzatába belecsúszott a repedezés istennyilája.

            És itt van végül mindeneknek koronája, valamennyi kontárkodó mesének mesélhető gigásza: az Eskü téri hír, mely, mint egy rokkant óriás, fekszi meg a Dunát, s mindenki várja a drágán nagy komédiát, mikor lészen a nagy zuhanás, s milliók loccsannak bele a folyó iszapjába. A repedező Budapestnek ilyenforma nagy útmutatói között adta le aztán fekete szegélyes névjegyét a többi, ezerszámra menő építési botrány, s nem is jó családból származó budapesti utca az, amelynek során egy-két ház állandóan nem azzal vigasztalná magát, hogy elvégre is minden épületnek be kell dűlni… Így körvonalazódik a lótusz-virággal díszített erkélyek és a cifra ornamentikával égbetörő paloták fénylő pépmárványa mögött a repedező Budapest, amelynek hasadozása elég hangos ugyan, de úgy látszik, mégsem elég erős arra, hogy kibontakozzék belőle egy jobbra fordulás.

            Valahányszor semmivé lesz néhány kőbe faragott millió, a partécéduláját veres kard gyanánt hordozzuk szép az országban, de a krónikás másnap megint csak szomorú jelentést írhat a repedező Budapest valamelyik váratlanul kárrá omlott alkotásáról. Budapest új figurát rajzolhat bele a maga saját külön újkori mitológiájába: a roskadás angyalát. Ez a szárnyas dáma a mi leggyakoribb vendégünk, úgy, hogy ha nem észrevétlenül szállna le közénk, barátságos mosollyal üdvözölnők őt, mint régi ismerőst, akivel mindenütt találkozunk: a körutakon, a kis utcákban, de különösen a nagy állami épületek tájékán. Most az új országház körül csapong a delegáció üléstermében, a folyosókon, a miniszteri szobákban, meg a főrendiház helyiségeiben puffasztja a márványfalakat.

            Innen talán el fog szállani másfele s beszárnyal majd egy épület ablakán, ráül egy hídra, vagy meglátogatja valamelyik százezres magyar alkotást. Várjuk tehát. A színen ismét meg fog jelenni: a repedező Budapest.

*

Az új országház veszedelmére vonatkozólag egyébként Márkus Géza, ez a jeles, fiatal építész, aki elsőrendű szakértő az ilyen dolgok körül, a következők kiválóan érdekes sorokban adja meg véleményét:

– Az új országház folyosóinak falain a műmárvány összerepedezett. Lényegtelen dolog, amelyről a vezetőség nyilatkozata után talán szó sem lehet. A vállalkozó, kinek jótállási biztosítéka bizonyára visszatartatott, majd kijavítja.

Minket azonban gondolkozóba ejt! Műmárvány! A magyar parlament két házának épületén, amely évezredeknek emeltetett! Ama horribilis összegből, amely e palotára fordíttatott, csak műmárványra tellett!

Szinte hihetetlen, elképzelhetetlen ma, amikor minden törekvésünk a való, az igazság keresése felé irányul!

Szakértői véleményt kellene hogy ez ügyben adjak, elmondhatnám, hogy majd minden Andrássy úti bérház vesztibuleje műmárvánnyal (stucco lustro) van burkolva, elmondhatnám, hogy ezeken ez a burkolat még mindenütt jó karban van, bár már e bérházak legnagyobb része húsz év óta áll, sőt azt is, hogy vannak tapasztalataink, melyek szerint a jól elkészített stucco lustro évszázadokon át is megmarad (amint hogy vakolt homlokzatok is megmaradnak ennyi ideig), de mindezt lényegtelen és ez esetben különösen mellékes körülménynek tartom.

Két szempont az, amely szerint az ügy, szerény véleményem szerint, elbírálható. Az egyik és ez a közönségesebb, hogy szabad-e megtörténnie annak állami épületen; mely egyszersmond ilyen ellenőrzés alatt is készül, hogy ilyen munka már ily rövid időn belül hasznavehetetlenné váljék. A folyosókon, melyek az üléstermekhez vezetnek, a stucco lustro teljesen el van repedezve. Nincsen egy olyan fél négyszögméternyi terület, amely repedés nélkül való volna! Erről meggyőződtünk. Ez a körülmény tehát igaz! Ki is fogják javítani, vagy leverik és újra készítik a vállalkozó terhére.

Ez azonban bennünket nem érdekel! Nem érdekel az sem, hogy a kijavítás, vagy újrakészítés után egy pár évvel ismét össze fog repedezni! A hazugságok láncolatából az első szem kipattant és széjjel fog szakadni az egész lánc, a modern művészet és az igazság dicsőségére! Mert, és ez már a második szemponthoz tartozik, nem az a lényeges, hogy a vállalkozó rosszul végezte-e a munkáját vagy az ellenőrzés milyen volt, hanem az: Miképpen volt lehetséges, egy oly épületen, mint az új országháza, amely a nemzetnek olyan nagy pénzébe került, egy ilyen múló természetű anyagot alkalmazni.

És erre megfelelni nemcsak technikai szempontból kell, hanem főleg művészeti szempontból!

A modern művészet az igazság felé való törekvéseiben semmiféle hazugságot meg nem tűr! Nem hazudja a formát és nem hazudja az anyagot!

Ha csak annyi pénz áll rendelkezésére, amelyből csak vakolt homlokzatot, vagy belső helyiségeket készíthet, úgy nem fogja azt kőből készültnek hazudni, viszont ha előkelő építési anyag áll rendelkezésére, úgy az anyag természetének megfelelő formát keresi!

És az új parlament házának e falrepedéseiből a régi elavult iskolák és törekvések haláljelentése szól!

Annak idején elmondottam szerény véleményemet az új országházról, – kifejtettem, hogy az embert az arany- és márványtömegek agyonnyomják, most azonban kisül, hogy ez mind hazugság: a márvány csak festett gipsz! Kisül, ezt mondom azért, mert összerepedezett és így mindenki előtt nyilvánvaló, amit a szakértők úgyis tudtak! Nevetséges, ugyebár? Potemkin-falvak!

Hogy azonban ne vádoljanak rosszhiszeműséggel, bevallom, ez nem egyes emberek hibája, egy kor, egy iskola repedezett össze, hogy romjaival megerősítse a modern törekvéseket!

Amikor a postatakarékpénztár bérházát Lechner befejezte és a falakon az Újépület terén épült sok bérház központi fűtésének korma végigfolyt, hallottuk azt a jelszót: helytelen, hogy az állam pénzén kísérleteznek.

Az új parlament falainak stucco lustróval való bevonása nem kísérletezés volt az állam pénzével, hanem annak az ablakon való kidobása. Csak az a mentség van, hogy nem volt elég pénz valódi márványra! Akkor minek hazudták azt, hogy van, miért mutattak márványt ott, ahol gipsz van! Egy simára vakolt, vagy művésziesen tagolt falfelület sokkal artisztikusabb, mint a legszebb műmárvány!

Segíteni ezen ma már nem lehet! A munka be van fejezve és ezután csak folyton javítani kell! Le kell azonban vonni a konzekvenciát! Az elavult iskolák már eléggé megmutatták, hogy mást, mint régi formákat kompilálni és anyagban hazudni nem tudnak. Erre a biztos tényre már elég pénzt költöttünk. Inkább kísérletezzenek az állam pénzén olyan dolgokra, amelyeknek sikere ugyan még nem biztos; de az igazságra való törekvés által biztosítottnak látszik; mint dolgokra, amelyeknek sikertelenségéről már meggyőződtünk!

Az új parlament folyosóinak falrepedései az igazságra való törekvés dicsőítése.

Márkus Géza.