Lajosról

Éppen Wittek Krisztina főépítész asszony meghívására és jóvoltából vittem az Alföldi szecesszió kiállítást Szentesre, a megyeházára, a Petőfi Szálló felújítását bejelentő, nagyszabású sajtótájékoztató kísérő eseményeként; hátizsákomban a szentesi városházáról szóló könyv, amit éppen Sipos Annán keresztül vettem meg. És akkor megláttam a szerzőjét. Akkor találkoztunk először, és még szerencsére sokszor utána.

      Labádi Lajos nevét abból a szó szerint polcnyi, mégpedig tekintélyes könyvtárpolcnyi kötetből már ismertem, amit megforgattam akkortájt, Szentes építészetével, város- és építészettörténetével ismerkedve. Persze sose fogom jobban ismerni a város építészetét Annánál vagy Lajosnál, de a város kiemelkedő jelentőségű az alföldi régióban (Komor Marcell és Jakab Dezső irodájának megalakulása kötődik ide a Petőfi Szálló miatt, ami a Lechner-iskola első alkotása), illik hát ismerni, s aki erre vállalkozik, annak Labádi Lajost kell olvasnia. Ő volt az egyik szerzője a szentesi képeslapokat bemutató anno-kötetnek (1998), később a monumentális vállalkozásnak, a Csongrád megye építészeti emlékeinek 2000-ben (alapmű a magyar topográfiai szakirodalomban), frissen hagyta el a nyomdát a szentesi katolikus iskolatörténetről szóló kötet (2014), amelyben nem kevés szó esik az alföldi régió egyik legkarakteresebb építészéről, az általam mellékesen nagyra tartott Dobovszky József Istvánról. S hát a városháza-történet, amit bármely építészettörténész szeretne magáénak mondani (2015). (Hatására jelentősen átírtam mindent, amit addig publikáltam a kiskunfélegyházi városházáról.)

      Ezt a munkáját is, mint minden más önálló kötetét és akár hosszabb, akár rövidebb lélegzetvételű tanulmányát, a legapróbb részleteket is ellenőrző pontosság, imponáló adatgazdaság, józan okfejtő logika és példaértékű fegyelem jellemzi. Mindent el kell mondani, ami történt. Nem azért, mert irat maradt az esetről, nemcsak, mert ez az irat egy elmúlt kor tanújele, hanem mert amit ki lehet belőle olvasni, tudássá válhat. A megélt tudás pedig tapasztalattá és ez által folytonossággá, ami a magyar közgondolkodást nem igazán jellemzi.

      Lajos legnagyobb témája talán, kívülállóként legalábbis úgy látom, az önkormányzatiság volt. Szentes város önigazgatásának története alighanem összefogja valamennyi publikációját. A város önmegváltakozása, a mezővárosi jogállás megszerzése és kibővítése, a követválasztások társadalomtörténetileg kimondottan izgalmas történetei, aztán a liberális kormánypolitika reformjainak társadalomalakító hatásai a dualizmus korában, a modernizáció és következményei, az ország összes polgármesterét megmozgató szentesi polgármesteri kezdeményezések, az urbanizáció jelei díszkutak vagy új épületek formájában – Lajos széles merítéssel írt mindezekről. Bár helytörténésznek vallotta magát, helyesebb volna jelzővel illetni: helyi történész. Igazi kutató levéltáros volt. Nála jobban aligha ismerte bárki is Szentes város iratait, illetve Csongrád vármegye azon korszakának pótolhatatlan értékű irategyüttesét, amely akkor keletkezett, amikor Szentes még megyeszékhely volt. Publikációiból egy sokszor, sokak által elölről kezdett történet, és ennek ellenpólusaként egy élhető, erős öntudatú város reménye rezeg elő.

      A sorok között ezt olvastam ki az írásaiból, legutóbb idén májusban a Széchenyi-liget, Szentes első közparkja történetéről szólóból (1991). De nem véletlenül foglalkozott címertörténettel sem, épp a címereket visszaállító években (1989). Figyelmét azonban sohasem határolta le, amit például a Csongrád korai sajtótörténetét pótló, forrásközlő cikksorozata mutat (Csongrád a szentesi lapokban, 1995-től). Csongrádhoz erősebb szálak is fűzték, az Oppidum Csongrád Alapítvány kuratóriumi elnökeként jelentős szerepe van ennek a kulturális szigetnek a formálásában és fenntartásában. De ott van a neve Várallyay Réka könyvében, a Komor és Jakab-irodáról szóló első monografikus műben is (2006), az előszó köszönetnyilvánító részében, ami jelzi, hogy tudását és anyagismeretét szívesen osztotta meg másokkal, fiatalabb kollégákkal. Ezt magam is tapasztaltam, kétszer is dolgozhattam vele, mindkétszer lektorként, s mindkétszer a szentesi szecessziós építészettel kapcsolatban (2017). Leírni is fájdalom, hogy erre többé már nem lesz módom.

Debrecen, nélküle

Aki látott már taglót, vélhetően nem használja túlzás nélkül a kifejezést, ha letaglózva érzi magát. Térey János hirtelen halálhíréből még nem ocsúdtam föl. Nem azért írok róla, mert az elkeseredett dühvel vegyes értetlenséget akarom terápiásan kiterelni magamból (az nem fog menni), s nem is azért, hogy értelmet adjak az értelmetlennek. Csak meg akartam köszönni, hogy megismerkedhettem vele. Debrecen addig számomra a Piac utca egzotikumát és a jellegzetes, csupazug és sosevég mezővárost jelentette, mérsékelten pezsgő egyetemi élettel és karakteres, pontszerű építészeti remekekkel. Az egyik ilyenre, a debreceni izraelita hitközség art deco stílusú bérházára, Sajó István művére Veress Dani mutatott rá, amikor a MODEM Térey rendezte kiállításának katalógusát nyomta a kezembe. (Az egyik utolsó példány volt.) Haszonnal forgattam, amikor az art deco építészetről írtam tavaly januárban egy recenziót, s ebben félve bár, de számra vettem Térey nevét a stílus újrafelfedezőinek sorában. A Téreyét, aki akkor már fogalom volt. Aztán Veress Dani személyesen is összehozott vele, amikor az Alföldi szecesszió kiállítást vittük a Méliuszba, a kiállítást kísérő kerekasztal-beszélgetésen (majdnem egy éve, június 23.) Hausmann Cilka, Rácz Zoli mellett részt vett ő is, és hazudnék, ha első benyomásomat nem olyannak írnám, amilyen volt, amilyennek először láttam, szóval, egy kicsit félszeg, egy kicsit szétszórt. A második benyomás azonban maradandóan felülírta az elsőt. Az a mérhetetlen alázat, ahogy a kerekasztalon szinte minden hozzászólása után megköszönte a szót, és az az alázat, amit Debrecen építészeti hagyományai, értékei iránt mutatott. A kerekasztalt a frissen megjelent Káli holtakról való beszélgetés követte Pogrányi Péterrel, felolvasással és beszélgetéssel. A közönség kérdéseiből és megjegyzéseiből fellibbent előttem a próféta sorsa saját hazájában, de ez annyira természetes, hogy épp az ellenkezőjén csodálkoztam volna.
Akkor és ott megcsapott Debrecen irtózatos erejű szellemi muníciója, a 16. század óta felhalmozódó kálomista bölcsesség, szellemi igényesség és precíz, józan egyenesség. A kerekasztal és könyvbemutató után a társaság együtt vacsorázott. Sosem felejtem el a közvetlenségét, és persze, dedikáltattam vele a Danitól kapott Sajómat, mire meglepetésemre ő is dedikáltatta a Danival szerkesztett szecessziós kötetünket. Másnap a facebookon azonnal a követőjévé váltam. Lestem a Debrecen újabb és újabb szegleteiről írt bejegyzéseit, rendszeresen és bólogattam, igen, így is lehet - sőt érdemes - gondolkodni és írni a városról. Nélküle nem lesz olyan Debrecen.

A tervrajz léptéke

A francia történész, Bernard Lepetit találóan hasonlítja össze a földrajzi és az építészeti rajzokat, azaz a térképeket és a terveket azon közös tulajdonságuknál fogva, hogy mindkettő ábrázolja a léptéket, hiszen a geográfia és a mérnöki tudományok története szorosan összefügg. A hasonlóságokon túlmutatóan azonban kitér a különbségekre is, s ezeket nem minden haszon nélkül lehet megszívlelni az építészettörténeti kutatásokban is, amelyek forrásként használják mind a térképeket, mind a tervrajzokat.

„Az építész jobban kötődik a tárgyak virtuális tulajdonságaihoz [mint a kartográfus]. Ez magyarázhatja, hogy a lépték fogalmának bonyolultabb tartalmat tulajdonít, mint a térképész. Említettük már, a térképészeti lépték egy jelölőt és egy jelöltet köt össze, a térképet a tereppel. Ezzel szemben az építész esetében a jelölő a terv vagy redukált modell, amit a lépték egy másik reprezentációval köt össze, a tervezett épülettel. Mivel ez utóbbi még nem létezik, a valóság csak a reprezentációra irányuló szellemi munka horizontján tűnik fel. Az építészeti redukció nem egy már előzetesen létező tárgyat céloz [mint a térképészeti redukció], hanem arra törekszik, hogy elképzelje azokat a dimenziókat (térbelieket, de társadalmiakat, kulturálisakat vagy technikaiakat is), amelyek keretébe illeszkedik a megalkotandó tárgy. Kizárólag csak egyetlen adott léptékű redukció nem elegendő a tervezett tárgy összetettségének visszaadásához. Ha egy redukált modell megfelel a valóság dimenziójának, úgy az építész számára több modell alkotása kívánatos egy jövendő épülethez. A megfelelések pluralitása igazolja a redukciók megsokszorozását. Ebből kifolyólag a terv az építészetben dinamika és döntés. Dinamika abban az értelemben, hogy egy modell újabbakat indukál, amelyek a valóság más és más dimenzióinak felelnek meg. Döntés abban az értelemben, hogy benne párhuzamosan jelennek meg különböző léptékű és más-más dimenzióknak megfelelő modellek. Az építészeti terv egységes kezelését a léptékek közötti játék teszi lehetővé.”

Bernard Lepetit: Építészet, földrajz, történelem,

in: Társadalomtörténet másképp.

A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években,

szerk. Czoch Gábor – Sonkoly Gábor,

Csokonai Kiadó, Debrecen 2000, 33–50, id. rész 44.

 

A történeti kutatás azonban kissé másképp kezelte a kérdést. Abból kiindulva, hogy a tervezés és a megvalósítás folyamata az építészetben véglegesen kettévált, Csemegi József a következőképp írt.

Az építésznek „[t]ervét [...] úgy kell elkészítenie, hogy annak segítségével elképzeléseit a közreműködő iparos munkatársak meg is valósíthassák. A terv tehát a gondolatközlés módja tervező és megvalósító között, feladatát csak akkor tölti be, ha e feltételeknek maradéktalanul eleget tesz: a tervet megvalósító szakiparosok számára olvashatóvá válik. / Ma az építész oly módon készíti el tervét, hogy az általa elképzelt valóságos méreteknek előre meghatározott arányszám szerinti hányadát rajzolja le csupán, arányosan kicsinyítve rögzíti elképzeléseit: méretarányban rajzol. S hogy terve könnyen olvashatóvá váljék, a kicsinyítés mértékét kerek számban választja meg, ezt feltünteti rajzán, a rajzon való mérésnek és fejszámolásnak további kiküszöbölése céljából pedig a valóságos méreteket, általánosan bevezetett konvenció szerint hosszmértékben kifejezve, számokkal is rögzíti. Egyszóval: a rajzot kótázza [kottázza]. / A ma építészetének tervezési módszere természetesen hosszú történeti fejlődés eredményeképpen született meg. A tervezésben ma használatos méretarányok (1:200, 1:100, 1:50) aránylag fiatalok: a tízes számrendszerű hosszmértékegységnek, a méternek bevezetésével váltak általánosan szokásossá, míg az ölmértékek használatának idején a rajzi kicsinyítés majd kivétel nélkül a hatos számrendszernek megfelelően (1:72, 1:36, 1:24 stb. arányban) történt. A barokk, de még a reneszánsz stíluskorszakokból fennmaradt építési rajzokon is mindenütt feltalálható a méretarány és a kótázás módszerének ilyen, vagy amolyan módon való alkalmazása."

Csemegi József:

A középkori építészet szerkesztési módszerei,

in: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség évkönyve 1953,

Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1954, 13 - 56, id. rész 13.