Meghívó - kiállításmegnyitó és könyvbemutató

Cikkek a városfejlődés irányairól a Ceglédi Ujságból

1.)

Nyílt levél

Cegléd r. t. város Tanácsához

            Tekintetes Tanács! Aki figyelemmel kísérte városunk fejlődését az utolsó három évtized alatt, az bizonyára megelégedéssel vesz tudomást arról az óriási haladásról, mely – ha tovább is így folytatódik – méltóvá fogja tenni városunkat és annak lakosságát régi jó hírnevéhez.

            Az eddigiekből azt látjuk, hogy városunk lakosságában nagy az áldozatkészség s úgy egyenként, mint egyetemlegesen is nem sajnálja a fáradtsággal szerzett filléreket, ha arról van szó, hogy városunk érdekében valamit cselekedjünk.

            Az utolsó három évtized alatt városunk külső kinézése teljesen megváltozott. Egymásután emeltettek a szebbnél-szebb köz- és magánépületek. Különösen a jobb módú gazdálkodó osztály tett ki magáért akkor, amidőn a régi, elavult viskók helyett modern és a mai kor igényeinek mindenben megfelelő, díszes lakóházakat emeltek. Hiszen ha végig megyünk a városon, alig-alig találunk egy-két utcát, ahol fel ne tűnnék pár csinosabb épület.

            A közköltségen emelt épületen száma is szépen szaporodott. Eltekintve a pénzintézetektől, amelyeknek mindegyike egy-egy palotával igyekezett széppé tenni a várost, több más nagyobb szabású építkezés is történt városunkban. Hogy többet ne említsünk fel, ott van a három újonnan épített templom [evangélikus, református, izraelita], a városháza, a gimnázium, a vigadó és a kaszárnya.

            De más irányban is fejlődött városunk. Különösen kiemelendő itt a Gubody-kert rendezése és az Árpád- és Kossuth-terek kisajátítása. Különösen az Árpád-tár kisajátítása volt az a momentum a város történetében, amely – bár nagy áldozatok árán – de mégis minden különösebb nehézség nélkül lépett a megvalósulás stádiumába.

            Mindnyájunknak tudomása van arról, hogy az árpád-tér eredeti rendeltetése nem az volt, amelyre most használtatik. Eredetileg nem gabonapiacnak akarták azt felhasználni, hanem az volt a szándék, hogy benn a város szívében egy oly teret létesítsenek, amely később parkírozva egyik dísze, büszkesége legyen városunknak.

            Sajnos ez a körülmény, ez a számítás még a mai napig sem következett, illetve ütött be. Megvan az óriási áldozatok árán kisajátított Árpád-tér, körülvéve, ha nem is díszes, de elég csinos magánépületekkel, két templommal, középen a haza legnagyobb fiának ércszobrával, de a megfelelő keret – a parkírozás – az még most sincs meg. Helyette ott van a gabonapiac. Hetenként kétszer foglalja el a kocsi tábor Magyarország kormányzója emlékszobrának környékét s undorító az a látvány, melyet a legszebb terünk a piac után minden esetben nyújt.

            Kossuth szobrát nem azért állítottuk oda, hogy szemét- és trágyadomb közepén elmélkedhessünk a hontalanná lett hazafi nagyságáról. Annak a nagy férfiúnak, Magyarország függetlensége megteremtőjének emléke megérdemli, hogy ha már felállítottuk azt az ércszobrot, amely hivatva lesz az Ő nagyságát a következő ezer éven át hirdetni, hozzunk még egy ki áldozatot.

            Annak a piacnak ott helye nincs! Az a hely szent hely, ahová minden március 15-én imádkozni jár városunk polgársága. Itt az ideje már, hogy az elmulasztottakat minél előbb pótoljuk. Legyünk méltók önmagunkhoz s tegyük méltóvá a szobor környékét az Ő nagy nevéhez, az Ő dicső emlékéhez.

            Tekintetes Tanács! A folyó évben ismét nagyobbszabású építkezések lesznek városunkban. Ott lesz mindjárt a járásbíróság és a villanytelep. Azt hiszem, hogy az erről a két helyről kikerülő földtömeg elég volna a Széchenyi tér valamely szakaszának feltöltésére s a gabonapiacot akkor oda lehetne helyezni.

            Maga a terv nem kivihetetlen, mert hiszen költségbe nem kerül. Azoknak pedig akik érdekelve volnának, teljesen mindegy, hogy kocsijukkal az Árpád-térre-e vagy a Széchenyi-térre kell menni. Hiszen a takarmánypiac is a Széchenyi-téren van s eddig még senki sem helytelenítette annak elhelyezését.

            Hiszem, hogy felszólalásom nem fog az üres semmiségbe elkongani s a városi Tanács belátva annak helyességét, nem zárkózik el a terv keresztülvitele elől.

                                                           Egy polgár

2.)

                        Árpád-tér

            A Ceglédi Ujság utolsó számában egy nyílt levél „a városi tanácshoz” jelent meg, mely meglehetős fölényes hangon követeli, hogy az Árpád-térről a gabona, illetőleg a kocsi piac áthelyeztessék a város szélére a Széchenyi tér valamelyik részére (talán éppen a volt gazdasági malom elé?) és az Árpád tér parkírozva, befásítva, sétahelynek adassék át. Elismerem, hogy a cikkíróban elég jól fejlett érzék van a szép iránt, de a hasznosság és a gyakorlati érzék rovására.

            Szabadjon ezen egyszer és máskor fölvetett eszmével szemben néhány észrevételt tenni. Mindnyájunknak tudomása van arról, hogy az Árpád-tér eredeti rendeltetése az volt, amire most használtatik. Eredetileg is gabonapiacnak volt szánva és nem díszparknak. Ezért sajátította ki a város az ott lévő házakat, ezért hozta be a helypénzt. Tisztán ez a gyakorlati, hasznos cél lelkesítette Gubodyt ezen eszme megvalósításában. Akik akkor ez eszme, e cél szolgálatában állottunk, élénken emlékezünk még reá, hogy az akkori ellenzők éppen azt hozták fel fő argumentumul, úgy a helypénz behozatala, mint a kisajátítás ellen, hogy Gubodynak és az eszmét fölkarolóknak ez csak ürügy, tulajdonképpeni cél a díszkert megteremtése volna.

            Senkinek – legkevésbé Gubodynak – volt eszében, hogy ennek a mi körülményeink között igazán luxuriosus célnak megvalósításáért százezrek kiadására beugrassa. Egész határozottsággal állítom, hogy erre a becsapásra még csak gondolni se mert volna.

            De hiszen ez természetes is! Egy olyan város, amelyiknek összes jövedelmi forrását a polgárok nehezen keresett adófillérei képezik, nem áldozhat százezreket sem művészeti, sem szépészeti célokra, mikor még a legszükségesebb intézményekre, mondhatnám a mindennapi kenyérre sem telik.

            Másrészt, ha széjjelnéznénk az ország különböző városaiban, mindenütt azt látjuk, hogy a piacot igyekeznek lehetőleg a város közepén elhelyezni. Csak Sopron, Nagyvárad, Pozsonyt említem, mint amely városok lakosságuk arányához képest kicsiny területen épültek. Ezek mind előkelő, nagy intelligenciával, nagy iparral, kereskedelemmel bíró városok és mindegyiknek kocsipiaca a város közepén van, még pedig a mi piaci házainkhoz képest palotáktól környezett szűk piactereken.

            Kecskemét csak a közelmúltban rendezte piacterét óriási költséggel a város közepén, annak legdíszesebb helyén. Ez a helyes és hasznos.

            A piac maga köré gyűjti, csoportosítja a kereskedőket és iparosokat is, szóval központosít a kereskedelem terén. Ceglédnek nincs még és nagyon sok idő múlva nem is lesz olyan kifejlett kereskedelmi forgalma, hogy több központot képezhessen. Örüljünk, hogy olyan szép piacterünk van, melyet nagyon sok város irigyelhet tőlünk. Törekedjünk arra, hogy meglevő kereskedelmünk fejlődjék és erősödjék. A gabonapiac kihelyézésével sokat veszítene az Árpád- és Kossuth tér környéke.

            Majd ha gyalog piacunk oly arányokban fejlődik, hogy elfoglalja az egész Kossuth és Árpád teret s környékét, akkor jön el az ideje, hogy gondoskodjunk új piactérről, de akkor is lehetőleg a központban és ne a város szélén, mert az a helyes és praktikus, ha az összes piacterek ha már egy helyen nem lehetnek, lehetőleg egymással közvetlen összefüggésben legyenek. Ma még Cegléd nagyon szegény ahhoz, hogy százezreket áldozzon olyan park létesítésére és fenntartására, mely – elismerem – gyönyörködteti a szemet, üdíti a sétálni vágyó közönséget, de amely mégis a mi viszonyainkhoz mérve, óriási fényűzés lenne.

            Majd ha egyszer valamikor az alkotásoknak hosszú sora olyan jövedelemhez juttatja a várost, hogy ebből képes lesz fedezni kiadásainak legalább tekintélyes részét, majd ha a föltétlenül szükséges, még most csak reménybeli vágóhíd, kórház, tűzoltóság, színház stb. stb. megvalósul, majd akkor kerül a sor a kényelmi és szépészeti igények kielégítésére.

                                               Egy másik polgár

3.)

„Városi Szépítő Egyesület”

írta Törteli Lajos

Minden műveltebb városban, amelynek kifejlett érzéke van a természeti szépségek iránt, mműködik egy fenti nevezetű lelkes egyesület, mely ideális, de másrészt praktikus indokoktól is vezettetve a városnak s környékének csinosítása érdekében részint a meglévő természeti szépségek gondozása által, részint új alkotásokkal önzetlenül fáradozik. Most hogy Cegléd fejlődése oly hatalmas lendületet vett, önként merül fel a kérdés: nem volna-e áldás városunkra nézve is egy ily egyesület létrejötte, amely karöltve a hivatalos tényezőkkel s azoktól mégis függetlenül városunk és környékének eminens értelemben vett szépítését tűzné ki megvalósítandó célja gyanánt? Más, különösen hegyvidéki városokban az ily célú egyesületek a természetadta előnyök megrögzítésén s kihasználásán fáradoznak, nálunk ilyeneknek a megteremtése az elengedhetetlen feladat és – kötelesség.

            Mi lenne már most nálunk egy szépítő egyesületnek teendője s vajon nyílnék-e számára munkakör? A sok feladat közül rövidesen csak nehányat említek, a többit bizonyára jól tudják mindazok, akik egy ily egyesület áldásos munkásságának szemtanúi voltak valaha. Az első feladat kétségkívül az István-ligetnek a szó szoros értelmében kirándulóhellyé való átalakítása. Egy nagyobb, fedett csarnok hiányát érezi mindenki, érezi különösen a fiatalság, melynek nem egy majálisát, táncmulatságát s kirándulását mosta már szét az eső. A fák s utak gondozása, új fák ültetése, sétapadok elhelyezése a kirándulók nagy számát vonzaná oda. Az előnyös vonatközlekedés – mint a legfontosabb tényező – már úgyis a közönség kényelmére szolgál. Azon a helyen valamikor úgyis vagy szanatóriumnak vagy nyaralóknak kell épülniük s bárki is építtetné fel azokat, a budapesti közönség arannyal fizetné meg.

            Nem utolsó feladata volna ez egyesületnek agitálásával meggyőzni a várost, hogy az Árpád térnek ligetté kell átalakulnia. A város természetes fejlődése vezet erre. Ha ez a köztudatban már élő, gyönyörű gondolat valaha testet öltene s ez a virágos, esetleg szökőkutakkal, díszcserjékkel, lombos fákkal, tetszetős utakkal ékeskedő sétakert a város szívéből nőne ki, messze földön lehetne Ceglédnek párját keresni. Odahatna az egyesület az intéző köröknél, hogy a Gubody-kert mellett elfolyó ártézi víz hasznosítható legyen: egy kisebb s olcsóbb motorral fel kellene nyomatni egy tekintélyesebb víztartóba, ahonnan az egész kertet nagyszerűen lehetne öntözni. Tiszta véletlen, hogy az idén a gyakori esőzések következtében öntözés nélkül is elég zöld és szép a kert. Gondoskodnék úgy itt, mint az István-ligetben minél több mesterséges fészek elhelyezésével, hideg időkben a madarak etetésével, hideg időkben a madarak etetésével, hogy éneklőink ki ne pusztuljanak. Elhelyezné e két helyen a kiemelkedőbb fák sudarain pléh lapokra festve jelesebb költőinknek a természetről, a madarakról, a reggel, est, hajnal szépségeiről stb. szóló rövid versikéit, aminek keresztülvitelével pl. a „Pozsonyo Városi Szépítő Egylet” bámulatos hatást ért el. Gondoskodnék az utcák, közterek okszerű és szép befásításáról részben a maga hatáskörében, részben a várossal egyetértve, kezet fogva. Ez a dolog épp most igen actualis. A sétányok utcamentén, a város forgalmasabb helyén, piactereken papír és apró hulladék számára csinos gyűjtőkosarakat állítana fel. Nem egy városban az ilyen egyesületek a régi temetőket, amelyek már lezárattak, pogány módra később se engedte feldúlni, hanem árnyas sétakertekké alakították át. Németországban majd minden város országutait mind a két gyümölcsfákkal ültették be s ez utak – a civilisatio igazi jelei – amíg gyönyörködtetik a szemet, a város vidékét is kellemessé teszik, másrészt bérlőknek kiadva a város bevételét is tetemesen szaporítják. Így szorít kezet a szép és a haszon. Propagandát csinálna a „virágos Ceglédnek”, amint erre a gimnázium dicséretre méltóan máris példát adott. Téli időben felolvasásokat tartana s így is igyekeznék megnyerni a közönséget a szép gondolatának stb. stb. Egyszóval minden ízében hatalmas program állana az egyesület rendelkezésére. Amit kivihetne, kivinné a saját erejéből. nem hiszem, hogy volna iskola, intézet s helyesen a város érdekeit szívén viselő egyes ember, aki akár mint alapító, akár rendes vagy pártoló tagul be ne lépne ez egyesületbe. Csak érzék, jó szív s lelkesedés kell hozzá. Amit pedig a maga erejéből ki nem vihetne, azt a célt szolgálná mint erkölcsi testület a maga súlyával, tanácsával, buzgolkodásával.

            Vegye azért kezébe ez ügyet az az ember, akinek szava s tekintélye van, aki a város érdekeiért kész az önzetlen munkára s akinek ideális lelkülete a szépért mindenkor tud lelkesülni. Az utókor hálája fogja jutalmazni kezdeményezését. A vezért pedig a közkatonák hosszú sora fogja követni.

4.)

A „város”

„Mint a szép, hives patakra a szarvas kívánkozik”, vagy mint az egyes ember a megkülönböztető „úr” szóért sóvárog, ugyanúgy szeretik a nagyobb községek magukat városnak nevezni. Itt a szomszédságunkban is van egy, melynek községháza homlokzatáról messze ragyog e szó: „városháza”. [Ironikus utalás Abonyra.]

            A legtöbb esetben nem kérkedés ez a meglévővel, hanem vágyódás a nem létező után. Mert a „város” fogalma fejlettebb kultúrát, több szépérzéket, szabadabb önrendelkezési jogot jelent. Temesváron a városok mostani kongresszusán mondotta az ottani polgármester, hogy „az államtest minden szervének az a feladata, hogy a nemzeti kultúrát szolgálja, előbbre vigye – s ebben nagy szerep jut a városoknak és a szellemi értékek produkálásában a műveltségben való előhaladásra hivatott polgári középosztálynak.”

            Sajnos: nem lehet azt mondanunk, hogy a városok eme feladatukat meg is oldják, e hivatásukat be is töltik. Kevés – többnyire – vidéki gócpont kivételével legtöbb városunk abban különbözik a községtől, a falutól, hogy több a lakosa, több a háza s nagyobb a terjedelme. A városi kultúra beleszorul a „kaszinó” nevezetű kártyaszobába, mellyel akármelyik falu polgári kaszinója kiállja a versenyt.

            Pusztán állami intézkedéssel kultúrát teremteni nem lehet. Az állam csak támogatja és védi a kultúrát, de annak valódi megteremtője a társadalom. Viszont a kultúra fejleszti, emeli a társadalmat. De hogyan legyen meg a kölcsönös hatás, ha mindkettő hiányzik?!

            Városunk az utolsó pár év alatt dicséretes buzgalommal igyekszik pótolni a múlt sok mulasztását. Midőn ezért tisztelettel adózunk úgy a vezetőknek, mint az őket támogató képviselő-testületnek és polgárságnak, lehetetlen elhallgatnunk, hogy ez eddig még csak az életnek útja, de nem maga az élet, a kultúrának csak sínpárja, de nem maga a kultúra.

            A kultúrának, a nemzeti művelődésnek egyik hatalmas eszköze a színház. Lehet-e ott kultúráról beszélni, ahol évek óta s még talán évek múlva sem lehet egy jóravaló színházi előadásban élvezetet találni? Mert nincs színházunk. S nem a kulturális érzék fogyatékosságát mutatja-e az, hogy ennek hiányát nem is érzi városunk polgársága? Mert ha érezné, bizonyára régen megmozdult volna, hogy ha másként nem lehet, társadalmi úton pótolja a hiányt.

            Eme kultúrszükséglet némi pótlására, szellemi fejlődésünk előbbrevitelére, társadalmi életünk megteremtésére alkalmas kezdetnek ígérkezett a kétségtelenül nemes buzgalommal és sok jóakarattal megkezdett szabad lyceum. S mi lett ebből is? Találkozó, szórakozó helye annak a nehány családnak, akik e nélkül is megtalálták egymással az érintkezést. De részint a hely, részint az előadásoknak túlságosan tudományos színvonala éppen azokat tartotta távol, akiknek arra legtöbb szükségük volna.

            Mindenképpen szükségesnek tartjuk a szabad lyceumot, de nem tartjuk eléggé alkalmasnak sem a kulturális cél, sem a társadalmi élet kielégítésére. Alkalmasabb, a különböző társadalmi állású egyének által szívesebben keresett hely ha volna s ott képzett tanári karunk más élethivatású egyénekkel karöltve hazai viszonyainkat, korunk eszmeáramlatát s nemzeti kultúránkat érintő, könnyen felfogható előadásokat tartanának: ez pótolná némileg a hiányt.

            A kulturális fejlődésnek nem utolsó tényezője a zenei tanítás. Nálunk ez most olyan szabad ipar, melyet ki-ki tetszése szerint űzhet nemcsak képesítés, de képesség és minden ellenőrzés nélkül. Pedig az ifjúság – különösen a tanulók jelentékeny részénél valóságos lelki szükséglet a zenei nevelés. Ekkora „város”, ha igazán város, ahol annyi tanuló ifjú van, kell, hogy létesítsen egy zeneiskolát. Bár a gondolatot nem mi hoztuk először nyilvánosságra, az ügynek szolgálunk, ha annak terjesztésén buzgólkodunk.

            „Mens sana in korpore sano” – ehhez a többször idézett közmondáshoz térünk vissza, midőn utolsó helyen, de nem mind utolsó szükségletet: a mai kor igényeinek, a helyi viszonyoknak s a tudomány követelményeinek megfelelő kórház építését sürgetjük.

            Jól tudjuk, hogy nagy a város terhe. De nem szabad kitérni a közszükséglet kielégítése elől. Mindez a városnak, a polgárság egyetemének érdekét s ez által hazánkat, nemzeti fejlődésünk ügyét szolgálja. Éppen ezért a társadalomnak s a társadalom vagyonosabb tagjainak fokozottabb mértékben kell áldozniuk. Nem szabad a gondolatot eltemetnünk. Mert a kultúra olyan, mint a rakott szekér, csak lassan halad föl a hegyoldalon és ha közben megáll, könnyen visszagurul; míg megfeszített kitartással hamar célhoz ér. Vigyázzunk: most, amikor falunk szűk köréből kiemelkedve kezdünk város lenni, nehogy visszaessünk a falu mocsarába.

5.)

Ceglédi Ujság, 22. évf. 51. sz. 1912. december 8. Félegyháza megjárta

Renitenskedett. Makacskodott. Ujjat húzott a vármegyével. Volt a városnak egy hivatalnoka, kit a miniszter elmozdított állásától. A félegyháziak ennek dacára megválasztották egy másik hivatalra. Fellebbezés folytán a megyei közigazgatási bizottság e választást megsemmisítette s kimondta, hogy azt az elmozdított tisztviselőt csak az általános választáskor lehet megválasztani. Félegyházán azonban úgy gondolkoztak, hogy majd tudják ők, mit kell tenniük, nekik ügyan a vármegye ne parancsolgasson s újra megválasztották az elmozdított tisztviselőt. E nagy ragaszkodásnak azonban, amit magyarul ok nélküli kötekedésnek lehet nevezni, most megadta az árát Félegyháza, amennyiben a megyei közgyűlés, hova ez az ügy föllebbezés folytán került, éppen a főispán döntő szavazatával kimondta, hogy felír a belügyminiszternek s kéri Félegyháza autonómiájának felfüggesztését. Ennek aztán már fele se tréfa. De hát ne tessék a felsőbb hatóságokkal dacolni! (Nagykőrösi Hírlap)

Meghívó - könyvbemutató

A magyar vidék (1888)

A magyar vidék, in: Ceglédi független hírlap

1. évf. 32. sz. 1888. augusztus 5.

Címével ellentétben a Ceglédi független hírlap korántsem volt elfogulatlan (talán egy ilyen újságot sem lehetne találni),  de most egy másik vonatkozása miatt kerül itt szóba. Az a vita, amelyhez kapcsolódik, számos kisváros újságíróját foglalkoztatta: főváros és az ország viszonya. Így látták régen:

Óriási küzdelmekbe került, míg a magyar írók Budapesten nehány évtized alatt irodalmi központot bírtak teremteni. Kisfaludy Károly és kartársai azonban nem harcoltak hiába. Budapest lassan-lassan irodalmi központtá emelkedett s mikor az egyesített magyar szellemi erők megerősödtek, már csak idő kérdése volt, hogy Budapest minden tekintetben az ország központjává tétessék. Félszázad óta van napirenden ez a mozgalom, melyet olyan fényes siker koronázott, hogy most már világvárosi álmokkal ringatjuk lelkünket.

        Budapest nemcsak a kormány, nemcsak a törvényhozás, de az egész ország legdédelgetettebb városa. Nincs az a legújabb vívmány, mely áldozatokra való tekintetek nélkül rögtön polgári jogot ne nyerne s nincs az a találmány, melyet a főváros hosszabb ideig nélkülözne. Oda van koncentrálva a magyar tudomány, a magyar irodalom, a magyar művészet, a magyar ipar és kereskedés, a politika és hadügy, szóval minden, amiért fönnállani jogunk van s a miért lelkesedni élethivatásunk.

Amily mértékben gyarapodik az ország szemefénye, szép fővárosunk, annyira visszamarad a magyar vidék. Pozsonytól Kolozsvárig s Kassától Fiuméig nagyon sok kiváló magyar városunk van, de egyikben sem lüktet nagyvárosi élet, hanem valamennyiben bizonyos vérszegénység okozta bágyadtságot találunk.

        Érzi és látja ezt mindenki. Budapesttel versenyezni képtelenség. Minden kulminális érdek a kor legmagasabb színvonalára emelve Budapesté s ami azon kívül van: magyar tudomány, magyar irodalom, magyar művészet az a vidéken alig jön komolyabb számba, mert rá van öltve a vidéki elmaradottság bélyege.

        Gúnyos mosollyal kíséri a főváros a vidék olyan fajta mozgalmait, melyek az emelkedettebb szellemi élet körébe mernek hatolni.

        Ez a szó „vidéki” [tipográfiával is kiemelve] majdnem egyértelmű a fővárosi ember kifejezéstárában ezzel a fogalommal, hogy „szűkkörű”, „korlátolt”, „képtelen”. Ha könyvet ír valaki a vidéken nagyon kitűnő termésnek kell lenni, hogy Budapesten is észrevegyék s néhány kegyes megjegyzéssel tudomásul vegyék. Ha képíró vagy képfaragó tűnik fel a vidékről, az nem érdeklődést, hanem mosolyt kelt s gyanút támaszt már előre is. A vidéki szellemi élet minden nyilvánulása tehát nyílt előítélet alá van vetve, mely alól szabadulni lehetetlen.

        A fővárosi sajtó vajmi keveset törődik az érdekesebb botrányokon és rendőri eseményeken kívül a vidéki létérdekekkel. Legnagyobb lapjainkban sokkal nagyobb néha a hymen hírek rovata, mint a vidéki érdekeknek szentelt közleményeké. A vidéki sajtó pedig szűk határok közé lévén szorítva, nem emelkedhetik sohasem országossá. Van tehát jó fővárosi hírlapirodalmunk, de nincs országos sajtónk. Maga a fővárosi sajtó is teljesen kifejezi azt a viszonyt, melyben a főváros áll a vidékhez.

        A magyar nemzet mindene a fővárosban van összehalmozva. A főváros művelődési forrásai tehát összehasonlíthatatlanok. Míg a vidéken alig lézeng a szellemi élet, addig a fővárosban már majdnem külön társadalmat alkot a társadalomban a fölösleges emberek száma, akik a proletariátust gyarapítják. Míg a vidéki szellemi élet munkásai közt aránytalanul sok az elavult és hasznavehetetlen elem, addig a fővárosban egész légiót képez a kitűnően végzett tanárok, orvosok és technikusok száma, akik hivatásuktól egészen eltérő foglalkozás után kénytelenek látni, hogy tisztességesen megélhessenek.

        Mit kíván tehát a magyar vidék első kulturális érdeke?

        Egy kis friss részt a fővárosból a rokkant vidéki értelmi munkások helyébe, akik nem a mostani művelődési szellemet képviselik. Kíván aztán úgy a kormánytól, mint a törvényhozástól több rokonszenvet az eddigi mostoha mellőztetésért, melyért különben sohasem jajdult fel, mert hiszen a főváros felvirágoztatásáról volt szó.

        Addig, míg a nemzet életereje nem izmosítja meg a vidéki életet; addig, míg a magyar városok közt meg nem oszlik a jólét: addig a magyar vidéki s a fővárosi élet egymásra hatással nem lehet s addig a nemzet művelődésében mindig jelentkezni fognak a fogyatékosság és egyoldalúság ismert kórjelei.