Megközelítési lehetőségek

Mármint lakóházak építészettörténeti értelmezésének megközelítési lehetőségei. Szűkebb, tágabb, regionális vagy akár csak a szomszéd házhoz való viszonyításnak is megvannak az előnyei és a buktatói is. Szakdolgozatom több tudományág szempontjait vegyítve írtam meg (művészettörténet, néprajz), tudatában annak, hogy a mezővárosi századfordulós építészet valami olyan furcsa jelenség, amiben mindkét tudományág megtalálhatja az őt érdeklő kérdést. Csakhogy érzésem szerint a témának ezt a furcsaságát nem sikerült körülírnom eléggé. Persze céljaim is teljesen mások voltak, mert csak két épület elemzésére törekedtem, a blogban már többször szóba került Fekete Gáborné-féle házat és a Táby József-féle házat vizsgáltam. Mivel azonban nem szeretek befejezetlenül hagyni semmit, ami komolyan vehető, biztosan megírom szakdolgozatom folytatását. Ebben a bejegyzésben azonban nem erről szeretnék beszélni, hanem néhány újabb benyomás friss gondolatait szeretném megosztani. (Szó sincs tudományosan átgondolt eszmefuttatásról.)

2011. április 15-én a Kiskun Múzeumban tartott előadásomat a következőkkel kezdtem:

Az épületeknek rengeteg mondanivalója van. A művészettörténész, esetemben leendő művészettörténész feladata, hogy megszólaltassa őket. Két példán keresztül fogom bemutatni, mennyi mondanivalója van egy lakóháznak, a kérdés tehát az, mit mond. Azonban további kérdéseket is fel kell tenni, mivel az épületet nem ültethetem ide a székbe magam helyett. Ezért kérdés, hogy milyen módszerrel szólaltatom meg őket, és miért pont őket.

Míg készültem az előadásra, számos gondolat fordult meg a fejemben. Már régóta kacérkodom a posztmodernizmussal, de eddig jobbára csak az alapján gondolkodtam róla, amit hallomásból és józan paraszti ésszel magamnak összeraktam. (Van, aki tudna mesélni, milyen őrültségeket hordtam ezelőtt össze, és Fülep Lajos korai írásait olvasva jó érzés volt rájönni, hogy ezekkel nem is vagyok egyedül.) Fülepre egy későbbi bejegyzésben talán visszatérek.) Az előadás előtt két nappal akadt kezembe Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája című kötete. (Jószöveg Műhely Kiadó, 1997) Ennek bevezető, eredetileg 1984-ben megjelent tanulmánya, A posztmodern elméletei című löketet adott a szecessziós mezővárosi polgárházak majdani továbbkutatásához. Egészen újfajta megközelítésbe helyezte ugyanis őket.

Hogy miért is kezdtem el olvasni, arra a kötet hátsó borítójára írt utószó világít igazán rá, Petőcz Andrást idézem: „A századforduló bűvöletében a szecesszió [...] tartotta lázban Európát [...]. Akkor a szecesszió puhaságában, játékosságában, finom szobabelsőiben, harmóniájában hitt szinte minden, magát tájékozottnak mondott, a körülötte lévőt ismerni vélő nagyvilági férfi vagy nő, értelmiségi. Ma kétségtelenül a posztmodernben fedezhetünk fel hasonló árnyalatokat.” Az a korszak, amivel eddig foglalkoztam, és az, amelyikben élek, ezer és egy szállal függ tehát össze, és a kettő viszonya nem is feltétlenül az előzményé és a következményé. (Érdemes egyébként egy szecesszió és posztmodern kifejezésre lefuttatott guglizás találatait megnézegetni.)

Mondandóm fő csapásvonalához visszatérve, Jameson tanulmányainak hatása alatt néhány dolgot újra kellett gondolnom. Egészen másfajta megvilágításba kerültek a népszerűvé váló szecesszió emlékei. 

Jameson a posztmoderizmust a késői kapitalizmus kulturális logikájaként írja le, annak legszembetűnőbb jellemzője szerinte a populizmus. A populizmus megértéshez vissza kell térni annak gyökereihez, a posztmodern ellenlábasának mondott magas modernizmus idejébe, abba az időbe, amikor a tömegkultúra és a magas kultúra szétvált. Az utolsó író, akinél Jameson szerint még mindkét jelenség egyszerre, bontatlanul, szét nem választhatóan van jelen, az Zola. (E tekintetben Zola munkásságának figyelemre méltó analógiája Jókai életműve. Ez azonban nagyon nagy kitérő, de ha már itt vagyok, el ne felejtsem megírni, hogy Jameson köztudottan marxista.) A 19. század második felében tehát a korábbi időszakokhoz képest óriási változások mentek végben a művészetekben. A mindenki számára elérhetővé vált kulturális javak azonban többnyire csak ideák maradtak. (Amelyek olyan művészeket mozgattak, mint a gödöllőiek.) Létrejött a giccs, a bóvli.  Anélkül, hogy túlzottan elkalandoznék, visszatérek az építészethez. A néprajzi irodalomban régóta, már az 1900 körüli évek óta hangsúlyozott tény, hogy a hagyományos paraszti építészet eltűnik. Az építészek is észrevették ezt, Jánszky Bélánál, Kós Károlynál is hatalmas értékként jelenik meg a falu építészete mint elvesztése esetén pótolhatatlan érték. Az a jelenség, ami ellen az építészek és néprajzkutatók tenni igyekeztek, azonban sokat nem értek el, megállíthatatlan volt (és az ma is): az átalakulás, változás. (Az építészek szempontjából nézve kérdés, hogy mihez viszonyítva hagyományos a magyar falu építészete, és mihez viszonyítva káros a hagyomány eltűnése.) A változás egykorú értékelésétől most eltekintek, és a régi háztípusok átalakulását, eltűnését más megközelítésből igyekszem vizsgálni. Az, hogy a historizmus és szecesszió formái mezővárosi polgárházakon és parasztházakon megjelennek, ma a posztmodern szempontjából érdekes kérdésként merül fel. Mennyiben tarthatjuk a posztmodern populizmusa előzményének azt, hogy a népi ház helyére gyárból kikerült stukkókkal díszített neobarokk vagy neadjisten szecessziós polgárház épül? Vagy azt, hogy Lechner Ödön stílusát követve Kiskunfélegyházára/Nagykőrösre/Kecskemétre/lényegében akárhova kerülve egy építész, és ott az ő stílusát kezdik el követni? Azt hiszem, érdekes kérdések. Megkockáztatom, hogy a tömegkultúra Jameson által leírt első nagyobb expanziójának ezek a mezővárosi házak is részesei.

Nagykőrös, Kossuth Lajos út és Zápor utca sarkán álló épület részlete: tulipán a barokk címerpajzsban

Az előzőekben falut és mezővárost egy kalap alá vettem. Ez talán hiba, mindezt azonban Budapest szemszögéből tettem. Onnan nézvést a mezővárosi századfordulós építészet tömegcikknek tetszhet, (az 1960-as, 1970-es építészettörténeti szakirodalmában ekként is szerepel), azonban magába a mezővárosba áthelyezve a kérdést világossá válik, hogy nagyon is sok arisztokratizmus van ezekben a polgárházakban. (Nagyon jól tettem, hogy a szakdolgozat írásakor figyelembe vettem, amit - egy kis miszticizmussal Christian Norberg-Schulzra hivatkozva - a hely szellemének lehet nevezni.) Amiben új ez a jelenség a századfordulón, az az, és ennek csak mostantól vagyok tudatában, hogy a tömegkultúra expanziója felől lehet megközelíteni.