Forrásközlő bejegyzésemben a szabadkai városházáról lesz szó.
 |
| Braun Henrik (szerk. és kiad.): Városháza, Szabadka. Felavatásának ünnepére, Nagyvárad 1912, címlap. |
Városházavatás
Írta: LÁNYI GÉZA VIKTOR
Szabadka szépet álmodott. Mint az ezeregyéj meséinek szerencsés király, kinek szolgálatkész óriások lesik óhaját: egy este lefeküdt és reggelre kelve csak kitekintett az ablakon és - uramfia! - ott látott egy tündérszép, kacsalábon forgó palotát, égbeszökő tornyával, száz szobájával, kilencszázkilencvenkilenc ablakával.
Ez az éjszaka jó egynéhány évig eltartott és ezalatt nem szunnyadt a szabadkai glóbus. De a csoda ezzel aligha kisebb. Mert íme álom vált valóra, százezernyi ember kollektív fantáziájának tündérvirágai kövesedtek meg egy ócska, düledező granárium helyén, művészszerű óriások szilárd anyagból építették meg képzeletünk légi várát és fölékesítették, kicifrázták, ahogy szívünknek kedves.
Az ámuló meglepetés káprázata elröppent. Álmaink palotáját megszoktuk már az apróbb szabadkai házak között, mintha mindig itt lett volna, mintha közülök nőtt volna ki.
Megszoktuk és megszerettük. Belekapcsolódott már a szabadkai élet vérkeringésébe ez a ház. Folyosóin régóta polgárok nyüzsögnek, szobáiban tisztviselők dolgoznak, földszintjén adásvétel folyik, munka ég, élet liheg minden zugában.
A mai díszes avatás csak ünnepélyes szentesítése a már megkötött, századokra szóló frigynek.
*
Az új városház homokból fog épülni, de nem homokon. Szabadka történelme föl kell, hogy jegyezze Biró Károly polgármesternek ezt a nagy perspektívákat nyitó mondását. Ő, aki a szabadkai termőföld soha nem sejtett jövedelmi aknáiból bányászta ki annak idején a városház-alap-ot, az építés biztos anyagi bázisát, - joggal írhatná egész közéleti működésének zászlajára a jeligét: homokból, se nem homokon. Benne megvan a bátorság: semmiből teremteni, s a bölcsesség: semmit sem kockáztatni. Éppen ezért az az ember ő, akire az új, a fejlődő Szabadkának szüksége van: Szabadka államférfia.
Megérdemelte a sorstól azt a szép tisztességet, hogy új, hatalmas székház létesülése az ő nevével, az ő egyéniségével forrjon össze.
Megérdemelte volna még valaki, aki már nem érhette meg, hogy tető alatt lássa a nagy művet. Boldogult Bezerédy Istvánra gondolunk és gondolunk kegyelettel, lábujjhegyen közeledik a bezárt kripta ajtajához. Ők ketten Biró Károllyal, mennyit tervezgették, építgették gondolatban az eljövendő palotát! És ki volt boldogabb nálánál, mikor az ő elnöklete alatt a szép tervezést határozattá emelte a törvényhatóság?
Ő távozott, de aki helyébe jött, dr. Purgly Sándor, Szabadka népszerű és mindenek szeretetében élő főispánja, elődjétől nemcsak a díszes hivatalt örökölte, de a lelkes, odaadó szeretetet is a város és a városháza ügyei iránt. Kiváló kultúrérzékével és művészetszeretetével mindenütt ott volt, ahol előbbre vihette az építés ügyét. Segített elsimítani az ellentéteket, amik itt-ott felmerültek és éber érdeklődéssel kísérte az építkezés minden mozzanatát, az alapkőtől a zárkőig. Aranybetűs díszhely jár ki nevének az emlékezés márványtábláján.
*
Név... Ki beszél nevekről, mikor monumentális épületekről van szó. Minden századik ember tud talán Ybl-ről, a Várpalota, az Opera megteremtőjéről; ezer közül egy ha hallott Pollákról [Pollackról], ki a Nemzeti Múzeumot alkotta. És ki ismeri a kölni dóm mesterét? Senki, tán még a lexikon se. Az emberek hálátlanok. Az életük kiegészítőjévé válik egy-egy kőépítmény, de elfelejtik azt, aki szíve vérével keverte a vakolatot. Mikor ezen a helyen leírjuk Komor Marcell és Jakab Dezső neveit, él bennünk a remény, hogy Szabadka új nemzedéke már művész-jóltevőinek megbecsülésére nevelődik. Az ő európai tudásuk, az ő színmagyar érzésük tükröződik a kőtömegek pompás arányain, az ornamensek nemes, magyaros vonalain. S hogy a székház annyira ízig-vérig szabadkai-nak sikerült, abban sok része van olyan közülünk való emberek közreműködésének, aminő Váli Gyula, az építés hivatalos ellenőre, meg Nagy Ferenc és Kladek Lukács, kik közösen vállalták az építés keresztülvitelét. Áldás lesz munkáján a sok-sok szabadkai és nem-szabadkai iparosnak is, kik mind mesterségbeli tudásuk legjavát adták oda a nagy cél érdekében. És örökre szent minden nyoma annak a rengeteg kérges tenyérnek, amely Szabadka tündérálmának megvalósításán verítékezett.
*
Áll tehát a mesék palotája, a munka palotája. S az ünnepi krónikásnak akaratlanul is eszébe ötlik most az a kifogás, ami a tervezgetés idején merült fel, hogy a milliókat emésztő díszes épület fölösleges fényűzés. Lukszuscikk.
Nem tudom, érveltek-e azzal a nagy mű előkészítői, amit most mondani akarok, de bátran és azt hiszem, hatásosan érvelhettek volna: az új, a tündöklő, a nagy városházára szükség van, mert arra hivatott, hogy megteremtse a szabadkai lokálpatriotizmust.
Nem kicsiség az! Lám, az Alföld másik nagy metropoliszát: Kecskemétet, mi tette naggyá? Az, hogy van a világon - Nagykőrös. És a helyi hazafiság hatalmas, ösztönző energiakovásza mintha idáig hiányzott volna Szabadka éléstárából. Miért? Igaz, nem volt mivel dicsekednünk. Mert azzal csak nem csábíthattuk az idegeneket, hogy gyertek, nekünk van a legrozogább vasúti állomásunk. Vagy: állj meg vándor, itt halnak meg a legtöbben tüdővészben. Mert ebben a kettőben tartjuk a rekordot. (Adja isten, hogy ne soká!) Egyébként nem vagyunk a szó banális értelmében érdekes város. Szabadkának nincs parádés történelmi múltja. Falai közt nem születtek országraszóló nagy emberek. Ami itt tradíció akad, az csupa negatívum. És ez talán oda vezethető vissza, hogy Szabadka nemrég falu volt és ezen néhai való jó Mária Terézia királyasszony uralkodói kegye és a szabad királyi epitheton sem sokat változtatott. Lakói a tanyán, a szálláson élték igazi életüket. Ha télre be kellett húzódniuk valahová, ahhoz elég jó volt akármilyen odú is.
A piactéren emelkedő hatalmas palota megadta végre Szabadkának a város jelleget. Úgyis, mint dísz, úgyis, mint nevezetesség, központja lesz a Szabadkához fűződő köztudatnak. Méltán hivatkozhatunk rá, mint unikumra, mint kultúrképességünknek saját erőnkből emelt monumentumára.
*
Hogy Szabadka éppen mostanában lép a városiasságnak ebbe a stádiumába, az, szerény véleményem szerint, az idők jele. A faluból lett városok korát éljük. Falu alatt értem egyszersmind a műhelyt, a gyártelepet, a bolthelyiséget is, szóval mindama emberlakta helyeket, melyeknek mivolta ellentétben áll a - kaszárnyával. A középkori városok várakból, kaszárnyákból lettek, más szóval elkerített helyekből, ahol verekedésre alkalmas emberanyag oltalomra lelt. A kaszárnyatípusú városok ma történelmi emlékek. Helyükre a falutípusúak léptek, az intellektuális és indusztriális harc színterei, az emberi szabad fejlődés fészkei. Rámutathatnánk New York, San Francisco, Berlin példájára, de minden, mikor itt van a legklasszikusabb példa: országunk fővárosa. Valamikor Buda volt az ország szíve, fellegvára birtokától az ország uralma függött. Ma csöndes, muzeális fészek, egy szép emlék, mely már a múlté. Vele szemközt terjeszkedik az eleven, a modern Pest, mely ötven év előtt falu volt, ma pedig közel egymillió magyar lakja.
Szabadka is faluváros, vagyis modern város, a jövő városa. Ez a karaktere valahogy benne van a levegőjében, de aki nem érezné, annak szemlélhetővé teszi az ifjú székház. Azok, akik ihletett szívvel kitervezték, bár világos tudatuk szerint csak egy artisztikus problémát oldottak meg, de valójában, öntudatlanul, megérezték és belevitték művükbe Szabadka és a szabadkai élet stílusát.
Hő vágyunk, hogy mire a vadonatúj, ragyogó falakból műemlék leszen, a szabadkai homokban rejlő életcsírák egészséges, hatalmas, virágzó és gyümölcsöző kultúrává lombosodjanak.
[Megjelent: Városháza. Szabadka 1912.
Felavatásának ünnepére, szerk. és kiad. Braun Henrik,
Nagyvárad, Sas Ede Nyomda- és Újságvállalata,
1912, 5-8. OSZK 214.889. Kiemelések az eredetiben.
Mai helyesírásunknak megfelelően javított szövegváltozat.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése