Fiktív szöveg a kiskunfélegyházi városháza 1911-es felavatásáról

Az itt következő - egyébként jelen blog születésnapi százötvenedik - bejegyzésében a múlt alkalommal közzétett szabadkai források után egy gondolattal szeretnék eljátszani. Mi lett volna, ha...? Mi lett volna, ha egy, a szabadkaihoz hasonló, reprezentatív és informatív ünnepi kiadvány a kiskunfélegyházi városháza avatóünnepsége alkalmából is megjelenik? Milyen lehetett volna ennek szövege, retorikája? A szabadkai kötet kapcsán jutott eszembe először az ötlet: mi lenne, ha a neveket kicserélném? Mivel ez minden további nélkül megtehető (lenne), az alábbiakban egy fiktív forrást közlök, helyesebben szólva kreálok. Természetesen nem azt szeretném ezzel állítani, hogy a magyarországi szecessziós városházák vagy ezek avatószövegei egy kaptafára készültek (nagyon is különbözőek, éppen azért, mert minden városnak egyedi karaktere van), csupán azt, hogy a modernitás tapasztalata, a városfejlődés lehetőségei aktívan benne e városok köztudatában, s nem is annyira a stílus, mint inkább e mentén, a jövőről való gondolkodás mikéntjén hozhatók közös nevezőre.

Az alábbiakban tehát kicseréltem Lányi Géza Viktor 1912-es írásában a neveket. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy fiktív szöveg született így, mégis, az így keletkezett szövegben van valami, ami érdemes a figyelemre, vizsgálatra. (Azonos épületfunkciók bekerülése a társadalom tudatába, érvelés az építkezés mellett, jövőorientált gondolkodás megjelenése, más városokkal való vetélkedés motívuma, helyi vállalkozók kiemelése, Mária Terézia tisztelete, stb.)

A kicserélt szavakat kékkel jelöltem. A törölt, mert Félegyháza történetével nem egybevágó részeket szögletes zárójel közé rakott három pont jelöli (szintén kékkel szedve). Törekedtem a tárgyszerűségre, azaz csak olyan összefüggéseket szerettem volna megvilágítani, amelyet a kiskunfélegyházi városháza építéstörténetében adatok támasztanak alá.

Városházavatás

Írta: Schröder Béla [Schöder a szokatlanul magas színvonalú, ámde nagyon rövid ideig futó Félegyházi Magyar Újság szerkesztője volt.]

Kiskunfélegyháza szépet álmodott. Mint az ezeregyéj meséinek szerencsés király, kinek szolgálatkész óriások lesik óhaját: egy este lefeküdt és reggelre kelve csak kitekintett az ablakon és - uramfia! - ott látott egy tündérszép, kacsalábon forgó palotát, égbeszökő tornyával, száz szobájával, kilencszázkilencvenkilenc ablakával.

     Ez az éjszaka jó egynéhány évig eltartott és ezalatt nem szunnyadt a félegyházi glóbus. De a csoda ezzel aligha kisebb. Mert íme álom vált valóra, harmincezernyi ember kollektív fantáziájának tündérvirágai kövesedtek meg egy ócska, düledező granárium helyén, művészszerű óriások szilárd anyagból építették meg képzeletünk légi várát és fölékesítették, kicifrázták, ahogy szívünknek kedves.

     Az ámuló meglepetés káprázata elröppent. Álmaink palotáját megszoktuk már az apróbb szabadkai házak között, mintha mindig itt lett volna, mintha közülök nőtt volna ki.

     Megszoktuk és megszerettük. Belekapcsolódott már a félegyházi élet vérkeringésébe ez a ház. Folyosóin régóta polgárok nyüzsögnek, szobáiban tisztviselők dolgoznak, földszintjén adásvétel folyik, munka ég, élet liheg minden zugában.

     A mai díszes avatás csak ünnepélyes szentesítése a már megkötött, századokra szóló frigynek.

 *

     Az új városház homokból fog épülni, de nem homokon. Félegyháza történelme föl kell, hogy jegyezze Molnár Béla polgármesternek ezt a nagy perspektívákat nyitó mondását. Ő, aki a félegyházi termőföld soha nem sejtett jövedelmi aknáiból bányászhatta volna ki annak idején a városház-alap-ot, az építés biztos anyagi bázisát, - joggal írhatná egész közéleti működésének zászlajára a jeligét: homokból, se nem homokon. Benne megvan a bátorság: semmiből teremteni, s a bölcsesség: semmit sem kockáztatni. Éppen ezért az az ember ő, akire az új, a fejlődő Szabadkának szüksége van: Félegyháza államférfia.

     Megérdemelte a sorstól azt a szép tisztességet, hogy új, hatalmas székház létesülése az ő nevével, az ő egyéniségével forrjon össze.

     Megérdemelte volna még valaki, aki már nem érhette meg, hogy tető alatt lássa a nagy művet. Boldogult Ulrich Istvánra gondolunk és gondolunk kegyelettel, lábujjhegyen közeledik a bezárt kripta ajtajához. Ők ketten Molnár Bélával mennyit tervezgették, építgették gondolatban az eljövendő palotát! És ki volt boldogabb nálánál, mikor az ő elnöklete alatt a szép tervezést határozattá emelte a városi közgyűlés?

     [...]

*

     Név... Ki beszél nevekről, mikor monumentális épületekről van szó. Minden századik ember tud talán Ybl-ről, a Várpalota, az Opera megteremtőjéről; ezer közül egy ha hallott Pollákról [Pollackról], ki a Nemzeti Múzeumot alkotta. És ki ismeri a kölni dóm mesterét? Senki, tán még a lexikon se. Az emberek hálátlanok. Az életük kiegészítőjévé válik egy-egy kőépítmény, de elfelejtik azt, aki szíve vérével keverte a vakolatot. Mikor ezen a helyen leírjuk Vas József és Morbitzer Nándor neveit, él bennünk a remény, hogy Félegyháza új nemzedéke már művész-jóltevőinek megbecsülésére nevelődik. Az ő európai tudásuk, az ő színmagyar érzésük tükröződik a kőtömegek pompás arányain, az ornamensek nemes, magyaros vonalain. S hogy a székház annyira ízig-vérig félegyházi-nak sikerült, abban sok része van olyan közülünk való emberek közreműködésének, aminő Dóczy Pál, városi mérnök, meg Ujszászy János és Mailáth József, kik közösen vállalták az építés keresztülvitelét. Áldás lesz munkáján a sok-sok félegyházi és nem-félegyházi iparosnak is, kik mind mesterségbeli tudásuk legjavát adták oda a nagy cél érdekében. És örökre szent minden nyoma annak a rengeteg kérges tenyérnek, amely Félegyháza tündérálmának megvalósításán verítékezett.

*

     Áll tehát a mesék palotája, a munka palotája. S az ünnepi krónikásnak akaratlanul is eszébe ötlik most az a kifogás, ami a tervezgetés idején merült fel, hogy a milliókat emésztő díszes épület fölösleges fényűzés. Lukszuscikk.

     Nem tudom, érveltek-e azzal a nagy mű előkészítői, amit most mondani akarok, de bátran és azt hiszem, hatásosan érvelhettek volna: az új, a tündöklő, a nagy városházára szükség van, mert arra hivatott, hogy megteremtse a félegyházi lokálpatriotizmust.

     Nem kicsiség az! Lám, az Alföld másik nagy metropoliszát: Kecskemétet, mi tette naggyá? Az, hogy van a világon - Nagykőrös. És a helyi hazafiság hatalmas, ösztönző energiakovásza mintha idáig hiányzott volna Félegyháza éléstárából. Miért? Igaz, nem volt mivel dicsekednünk. Mert azzal csak nem csábíthattuk az idegeneket, hogy gyertek, nekünk van a legrozogább vasúti állomásunk. Vagy: állj meg vándor, itt halnak meg a legtöbben tüdővészben. Mert ebben a kettőben tartjuk a rekordot. (Adja isten, hogy ne soká!) Egyébként nem vagyunk a szó banális értelmében érdekes város. Félegyházának nincs parádés történelmi múltja. Falai közt nem születtek országraszóló nagy emberek. Ami itt tradíció akad, az csupa negatívum. És ez talán oda vezethető vissza, hogy Félegyháza nemrég falu volt és ezen néhai való jó Mária Terézia királyasszony uralkodói kegye és a mezővárosi epitheton sem sokat változtatott. Lakói a tanyán, a szálláson élték igazi életüket. Ha télre be kellett húzódniuk valahová, ahhoz elég jó volt akármilyen odú is.

     A piactéren emelkedő hatalmas palota megadta végre Félegyházának a város jelleget. Úgyis, mint dísz, úgyis, mint nevezetesség, központja lesz a Félegyházához fűződő köztudatnak. Méltán hivatkozhatunk rá, mint unikumra, mint kultúrképességünknek saját erőnkből emelt monumentumára.

*

Hogy Félegyháza éppen mostanában lép a városiasságnak ebbe a stádiumába, az, szerény véleményem szerint, az idők jele. A faluból lett városok korát éljük. Falu alatt értem egyszersmind a műhelyt, a gyártelepet, a bolthelyiséget is, szóval mindama emberlakta helyeket, melyeknek mivolta ellentétben áll a - kaszárnyával. A középkori városok várakból, kaszárnyákból lettek, más szóval elkerített helyekből, ahol verekedésre alkalmas emberanyag oltalomra lelt. A kaszárnyatípusú városok ma történelmi emlékek. Helyükre a falutípusúak léptek, az intellektuális és indusztriális harc színterei, az emberi szabad fejlődés fészkei. Rámutathatnánk New York, San Francisco, Berlin példájára, de minden, mikor itt van a legklasszikusabb példa: országunk fővárosa. Valamikor Buda volt az ország szíve, fellegvára birtokától az ország uralma függött. Ma csöndes, muzeális fészek, egy szép emlék, mely már a múlté. Vele szemközt terjeszkedik az eleven, a modern Pest, mely ötven év előtt falu volt, ma pedig közel egymillió magyar lakja.

     Félegyháza is faluváros, vagyis modern város, a jövő városa. Ez a karaktere valahogy benne van a levegőjében, de aki nem érezné, annak szemlélhetővé teszi az ifjú székház. Azok, akik ihletett szívvel kitervezték, bár világos tudatuk szerint csak egy artisztikus problémát oldottak meg, de valójában, öntudatlanul, megérezték és belevitték művükbe Félegyháza és a félegyházi élet stílusát.

     Hő vágyunk, hogy mire a vadonatúj, ragyogó falakból műemlék leszen, a félegyházi homokban rejlő életcsírák egészséges, hatalmas, virágzó és gyümölcsöző kultúrává lombosodjanak.

[Itt nem jelent meg: Városháza. Kiskunfélegyháza 1911.

Felavatásának ünnepére, szerk. és kiad. Molnár Béla,

Kiskunfélegyháza, Vesszősi József könyvnyomdája,

1911, 5-8. Kiemelések a nem létező eredetiben.

Mai helyesírásunknak megfelelően javított szövegváltozat.]