Ulrich István főjegyző beszéde, 1896. augusztus 2.

Ulrich István városi főjegyző beszéde a honfoglalás ezredik évfordulója alkalmából rendezett díszközgyűlésen. MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltár, V. 171. a. Közgyűlési jegyzőkönyv, 1896. augusztus 2., pag 69–73.

Mélyen tisztelt Képviselőtestület!

Nekem juttatta a gondviselés ama kiváló szerencsét, hogy ez ünnepélye alkalommal e nagy magyar város tisztelt közönsége nevében az örök emlékezet oltárán az igaz hazafiúi érzés szent lángját meggyújthassam, s annak fényével bevilágítsuk édesen szeretett magyar hazánk és nemzetünk ezer esztendős múltjába.

Dicsőséges emlékezés!

Alig egy maroknyi nép, „kinek istent az ég, hazát a föld még nem adott, hitetlen, hontalan”, a messze Ázsia sivatagain felkerekedik, s a mesés hagyományok csábos varázsától vezetve sok harci küzdés közt elindul visszahódítani a nagy hun királynak örökös jogon őt megillető országát.

Mint a mindent elsöpréssel fenyegető förgeteg halad e nép „országot gyújtó kedvtelésében”. Mielőbb e hazát elérné, a görög császársággal szövetségben megtöri a bolgár hatalmat. Majd a hun ősök birodalmába behelyezkedett szláv és bolgár törzseket a csodás hősök ellenállhatatlan vitézségével egymás után legyőzi, új hazát szerez, államot alapít, mely immár egy ezredév gyötrő viszontagságait élte át s ma mint a felvilágosodás, civilizáció és az ezzel karöltve járó tudományosság, művészet, ipar, kereskedelem és mezőgazdaság buzgó művelője és terjesztője áll a vén Európa hatalmas nemzetei között általános bámulat és tisztelettől kísérve.

És ha e meseszerű, csodás jelenség okait fürkésszük, ha a kutató elme kíváncsiságával keressük, hogy e nemzetet, „elszakadt testvértelen ágát nemének” mi tartotta fönn ezer év folyamán, mi eredményezte azt, hogy míg világrészünk legműveltebb, leghatalmasabb nemzetei ezer évig nem éltek, e maroknyi nép „nemhogy meg nem öregedett, ellenkezőleg ifjú erővel halad a második ezerév hajnalán előre”? Megtaláljuk a feleletet abban a rajongó és törhetetlen szeretetben, mellyel e nemzet a vérrel szerzett és szentelt haza földjéhez mindig ragaszkodott. Megtaláljuk továbbá különösen abban, hogy nemzetünkben a kar erejével mindig egyesült az ész ereje is. Azzal a vitézséggel, mellyel őseink e hazát megszerezték s mely tíz hosszú századon keresztül annyi fénnyel és dicsőséggel övezte a magyar nevet, hogy „reszketett tőle nyugat és félt tőle kelet”, mindig párosul a bölcsesség is, mely már a nagy honalapító Árpád gondolkodásában megnyilatkozott, ki „nép addigi életmódján felülemelkedve, felismerte azon határokat és tényezőket, melyek közt az a legnagyobb válságok és csapások közt is fennmaradhat”. Megtaláljuk a feleletet abban, hogy nemzetünk megmaradva Kelet népének, egyúttal magáévá tette Nyugat szellemét is. A kereszténységgel befogadta az idegen befolyást, beleilleszkedett nyugat eszmevilágába anélkül, hogy eredeti önállóságának érvényesítéséről lemondott volna.

Ez a tanulság magasztos kötelességek lelkiismeretes követésére int bennünket s a jövő nemzedékeket!

Nem akarom a mélyen tisztelt Képviselőtestület figyelmét azzal fárasztani, hogy a nyugat felé történt kalandozások a vezérek korában mint gyöngítették a magyar nemzet erejét; -

nem szándékozom apostoli szentségű első királyunk hittérítési és törvényhozói bölcs, államfenntartó működésére kiterjeszkedni; -

nem akarom a bárdos szent László s a hódító Kálmán dicsőséges hadjáratait, kormányzó és organizáló lángeszét vázolni; -

sem a görög álnokság elernyesztő befolyását nemzetünkre ecsetelni; -

mellőzöm a rendi alkotmány visszaállítása körül kifejtett küzdéseket, a tatárjárás szomorú emlékeit és IV. Béla király érdemeit, ki második honalapítónk lőn; -

elhallgatom ama közös gyászt, mely az Árpádház kihaltával az egész nemzetet mély bánatba borította; -

nem terjeszkedem ki az Anjouk fényes korára, mely Magyarországo „tehetetlen aláltságából új életre ébresztette” s Európa egyik leghatalmasabb birodalmává tette;

a várnai csata szomorú emléke, Mátyás király világraszóló dicsősége és hírneve, a nemzeti nagy temető, Mohács gyásza, mind-mind élnek az Önök emlékezetében…;

fátyolt borítok a törökuralom rémes iszonyatosságaira;

elhallgatom, hogy Budavár visszavétele után mint borult be ismét hazánk ege, s ebből a sötét égből miként tört ki egy pár csillám…, hogyan jöttenek a hősök Bocskay és Bethlen…, és piros zászlóval Rákóczy, a nagy szabadsághős;

nem időzöm ama szomorú kornál, melyet a költő így jellemez:

„Jött a hizelgő lassú kábulat,

Mely a magyar szivét elringatá;

Feledni tudta multját, szenderén

Magát önellenének álmodá.

Feledte nyelvét, ős szokásait,

Gúnyt űzve abból, amért apja halt,

Oltárán már istennek áldozott,

Torasztalnak vevé a ravatalt.

Nevette azt, mért annyi szív szakadt,

Elesküvé hazája szent nevét!”

nem részletezem a nemzet újjá ébredését, midőn „nagy pihenéséből új erővel kelt ki”, midőn érezte, hogy „fizetni kell egy átaludt századnak bűneért” és sietett, tett, küzdött mindenki és „szebbé lett a nyelv, idomult a törvény”;

nem akarom itt elővarázsolni azt az önérzetes, büszke pillanatot, midőn e hon minden fia jogban egyenlő lett, nem azt a dicsőségteljes önvédelmi harcot, mely e nemzetet fegyverbe szólítá, s mely „egy világra vitte hírét a magyarnak”;

nem vázolom azt a rettenetes küzdelmet, melyet a sötétség vívott a világossággal, midőn fekete köpenyével elborított mindent, honnan világosság eredhetne…, de hasztalan, a hajnalfény áttörte magát a sötétségen, az alkotmányosság, szabadság napja felvirradt, s első melegítő sugara is a szent koronával ékesített királyi homlokon pihent meg…

De itt álljunk meg egy pillanatra!

Harminc éve immáron, hogy alkotmányos szabadság napjának jóltevő melege eláraszt bennünket fényével. Harminc esztendeje, hogy dicsőségesen uralkodó királyunk esküjét a nemzet alkotmányára letette és sohasem vétett ellene! Tapintatos bölcs uralkodójával, szeretett teljes atyai jóindulatával, lovagias nemes szívével teljesen megnyerte magának e nemzet szívét. Az alkotmány következetes tiszteletével elérte a hűségnek oly őszinteségét, a ragaszkodásnak oly melegségét, a tisztelet és hódolatnak oly hamisítatlan érzését, milyen az e nemzetnél talán századok óta nem volt.

Együtt éret ő velünk ezredéves fennállásunk nagy nemzeti örömében is!... Együtt kulcsolódnak az ő kezei imára a mieinkkel, midőn a népek Istenének és atyjának hálát rebegünk, hogy a két ezredéve egymással érintkező határán a királyi trón ragyogó fénye a magyar nemzet örömével, üdvével és reményével összeölelkezik!

Mélyen tisztelt Képviselőtestület! Abból az ezer évből, mely örömével és dicsőségével, keservével és fájdalmával e nemzet fölött elviharzott, a mi szűkebb körű kis hazánkra, Félegyháza városára, alig másfél század jut.

Ezt a várost is egy maroknyi nép, Jászfényszaru községből ide vándorolt s a megélhetés nehéz gondjaival küzdő 219 család alapítá 1743. év tavaszán. Eleinte mint haszonbérlő-társak éltek egyetértésben, megosztva egymással a verejtékes munka szorgalmát.

Jólétük híre csakhamar szárnyra kelt, eljutott a Tisza mellett fekvő Ellés pusztára, melynek jobblét és függetlenség után vágyó lakossága, minden marasztalás dacára, kezébe vevé a vándorbotot, és csekély vagyonával áttelepült az új helységben, melynek alapjait a megszállók ritka jó érzékkel és tapintattal az Észak- és Dél-Magyarországot összekötő, nagyforgalmú kereskedelmi útvonal mentén rakták le. A megszálló ősök a jövevényeket, mint nehéz küzdelmeik osztályos társait, jó indulattal és testvéri szeretettel fogadták.

A szorgalmas és élelmes nép csakhamar belátta szükségét annak, hogy községgé alakuljon. És ez csakhamar, már 1744-ben megtörtént, mert Mária Terézia 1745. évi május hó 6-án kelt adománylevelében Félegyháza már a hét kiskun község közt szerepel.

A település első éveiben súlyosan nehezedett őseinkre és redemptionális költségek viselése, ami Csólyos puszta váltságával együtt 32850 forintot tett ki. De becsületes munkásságukkal és szerény igényükkel le tudták a nehézséget küzdeni.

A lelkükben élő mély vallásos meggyőződls a nemes és szép utáni törekvés, bámulatot keltő áldozatkészségre ragadja őket, mellyel azután gyors egymásutánban valósítják meg a legszükségesebb intézményeket.

Először is figyelmüket az Úr hajlékára fordítják, kitől munkájukra áldást várnak. 1749-ben rakják le a ma is remek ó-templomunk alapjait s 8 év alatt készültek el felépítésével. ezen templomot 1761. év július 12-én szentelte fel galánthai Eszterházy Károly gróf akkori váci megyés püspök, ki ezen alkalommal a város által saját részére fenntartott kegyúri jogokat is rendezte.

A templomnak ikertestvére az iskola. A megszálló ősök is, mihelyest templomuk munkálataival készen voltak, az iskolát vették gondjaik alá. 1768-ban állították fel az első iskolát, melyet azután 1776-ban tovább fejlesztettek.

Az új község a lelkiismeretes vezetés és kitartó polgárság közös törekvése mellett szép fejlődésnek indult ugyanannyira, hogy a kiskun kerületi törvényszék 1753-ban Halasról ide, a kerületek legfiatalabb községébe helyeztetett át, s ezzel városunk egyszersmind a Kiskun kerületek székhelye lőn, ami fejlődését és emelkedését nem csekély mérvben befolyásolta. A kerületi székház 1794-ben épült fel.

A hármas kerületek figyelmét mindinkább magára vonta az új község s jóakaratú támogatásukkal segítették elő igyekvő törekvéseit. Így történt, hogy Mária Terézia 1772-ben a mezővárosok sorába emelte s vásárjogot adományozott neki négy országos vásár tartására.

Leszámítva a múlt század végső évtizedeit, midőn II. József császár erőszakosságra valló, központosított törekvései itt is megszülték a maguk visszahatását, Félegyháza városa, a már akkor duzzadó ereiben jólétet eláruló község, egyre fokozottabban emelkedett nemcsak lakosainak számában, hanem a fejlődését biztosító intézmények és eszközök felismerésében és megtereremtésében.

1805-ben felépítette a város az ó-templom mellett levő és ma is iskolai célokra szolgáló épületet, melyben 1814-ben megnyitotta kis gimnáziumát. 1803-ban felépült a mainak mindenben megfelelő ó-templomi díszes torony, melynek fénylő keresztje a délibábos pusztán áthaladó utasnak messziről jelezte, hogy itt a vallásosság és műveltség áldásos melegétől áthatott nép lakik. 1810-ben elkészült az emeletes plébániai épület, 1823-ban a városnak díszére valló városi székház, 1838-ban pedig a szegények ápoló intézete.

A boldogság mámorának rohamos szaporodását mutatja az, hogy míg 1803-ban alig tett ki a lélekszám 10000-et, a város fennállásának 100-ik évében 1843-ban ez a szám már 17627-re emelkedett, ma pedig 32157.

A leghatalmasabb lökést azonban a város fejlődésének az adta meg, hogy az ország szívét keresztül metsző fő-vasútvonal városunkat is érintette, s 1853-ban átadatott a közforgalomnak. Ez egy elég népes és gazdag vidék kereskedelmi központjává tette és élénkséget hozott a külömben természeténél fogva csendes nép közé. Fellendítette ez az ipart, kereskedelmet és intenzívebb irányt adott a mezőgazdaságnak.

Az azóta lefolyt korszakról bővebben szólani fölöslegesnek tartom, hisz a mélyen tisztelt képviselőtestület tagjainak legtöbbje e kort már átélte és közvetlen megfigyelője volt annak a szellemi és anyagi emelkedésnek, mely városunkat az ország számottevő vidéki városainak sorába emelte. De szavak helyett fényesebben beszélnek a tények, kétségbe vonhat[at]lan tanúbizonyságot tesznek azok arról a küzdelmes munkáról, mely[et] városunk közönsége az utóbbi évtizedek alatt a művelődés és haladás érdekében kifejtett. Ott van a kettős tornyú új-templom, a főgimnázium, a polgári leányiskola, a 34 osztállyal bíró népiskoláink, 4 kisdedóvodának [sic!], az ipar- és kereskedelmi iskola, a honvéd-laktanya, díszes vendéglőnk, a városi park és kert és a megvalósulás küszöbén álló városi közkórház… mind-mind olyan alkotás, mely előtt meg kell hajolnunk!

És hála a gondviselésnek, napról-napra magasabb irányú törekvés vezet bennünket. Belátjuk, hogy a szellemnek is ki kell adnunk a maga részét, mert pusztán az agyagiak birtokában nem szállhatunk versenyre az ország többi városaival, vagy pedig ebben a versenyben a győzelem sikerével nem kecsegtethetjük magunkat.

Ha tanulságot akarunk a múltból meríteni, hogy mi tette e virágzó várost kicsiny helységből ily rövid idő alatt erejében hatalmassá, jólétben gazdaggá és jövőjében reményteljessé? Megtanít rá bennünket az ősök ama szívós ragaszkodása, mely őket e verejték áztatta földhöz láncolá, a vallásossággal karba öltött szilárd becsületesség, mely őket cselekvéseikben vezető és körültekintő takarékossággal párosult munkaszeretet, mely őket céljaik megvalósításában elősegíté.

Tartsuk meg őseink e nemes erényeit s ha hon éppen úgy, mint városunk virulni fog és a második ezredév rejtelmes méhében ránk nézve aggasztót nem hordoz!

Végül mondjunk áldást az anyaföldben porladó ősök emlékére, kik ez országot és várost megalapíták. Legyen áldott magyar hazánk és népe; legyen áldott felséges királyunk és királyasszonyunk; legyen áldott a város, annak jelene, jövője és minden lakosa, hogy jólét, béke és üdv honoljon ez országban és e városban!