Thék Endre és Kiskunfélegyháza

Thék Endre (1842-1919). Forrás: Wikipédia

Thék Endre Kiskunfélegyházán személyesen tudomásom szerint sohasem fordult meg. A várossal unokaöccse, Morbitzer Nándor révén azonban mégis kapcsolatba került. A városháza berendezéséről az építtető város 1910-11-ben gondoskodott. Külön rendelték meg a közgyűlési terem bútorait, külön a hivatalok bútorait (íróasztalok, könyvszekrények, mosdóállványok), és külön a két polgármesteri szoba (dolgozó és fogadó) bútorait. Ez utóbbi megrendelés 1911 őszén okozott a tanácsnak fejtörést, mert bár a célra 8000 koronát különítettek el, a városiaknak kezdett szemet szúrni a több százezres építési költség, ezért kénytelen-kelletlen spórolásra adták a fejüket, amit bizony az elkészült, Szegedről rendelt, mára elveszett bútorok rossz állapotáról 1912-ben készített jegyzőkönyv szerint megbánhattak. (Repedt, szulyos fa, mozgó részek, stb.) A könyvszekrény, íróasztal, fotel, dívány, két további fotel, virágállvány és függönyök Seiffmann Mór és fiai bútorgyárából került ki, a megrendelést azonban kétszeri nyilvános pályázat előzte meg. Az első pályázatra beadott ajánlatok közül egy sem volt jó. A tanács Morbitzert bízta meg az ajánlatok felülvizsgálásával, aki rokonához, a magyar bútorgyártás akkor legmeghatározóbb alakjához fordult segítségért, mint ezt az alábbi levél mutatja:

„Budapest, 1911. július 26.


VIII. Üllői út 66/b.

Nagyságos Morbitzer Nándor műépítész úrnak, Budapest


A hozzám véleményezés végett küldött 3 pályázati költségvetést átvizsgálva azon szempontból, hogy az egyes ajánlatok alapján fent forog annak lehetősége, hogy a város becsületesen kiszolgáltatható legyen anélkül, hogy utólagos követelmények bármely alakban bekövetkeznének, az a véleményem, hogy a három költségvetés közül egyik sem felel meg a jelen korbeli reális alapnak éspedig azért, mert:


Oláh István ajánlatáért teljesen lehetetlen még a képzelhető legrosszabb anyagból és munkával is előállítani a felsorolt munkákat, míg a Kiss és Gampel-fél költségvetés bír ugyan azon alappal, hogy némi ilyen szerény közköltséget fedez számításában, azonban az érdemleges polgári haszon számadáson kívül maradt. A harmadik, Soós Mihály annyira elragadtatja magát, hogy csaknem egy vállalatnál óhajt a kézművesség terén annyit nyerni, amennyi tisztességes ipari vállalatnál meg nem engedhető.


Midőn a magam részéről a három költségvetést így elbírálom, önkénytelenül azt ajánlom, hogy Kiss és Gampel ajánlatát kell elfogadásra ajánlanom, habár a magam részéről azon áron el nem fogadnám, s így köztem és őközte az elvállalás terén a lehetőséget abban vélem fellelni, hogy igénytelen háztartásuk mérsékelt, mellékkiadásaik is, végül azon indokolatlan szándékuk, hogy önköltségen akarják a munkát készíteni minden nyerészkedéstől menten, s így csak ezek folytán találom lehetőnek ajánlatuk komolyságát, másként nem.


Hogy Oláh Istvánt nem ajánlom a megbízásra, teszem ezt azért, mert ajánlata teljesen lehetetlen alapon van összeállítva, s ha még vagyonos ember lenne is, akkor sem ajánlhatnám, mert a számítás nem komoly, éppúgy a legdrágább is.


Midőn ezeket ezúton közlöm, maradtam teljes tisztelettel

híved, Thék Endre.”

 BKMÖL V. 175/b. I. 4934/1910, 10394/ki. 1911. sz.

 A tanács októberben újabb pályázatot hirdetett, amelyre a polgármester megkeresése folytán Thék is tett ajánlatot, a 8000 koronát kevéssel túllépve. Azonban a költségvetésben felsorolt reprezentatív bútordaraboknak már a listáját olvasva is sejthető, miért nem Thék kapta a megbízást. Igazán kár, hogy az angol bőrfotelek, szőnyegek és plüss függönyök, szekrény és íróasztal helyett Seifmann fele annyiért s ráadásul rosszul elkészített bútoraira volt vevő a város. Kár lenne itt a Thék-gyár javára bezzegezni, az eset tanulsága mindössze annyi, hogy míg Thék (ez a költségvetésből nyilvánvaló) enteriőrben gondolkodott, a tanács egyenként beszerzendő bútordarabokról, amelyek egyfelől kifejezik a polgármesteri állás méltóságát, másfelől olcsók. És a hangsúly inkább az utóbbin van.