A tervrajz léptéke

A francia történész, Bernard Lepetit találóan hasonlítja össze a földrajzi és az építészeti rajzokat, azaz a térképeket és a terveket azon közös tulajdonságuknál fogva, hogy mindkettő ábrázolja a léptéket, hiszen a geográfia és a mérnöki tudományok története szorosan összefügg. A hasonlóságokon túlmutatóan azonban kitér a különbségekre is, s ezeket nem minden haszon nélkül lehet megszívlelni az építészettörténeti kutatásokban is, amelyek forrásként használják mind a térképeket, mind a tervrajzokat.

„Az építész jobban kötődik a tárgyak virtuális tulajdonságaihoz [mint a kartográfus]. Ez magyarázhatja, hogy a lépték fogalmának bonyolultabb tartalmat tulajdonít, mint a térképész. Említettük már, a térképészeti lépték egy jelölőt és egy jelöltet köt össze, a térképet a tereppel. Ezzel szemben az építész esetében a jelölő a terv vagy redukált modell, amit a lépték egy másik reprezentációval köt össze, a tervezett épülettel. Mivel ez utóbbi még nem létezik, a valóság csak a reprezentációra irányuló szellemi munka horizontján tűnik fel. Az építészeti redukció nem egy már előzetesen létező tárgyat céloz [mint a térképészeti redukció], hanem arra törekszik, hogy elképzelje azokat a dimenziókat (térbelieket, de társadalmiakat, kulturálisakat vagy technikaiakat is), amelyek keretébe illeszkedik a megalkotandó tárgy. Kizárólag csak egyetlen adott léptékű redukció nem elegendő a tervezett tárgy összetettségének visszaadásához. Ha egy redukált modell megfelel a valóság dimenziójának, úgy az építész számára több modell alkotása kívánatos egy jövendő épülethez. A megfelelések pluralitása igazolja a redukciók megsokszorozását. Ebből kifolyólag a terv az építészetben dinamika és döntés. Dinamika abban az értelemben, hogy egy modell újabbakat indukál, amelyek a valóság más és más dimenzióinak felelnek meg. Döntés abban az értelemben, hogy benne párhuzamosan jelennek meg különböző léptékű és más-más dimenzióknak megfelelő modellek. Az építészeti terv egységes kezelését a léptékek közötti játék teszi lehetővé.”

Bernard Lepetit: Építészet, földrajz, történelem,

in: Társadalomtörténet másképp.

A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években,

szerk. Czoch Gábor – Sonkoly Gábor,

Csokonai Kiadó, Debrecen 2000, 33–50, id. rész 44.

 

A történeti kutatás azonban kissé másképp kezelte a kérdést. Abból kiindulva, hogy a tervezés és a megvalósítás folyamata az építészetben véglegesen kettévált, Csemegi József a következőképp írt.

Az építésznek „[t]ervét [...] úgy kell elkészítenie, hogy annak segítségével elképzeléseit a közreműködő iparos munkatársak meg is valósíthassák. A terv tehát a gondolatközlés módja tervező és megvalósító között, feladatát csak akkor tölti be, ha e feltételeknek maradéktalanul eleget tesz: a tervet megvalósító szakiparosok számára olvashatóvá válik. / Ma az építész oly módon készíti el tervét, hogy az általa elképzelt valóságos méreteknek előre meghatározott arányszám szerinti hányadát rajzolja le csupán, arányosan kicsinyítve rögzíti elképzeléseit: méretarányban rajzol. S hogy terve könnyen olvashatóvá váljék, a kicsinyítés mértékét kerek számban választja meg, ezt feltünteti rajzán, a rajzon való mérésnek és fejszámolásnak további kiküszöbölése céljából pedig a valóságos méreteket, általánosan bevezetett konvenció szerint hosszmértékben kifejezve, számokkal is rögzíti. Egyszóval: a rajzot kótázza [kottázza]. / A ma építészetének tervezési módszere természetesen hosszú történeti fejlődés eredményeképpen született meg. A tervezésben ma használatos méretarányok (1:200, 1:100, 1:50) aránylag fiatalok: a tízes számrendszerű hosszmértékegységnek, a méternek bevezetésével váltak általánosan szokásossá, míg az ölmértékek használatának idején a rajzi kicsinyítés majd kivétel nélkül a hatos számrendszernek megfelelően (1:72, 1:36, 1:24 stb. arányban) történt. A barokk, de még a reneszánsz stíluskorszakokból fennmaradt építési rajzokon is mindenütt feltalálható a méretarány és a kótázás módszerének ilyen, vagy amolyan módon való alkalmazása."

Csemegi József:

A középkori építészet szerkesztési módszerei,

in: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség évkönyve 1953,

Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest 1954, 13 - 56, id. rész 13.