Szecessziókritika a Veszprémi Hírlapban (1922)

Szántó Ákos: Secessió, in: Veszprémi Hírlap, 30. évf. 15. sz. 1922. február 19. 1.

A művészeti kiállítások legérdekesebbike a secesszió: a plein air és realistikus iránynak exotikus kinövése. München a szülővárosa, sértett büszkeség az atyja, feltűnési viszketegség az anyja és felületesség a dajkája. Ugyanis egy ismert nevű előkelő angol műkritikus azt mondja, hogy a secesszió nem egyéb, mint nagy felületességgel megfestett képek iskolája.

            Nordau Miksa, szintén hírneves műkritikus, már sokkal kevésbé udvarias és azt mondja, hogy a tehetség nélküliek iskolája.

            Meg kell jegyeznem, hogy itt én az intranzigens, telivér secessióról szólok. Azon seccesionista festőkről, kik reflexben és árnyalatokban valóságos szín-orgiát művelnek. Az embereket az afrikai négykezűekhez hasonlóan festik, az állatokat apokaliptikus lények mintájára alakítják és azt akarják monstrálni, hogy amit a laikus szem zöldnek lát, az tulajdonképpen kék s amit a nagyközönség normális és ép testnek tart, az tulajdonképpen nyomorék és természetellenes.

            A secessionisták képei a bevégezetlenség benyomását teszik. Az igaz, hogy nagy koloristák, de nyersek és rikítóak, a színek a szemet bántják. A vonások merevsége miatt nincs hajlékonyság, nincs lágyság, egyszóval nincs meg az, amit a francia úgy nevez, hogy charme.

            Levegő, üdeség hiányzik képeikből. Olyan benyomást tesznek, mint a gyümölcs, például szőlő vagy szilva, melynek hamvasságát letörölték, vagy a lepke szárnya, mely elvesztette hímporát. A szín-reflexek annyira túlzottak, hogy a valószínűség és az estetikai érzés rovására vannak. Hiszen a festészet nem spektrálanalízis. A színes reflexének túlhajtása olyan, mint a túlerős illetú virág: bódít és szédít, fejfáját okoz.

            Egyik bécsi secessió kiállításon láttam Rejean párisi színművésznő arcképét Besnardtól. Vörös estélyi öltözetben volt lefestve a művésznő, az egyenes, erős ecsetvonások megfosztották a különben szép arcot minden bájától. A ruha reflexe az arcbőrt vörösre világította, úgyszintén az egész nyakat; azt képzelte volna az ember, hogy a festő akkor festette le, mikor kanyaróban szenvedett. A hasonlatosságról szó sem lehetett.

            A kép előtt egy úr nagy lelkesedéssel magyarázta a mellette álló hölgynek a vörös ruha remek szép reflexhatását. A hölgy nem látszott osztani kísérőjének enthusiasmusát, végre is csak azt jegyezte meg, hogy Rejeanra nézve előnyösebb lett volna, ha csak a ruhát festi meg – Rejean nélkül.

            Ugyancsak e kiállításon láttam egy képet három sávból, egy zöld, egy sáfrány meg egy kék színből; a sáfrány színűben úszni látszott egy edamisajthoz hasonló vörös gömb, ez naplemente volt a tengeren.

            A legnagyobb secesszionista festő: Max Klinger óriási képén (Krisztus az Olympuson) az anemikus és tuberkolotikus istennők előtt szemlesütve halad el a Megváltó. Ez a legtermészetesebb momentuma az egész képnek, mert ilyen alakok előtt minden jó ízlésű ember lesütné a szemét. Az ó-görögökről és azok istennőiről különös fogalma lehet Klingernek, mert azon a képen mindannyian x-lábúaknak vannak festve, kampós ujjal és kócos hajjal, zöld arcszínnel és kökénykék ajakkal.

            Különösen észlelhető az intrazigens ecessió képtelen tarthatatlansága az arcképfestészetben, ahol a kifejezés és plastika a legnagyobb mértékben megkívántatik. A vonalak hajlékonysága, a lágyan összeolvadó színárnyalat adja az életet és szellemet az arcképnek. Ezek nélkül lapos bábu arcok lesznek, mint a divatképeket látható banális arcoké.

            A modern irányú legjobb arcképfestők közül egyetlen secessionistát sem ismerek. Carolus Duzán, Benjamin Constant, Herkomer, Horovitz, Lenbach, László Fülöp és Bencur stb. mindnyájan távol állnak a secessiótól, azt pedig tagadni nem lehet, hogy azok egytől egyig korunknak leghíresebb arcképfestői. A secessió egyik kezdeményezőjének, Slevogtnak arcképei ezeké mellett valóságos karikatúrák, erre a festőjükre nagyon sokat adnak a secessionisták s éppen ezért említem őt fel.

            Mint kitűnő arcképfestőket, két magyar hölgyet is fel kell említenem, akik szintén távol állnak e enretől. Parlagi Vilma és Biasini Anna ezek, utóbbi külföldön hírnévre emelkedett gyermek-arcképeivel, különösen kitűnők pastell képei. Ő is azon magyar művészekből való, kiket a külföld nagyon jól ismer és nálunk alig ismerik nevét.

            De az tapasztalható, hogy az utóbbi időben már nagyon kevés azok száma, kik telivér secessionista festők. Mind ritkábban láthatni a spenót színű tengert, az ultramarin erdőt, meg vörös és sáfrány színnel vegyített eget, a nyársba húzott virágokat és a Don Quichotte Rozinantéjéra emlékeztető paripákat. Végre mégis csak beolvadnak a modern realistikus iskolába. Hát ez előre látható volt; a szélsőségeken kalandozni nem lehet egy idő múlva. A nagyközönség egy ideig érdeklődéssel nézte a fantasztikus képeket, utóbb kezdett nevetni rajtuk s végre megunta, de ha nem is, beállott az indifferentismus.

            Utoljára Budapesten láttam az erzsébettéri műcsarnok egy ilyen igazi secessiós képet, Józsefet és Putifárnét ábrázolta. A hölgy azt a benyomást tette, mintha delirium tremensben szenvedne. Az X lábú József meg azt a benyomást keltette, mintha a bibliai betegség támadta volna meg. Aki a képet megnézte, az értette Józsefet, de Putifárnét senki.