2018. március 6., kedd

Még egy szecessziókritika a veszprémi sajtóból (1900)



Veszprémvármegye, 1900. március 25. 5.

Szecesszió
Írta: Horváth Béla

Valahányszor művészeti vagy esztetikai kérdésről kezdek el olvasni, többé-kevésbé jól megírt értekezést, mindannyiszor eszembe jutnak Csokonay szavai: „Közönséges dolog az authoroknak elöljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál, azt soha el nem olvasni.” A művészeti cikk még elátkozottabb valami, mint az előszó. Az előszó elolvasására még csak találkozik néhány vakmerő elme, de ugyancsak kemény fejűnek kell lenni, ki esztetikai értekezések olvasásához elég bátorsággal bír. Hisz az esztetikai művek fele a kiadók nyakán marad, pedig úgyis 50 százalékkal kevesebb példányban nyomtatják ki, mint a legkezdőbb regényíró legelső remekművét.
                Ezek a gondolatok foglalkoztattak, mikor arra gondoltam, hogy művészeti kérdésről írok valamit. Szerencsére segítségemre jött az aktualitás, ez a Próteusz, mely elfogadhatóvá, sőt kedveltté teszi tán még az adóvégrehajtást is, persze csak bizonyos időben. Szólni fogok ugyanis a szecesszióról, a legaktuálisabb művészeti témáról. Azonban még így is sietek kijelenteni, hogy ez nem lesz értekezés, csak afféle csevegés; előadása annak, amit a szecesszióról, mint a jelen idők festészeti, építészeti, szóval művészeti, sőt társadalmi és divat világát is domináló irányról, innen-onnan összegyűjtenem sikerült.
                Aki figyelemmel kísérte az utóbbi időkben szépirodalmi és napilapjaink szerkesztői üzeneteit, csodálkozással tapasztalhatta, hogy alig van olyan hét, melyen ne kérdezősködnék valaki az iránt, mi a szecesszió. A közönség tájékozatlanságának vagy érdeklődésének tudjuk ezt be? Mindkettőnek együtt.
                Mert arról is meggyőződhettünk, hogy a válaszok, a felvilágosító magyarázatok gyakran, mondhatnók nagyon sok esetben eltérnek egymástól, bár tudjuk, hogy e feleletek készítését hozzáértő, szaktudós egyéniségekre bízza a szerkesztőség, különös súlyt fektetve a precizitásra, főképp művészeti kérdésekben.
                Magában az irányban, abban, amit szecessziónak nevezünk, van a fogyatékosság.
                Mert mi is a szecesszió
                A szót elemezve, azt találjuk, hogy a latin secedere-secessi igéből származik; jelentése: távozás, elválás, különválás. Mindaz tehát, mi eltér, különbözik a mindennapitól, a megszokottól: szecessziós. Ez értelmezés szerint a szecesszió az eredeti, egyéni irány képviselője. Csakhogy az egyénítést túlságba viszik apostolai: a tárgyakat helytelen, szerintük egyéni s csakis így helyes szempontból s színben adják, meghamisítva a természet valódi, tiszta alakját.
                Boehm Antal így ír a szecesszióról: „Szóértelmezés szerint szecesszionista az, ki bizonyos dologban mások nézeteitől, elveitől, érzelmeitől szándékosan eltér s a saját énjét jellemző nézeteknek, elveknek, érzelmeknek ad kifejezést. A szecesszionista festőnek tehát fő célja az, hogy a festésnek egy eddig nem ismert, sajátságos irányát találja fel önmagából, mely iránynak képtermékei magukon viseljék az illető festőnek sajátságos felfogását, mintegy belső lélekállapotát.” Vagy másutt: „A szecesszionista festő a művészetet a maga személyi érdekeinek akarná alárendelni, miután pedig az igazi művészet oly igazság, mely egyesek személyi érdekeért alkuba nem bocsájtkozik s elveiből nem enged, alárendeltséget tehát nem tűr, inkább kivonul az ilyen festő műterméből, átengedve a teret az egyoldalú, önfejű és hiúsággal telt lélek becsvágyának.” (Kibontkozás az új festői irányok fogalomzavarából.)
                Tehát nem is tartja művészetnek, annál kevésbé művészi stílnek. S valóban, ha koloratúrájukat tekintjük, kénytelenek vagyunk nézeteit s véleményét aláírni.
                A szecesszionista zöldnek festi az eget, kéknek a tengert, lilának a virágot, sárgának az embert. S hogyan keveri, hogyan alkalmazza a kiegészülő színeket! Foltoknak, festékfoltoknak egymásba átfolyása minden határvonal nélkül, az alakoknak, a tárgyaknak egymástól elválasztása s a környezetből kiemelése nélkül. Homályos színvegyülék, ködszerű alakokkal. „Éji árnyak, testetlen foszlányok imbolygása, valamivel több a semminél, ez a szecessziós piktúra. Leszerelés, alkonyra hajlás, munkaszünet, pihenés, semmi beosztás, fátyolborítás az elme dolce-farniente-je, ez a szecesszió.” (Szász Zoltán, az Egyetértésben.) S ez utóbb hivatkozott esztétikus, pártolója az irányzatnak, nem is jósol nagy jövőt a szecessziónak. „A szecesszionizmus sohse fog a szürkeségből előlépni. Hiába is próbálkoznak. A homályba burkolt, köddé foszló alakok valami ábrándos, álomszerű melankóliába ringatnak, melyben felolvad a gondolkodásból való meggyógyulás sóvárgása. De nem közeledés ez a gyógyulás felé, csak pihenés. A formák, a fogalmak, a precíz részletezés megviselte szem felüdül a kevés értelmi munkát kívánó szemléletbe.” (Ugyanott.)
                Nem kell hozzá se forma, se fogalom – precírozás. S tényleg ez a legnagyobb hibája. Kezdő, semmi vénával nem bíró festők, kik az anatómia követelményeivel sincsenek tisztában, szecesszionisták lesznek. Mert ez nem kíván precíz részletezést, csak valamivel többet a semminél. S ebből magyarázható meg viszont az is, hogy minden tévelygése mellett is figyelemre méltó s műbecsű darabokat alkottat ez irány a művelőivel. A zseni a legbizarrabb stílusban s módszerrel is csak remekeket alkot.
                A speciálisan szecessziós kiállításokon, különösen bécsi tárlatokon határozottan művészi értékű és műbecsű darabok voltak kiállítva, mit a legszigorúbb kritika kénytelen volt elismerni. Ilyen értelemben nyilatkoztak az ugyancsak Bécsben tartott képes levelezőlap kiállításról, hol a mintegy kétezer szecessziós kártya közt számtalan jól sikerült, művészi kivitelű példány volt. Nekünk provinciális átlag embereknek, kiknek nem áll módukban a nemzetközi, vagy csak a fővárosi szecessziós tárlatokat is minden esetben tanulmányozni, csakis ezek a képes levelezőlapok és plakátok nyomán lehet – amilyen-olyan – fogalmunk a szecessziós festészetről, merthogy a fototípiai reprodukciók s a tárlatokról megjelenő tudósítások legfeljebb zavartabbá teszik az amúgy is nagyon zavart tartalmú és értékű fogalmat.
                És még valami megtanít a szecesszióra. A – divat. Az a hölgy, kinek ruházata sértő színbeli diszharmóniát mutat, pl. lila aljhoz világoszöld blúz, ehhez ismét lila díszítésű kalap, szecessziósan öltözik. A mai női divat alapkövetelménye, hogy az alj bélelése ellentétes színű legyen a külső szövettel, hogy fekete aljnak vörösből, zöldnek rózsaszínűből készüljön bélelése, egészen szecessziós. A férfi divat, a fekete virágokkal vagy határozatlan irányú vonalakkal áttört rikító vörös és lila nyakkendő; a legyező formájába szétszedett bajusz; a 3–4 színű öltözék – mind szecessziós. Már a hölgyek szépségét is e szerint mérik. Karcsú derék, halvány arc, lapos mell: a szecessziós szépség feltételei.
                Csoda-e tehát, ha az építkezés és belső berendezés is az új iránynak megfelelően alakul át. Már Budapesten is látunk épületeket, melyek feltűnő színvegyüléket mutatnak, a sárga és vörös harmóniátlan összekeverését; épületeket, melyek feltűnő friss vakolatába különböző alakok erős körvonalakkal bevésetnek s a vonalmélyedések azután más színű habarccsal kitöltetnek, néha kitöltetlenek maradnak. Művészek, kik a szecesszió híveinek vallják magukat, lakásukat ilyen stílusban rendezik be, műtermeik eo ipszo olyanok. Sőt magánházakban is utánozzák. A bútorzat, tapétázás, szőnyeg mind egyszínű, piros vagy zöld. A szalonban csak oly könyv bír létjogosultsággal, mely szecessziós formában van kiállítva, címét négy helyről kell összeszedni, tárgymutatója s tartalomjegyzéke: elöl van s dehogy nevezi így, külön szót talál ki e célra a szerző. Képek vannak benne? A magyarázat bizonyos felette, vagy valamelyik festő oldala mellett lesz. Alul, az régi, nem szecessziós!
                A nyilvános helyiségek nagyrésze is kénytelen alkalmazkodni a közönség változó, ma szecessziós ízléséhez. Egyik szomszéd provinciális városban tudok egy kávéházat, hol minden zöld, a falak, asztalok, székek, az egész berendezés és bútorzat, még a – tükrök is. Párizsban a múlt évben nyílt meg egy mulató, mely egészen a pokol stílusában van készítve. Sziklaüregszerű levezető ajtón juthatni be, s benn minden égő sötét lángvörös, még az üvegablakok is így azokat is, akik benn vannak. A falakon Dantéből vett alakok és rajzok, berendezés is annak megfelelő: kígyó alakú lábbal székek, szörnyfejen nyugvó asztalok, bútorok. S hogy a hatás tökéletesebb legyen, a tulajdonos pokoli zsivajról és zenéről is gondoskodik, gépekkel folytonos dörgést és zajt hallat.
                Ez is szecesszió. Szecessziós építészeti stíl. Persze csak halvány kontúrjaiban.
                Mindezeknél fogva sok esztétikus hajlandó valóságos stílnek minősíteni a szecessziót, állítván, hogy az „épp oly stíl, mint a gót, a barokk, a rokoko, vagy akár a reneszánsz.” Azonban minden ép érzékű ember, ki emancipálja magát a divat befolyása alól, elismeri, hogy a szecesszió nem stíl, új irány a művészetekben, csak helytelen, ferde irányulása a józan felfogásnak és gondolkodásnak. Bízik abban, hogy a divatszeszély felkaphat, dicsőíthet ugyan ideig-óráig bármily groteszk és bizarr ízlést, de az emberiség túlnyomó részének veleszületett helyes érzéke a tiszta, eszméket kifejező fogalmak és képek iránt, előbb-utóbb oda juttatja ennek a kornak a termékeit, ahova való: a feledés homályába, a történeti múltba; történetbúvárok kutató bonckése alá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése