Kultúrát a falvaknak

Kultúrát a falvaknak, in: Abony, 17. évf. 20. sz. 1914. május 17. 3

            Aki bejárja közép vagy észak Európa civilizált vidékeit, annak az első dolog, ami a szemébe ötlik, hogy város és falu között alig van valami számba vehető különbség. Nem beszélünk világvárosokról, amelyeknek, úgy látszik, mindenhol az a rendeltetése, hogy ott halmozódjanak fel a legraffináltabb élvezetek, ott mutassanak be minden újdonságot, minden szépséget, ami a huszadik század sok tekintetben egészségtelen gondolkodású embereinek szép csakis. Nem beszélünk világvárosokról, csak olyanokról, amelyekben a polgári gondolkodásmód és polgári erények találnak otthonra. Az ilyenfajta városok és falvak között nyugaton édes-kevés a különbség, úgy hogy az ember jóformán azt sem tudta, mikor van faluban, mikor van városban.

            Mennyivel másképpen van ez nálunk! Itt bizony hamarosan megtudjuk, ha falura kerülünk. Poros utcák, fásítatlan utak, a lábikránkba szerelmes kuvaszok, az utcára kifolyó trágyalé jellemzi a magyar falut külsőleg. Szórakozást más nem nyújt, mintha a kétes tisztaságú korcsmában gyönyörködhetünk abban, hogy verekszenek a jóvérű legények. Ha valakinek nem tetszenek ezek a harcias élvezetek, elnézegetheti órák hosszat, hogy a községháza előtti pocsolyában mint úszkálnak az elfajzott kacsák és libák. Könyveket, újságokat a kormány által hivatalból küldetteken kívül aranyért sem lehet találni. Ezek nagy része sem valamilyen közkönyvtárban lelhető fel, hanem más fajta „köz”-helyeken.

            Egy szó mint száz, a mi falvaink meglehetősen szűkölködnek abban a táplálékban, amit a lélek megkíván. Jó részben ez az oka aztán annak, hogy a falvak nép igazán minden szívfájdalom nélkül veszi a kezébe a vándorbotot s megy városba, vagy még annál is messzebb: Amerikába. A testére városokban sőt talán a tengeren túl is jóval nagyobb nyomorúság várakozik. Hiszen a városba özönlő földmívelő proletárság valósággal koplalásra ítélt sereg abból a kis keresetből, amihez véletlenül hozzájut, magának és családjának becsületesen jóllakni sem lehet. Otthon az áldott anyaföld legalább a testi táplálékot megadta, ha egyebet nem, a jóízű tápláló rozskenyeret és a paprikás szalonnát.

            Igen ám, de ezzel szemben városban ezer és ezer szórakozás kínálkozik, ezer és ezer olyan esemény adja elő magát s olyan tárgy ötlik a falu unalmától megcsömörlött ember szemébe, ami táplálja a lelket, ami egész sereg új forgalmat, új gondolatot nevel az ember agyába, vagyis ami neveli a lelkek mélyén csírázó kultúrát. Húsz fillért megláthatja a falusi ember az XX. század csodáját, a mozit, a robogó villamos, a töffögő automobil, az ingyen látható repülőgép, az égbe nyúló paloták számai, a múzeumok, képtárak s más ezernyi látványosság, a pormentes utca hetekre hónapokra való emésztési anyagot át az agyvelőjének. És a legtöbb elfelejti a testi nyomost csak azért, hogy a lelke, az agyveleje minden nap új élvezetekben részesül.

            Nem is csoda tehát, ha a falu ezernyi baját ismerők már régóta sürgetik, hogy adjunk kultúrát a falvaknak is. A kultúra, ez a szellemi táplálék miért legyen kiváltsága kizárólag a városoknak. Miért kell a falusi embernek csak esztendő múltával megtudni azt, hogy Albánia határát hogy kerekítették ki? Miért kell tífuszos kútból inni a falu népének, míg a városi nép milliós vízvezetékek vagy ártézi kutak egészséges vizét fogyaszthatja.

            Ezeket a kérdéseket a gazdatársadalom vezérei hangoztatják már évek óta. A Temesvárott június hó 17-én tartandó országos gazdagyűlés programjába is fölvették a falusi kultúra emelésének követelését. Úgy véljük azonban, hogy az erre vonatkozó kívánságoknak most már igazán erőteljesen kell elhangzania. Menjen tehát el mindenki Temesvárra, aki ismeri a falvak szellemi nyomorúságát, aki az egész nemzet jövője érdekében kívánatosnak tartja a falu szellemi újjászületését.