Dr. Molnár Béla
Ott nyugszik már szülőföldje csendes temetőjének gyér lombú akácfái alatt.
Ajka elnémult örökre, mélyen érző szíve megszűnt dobogni, alkotó vágya megszakadt, nagy terveit magával vitte a sírba, lelke visszatért Teremtőjéhez.
Mi még megilletődve állunk a frissen hantolt sír előtt, melynek virágait még el sem hervasztotta a nyári nap heve s megdöbbenve kérdezzük, hát csak ily rövid az emberi lét?!
Azok, akik közelebbről ismertük őt, tudjuk csak igazán, hogy városunk mit veszített vele. Azok, kik bizalmasai voltak, tudják csak, hogy minő nagy terveket forgatott lelkében s mi mindent akart még létesíteni szülővárosában.
Akkor ragadta el tőlünk a halál, midőn polgártársai bizalma újból feléje fordult, midőn a képviselőtestület elismerése új tápot adott lelkének a város további vezetésére.
A sors kegyetlensége, hogy, amidőn lelkében ép[p]en egy nagy koncepciójú városfejlesztés munkaprogramjának építő köveit rakosgatta össze, tetterejét akkor bénítja meg a halál s a legszebb férfikor delén ragadja ki az élők sorából, midőn minden emberre szüksége van a harcoló hazának.
Tetteiben nem volt hangosan kérkedő. Szerényen vonult vissza a munka-asztalhoz, hogy elhalmozza magát a munkák egész halmazával. A pihenésre szánt órákban sem nyugodott, akkor is azzal foglalkozott, mit kellene tennie városa érdekében.
Nem a szó, de a tettek embere volt!
Megtette kötelességét mindenkor!
Egész életét a város szolgálatában élte le. A legnehezebb pillanatokban, a legnehezebb körülmények között emelték őt a város vezetői székébe és mégis még a kicsinyeskedés sem mondhatja s vonhatja el érdemeiből, hogy az újabb alkotások egész sorozata fűződik az ő nevéhez.
Éjt és nappalt tett együvé, midőn a villanyvilágításról volt szó, nem elégedett meg azokkal az ismeretekkel, melyeket mint technikus szerzett, de átbúvárolta a legújabb szakirodalmat is, csakhogy tökéletes legyen a készülő mű.
Az új városháza építésénél a mindent észrevevő szem élességével figyelt s boldog volt, midőn a díszes és monumentális épület zárókövét az öröm könnyei között letehette.
Így volt mindennel, mi kezébe került s hivatalnok társai ambitióval dolgoztak mellette. Tudta mindenki, hogy szigora mellett is az a mélyen érző szív vezeti, melynek mélységén ott égett szülőföldjének rajongó szeretete.
Ez a szív vezette őt a hadikórház megteremtésében, ez a szív lángolt fel mindannyiszor, ha a csatatéren küzdő fiainkról írt neki meleg szavakkal a parancsnokló tiszt.
Munkás életének jutalma lelki megnyugvása volt. Az a megnyugtató öntudat, hogy teljesítette kötelességét a becsületes és puritán jellemű férfiú akaraterejével, férfias törekvésével.
Néha az elérzékenyülés nagy pillanataiban igen bizalmas barátainak csak annyit mondott a legnagyobb szerénységgel: "Elmúlhatok, ítéletet mondhatnak tetteim fölött, mondjanak, én érzem, hogy szülővárosomnak mégis csak tettem valamit."
Nehéz viszonyainkat nézve, nemcsak valamit, de sokat tett.
Őrizzük meg háládatos szívvel szép emlékét!...
(Félegyházi Hírlap egyesült Félegyházi Híradó, 1915. augusztus 8, 1-4. [részlet, a közölt szövegrészt Molnár Béla haláláról és temetéséről szóló híradások követik])
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése