Kettős könyvbemutató Kecskeméten

Alföldi szecesszió - Kecskeméten

2019. március 1-én Kecskeméten, a Katona József Emlékházban nyílt meg az Alföldi szecesszió című vándorkiállítás. A megnyitót Dr. Székely Gábor történész, művészettörténész tartotta, az eseményt szervezte és a kiegészítő tárlókat berendezte Székelyné Kőrösi Ilona történész, néprajzkutató. A tárlat 2019. április végéig látható.

Egy cikk a karcagi városházáról

Épül a városháza, in: Karcagi Hírlap, 6. évf. 15. sz. 1910. április 10. 2.

Sok idő, talán egy évtized vajúdásán át született meg a város előhaladásán oly sok odaadással és szeretettel csüggő vágya a nagyközönségnek. Lesz új monumentális nagy városháza, lesz a haladást jelző emléke, kielégítve lesznek nemcsak a külső szépészeti és Karcag városához méltó méreteiben is imponáló igények, de belsőleg is a modern fogalomnak teljesen megfelelő elhelyezést nyernek a hivatalok, miként azt ma a társadalmi fejlődés, a közegészség és általában a közművelődés fejlettsége megkívánja.

            A nemzet kiemelkedett az ósdi fogalmakból; lépten-nyomon a nyugati államok műveltségének lépcsőjén halad felfelé. Mindenütt a haladás látszik és hogy azon nívót elérje, amelyen az európai többi művelt nemzetek állanak, feltétlenül szükséges, hogy a kisebb keretekben is érvényesüljön a haladás e hatalmas tényezője, szükséges, hogy az izmosodás ez irányban a nemzet egész testén átvonuljon és így egy szerves egészet képezzen, hogy virágzóvá tegye a közművelődés mezejét az egész területen. Szükséges, hogy e virágzás nemes illatával ne csak itthon pompázzék, hanem áthasson a külföldi nemzetek érzékéhez is, hogy lássák a magyar nemzetben a méltó társállamot, amely erejével, tudása és műveltségének fokával számot tesz ama nagy koncertben, melyet akár az életből ecsetelnek, akár a művészetek tükrén áttekintenek, akár a tudományok ösvényein szemlélnek és vizsgálnak, egyaránt imponál a maga kulturális haladásával.

            Éppen úgy, amint az emberiség általában külsőből következtet – hogy példát mondjunk – a ruházatáról ítéli meg embertársát is, éppen úgy szükséges, hogy egy város is külső csínjában haladjon. Ez mutatja azon fokot, melyen közművelődése áll; jobban akad meg az emberi szem, többet költ fel bizalomból és a jövőnek szebb és gyümölcsözőbb kilátását hordja mélyében a csinos külső.

            Vannak monumentumok, melyeket az előrelátó elme sokszor nemcsak idején sejt meg és felismer. A nemzetek életében is vannak alakulatok, melyek elkövetkeznek, szükségképpen a haladással önmaguktól; vannak alakulatok, melyek politikai, vagy más nemzeti okokból, kényszerhelyzetből teremnek elő. Könnyen megtörténhetik, sőt kilátásban is van, hogy új árrondirozás áll elő a megyei területekben. Az új országgyűlési képviselő választási törvény ezzel feltétlenül kapcsolatos, s az előhaladott városok, melyeknek közművelődési intézményei és maga a város egész kerete, külseje megfelelőbb, bizonyára több kilátással bírnak a központok elnyerésére.

            Mindezek fokmutatói annak, hogy Karcag város kormányzása jó kezekben van, hogy képviselő-testülete előrelátó volt elhatározásában, mikor a városháza építését a megvalósuláshoz vitte. Épül a városháza; épül a lakosság is vele erőben, haladásban. Emlékoszlop lesz ez mindazon férfiaknak, kik ez alkotás körül érdemeket szereztek és neveik a város történeti lapjaiba be lesznek írva.

            De van egy más oldala is, mit említés nélkül nem hagyhatok. Ez a munkáskéz megélhetésére irányított gondolat, mely nálam gondolat, de valójában áldás azon sok munkásra, kik betevő falatot nyernek a város középületének emelésénél és érvényesülése a vele összekötött iparágaknak.

            A széppel, a nemessel a jótékonyság karöltve halad e munkánál; csak tovább, előre!

            Fejleszteni kell a nagykunság metropoliszát, vezető városát, melynek múltja megpecsételte és jelenje méhében rejti, hogy vissza kell nyernie vezető szerepét!

Szecesszió világnap - Debrecen 2018

Az Alföldi szecesszió c. vándorkiállítás a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban nyílt meg 2018. június 8-án, az ünnepi könyvhét programsorozat részeként, a 2013-ban magyar kezdeményezésre alakult, azóta Európa-szerte megünnepelt Szecesszió világnapjához kapcsolódva.

A szecesszió és az Alföld című, a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum gondozásában megjelent tanulmánykötetet és Az alföldi szecesszió című kiállítás katalógusát a debreceni Ünnepi Könyvhéten a Fiatal Írók és a József Attila Kör standján lehetett látni.

Meghívó - Alföldi szecesszió

Még egy szecessziókritika a veszprémi sajtóból (1900)

Veszprémvármegye, 1900. március 25. 5.

Szecesszió

Írta: Horváth Béla

Valahányszor művészeti vagy esztetikai kérdésről kezdek el olvasni, többé-kevésbé jól megírt értekezést, mindannyiszor eszembe jutnak Csokonay szavai: „Közönséges dolog az authoroknak elöljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál, azt soha el nem olvasni.” A művészeti cikk még elátkozottabb valami, mint az előszó. Az előszó elolvasására még csak találkozik néhány vakmerő elme, de ugyancsak kemény fejűnek kell lenni, ki esztetikai értekezések olvasásához elég bátorsággal bír. Hisz az esztetikai művek fele a kiadók nyakán marad, pedig úgyis 50 százalékkal kevesebb példányban nyomtatják ki, mint a legkezdőbb regényíró legelső remekművét.

                Ezek a gondolatok foglalkoztattak, mikor arra gondoltam, hogy művészeti kérdésről írok valamit. Szerencsére segítségemre jött az aktualitás, ez a Próteusz, mely elfogadhatóvá, sőt kedveltté teszi tán még az adóvégrehajtást is, persze csak bizonyos időben. Szólni fogok ugyanis a szecesszióról, a legaktuálisabb művészeti témáról. Azonban még így is sietek kijelenteni, hogy ez nem lesz értekezés, csak afféle csevegés; előadása annak, amit a szecesszióról, mint a jelen idők festészeti, építészeti, szóval művészeti, sőt társadalmi és divat világát is domináló irányról, innen-onnan összegyűjtenem sikerült.

                Aki figyelemmel kísérte az utóbbi időkben szépirodalmi és napilapjaink szerkesztői üzeneteit, csodálkozással tapasztalhatta, hogy alig van olyan hét, melyen ne kérdezősködnék valaki az iránt, mi a szecesszió. A közönség tájékozatlanságának vagy érdeklődésének tudjuk ezt be? Mindkettőnek együtt.

                Mert arról is meggyőződhettünk, hogy a válaszok, a felvilágosító magyarázatok gyakran, mondhatnók nagyon sok esetben eltérnek egymástól, bár tudjuk, hogy e feleletek készítését hozzáértő, szaktudós egyéniségekre bízza a szerkesztőség, különös súlyt fektetve a precizitásra, főképp művészeti kérdésekben.

                Magában az irányban, abban, amit szecessziónak nevezünk, van a fogyatékosság.

                Mert mi is a szecesszió

                A szót elemezve, azt találjuk, hogy a latin secedere-secessi igéből származik; jelentése: távozás, elválás, különválás. Mindaz tehát, mi eltér, különbözik a mindennapitól, a megszokottól: szecessziós. Ez értelmezés szerint a szecesszió az eredeti, egyéni irány képviselője. Csakhogy az egyénítést túlságba viszik apostolai: a tárgyakat helytelen, szerintük egyéni s csakis így helyes szempontból s színben adják, meghamisítva a természet valódi, tiszta alakját.

                Boehm Antal így ír a szecesszióról: „Szóértelmezés szerint szecesszionista az, ki bizonyos dologban mások nézeteitől, elveitől, érzelmeitől szándékosan eltér s a saját énjét jellemző nézeteknek, elveknek, érzelmeknek ad kifejezést. A szecesszionista festőnek tehát fő célja az, hogy a festésnek egy eddig nem ismert, sajátságos irányát találja fel önmagából, mely iránynak képtermékei magukon viseljék az illető festőnek sajátságos felfogását, mintegy belső lélekállapotát.” Vagy másutt: „A szecesszionista festő a művészetet a maga személyi érdekeinek akarná alárendelni, miután pedig az igazi művészet oly igazság, mely egyesek személyi érdekeért alkuba nem bocsájtkozik s elveiből nem enged, alárendeltséget tehát nem tűr, inkább kivonul az ilyen festő műterméből, átengedve a teret az egyoldalú, önfejű és hiúsággal telt lélek becsvágyának.” (Kibontkozás az új festői irányok fogalomzavarából.)

                Tehát nem is tartja művészetnek, annál kevésbé művészi stílnek. S valóban, ha koloratúrájukat tekintjük, kénytelenek vagyunk nézeteit s véleményét aláírni.

                A szecesszionista zöldnek festi az eget, kéknek a tengert, lilának a virágot, sárgának az embert. S hogyan keveri, hogyan alkalmazza a kiegészülő színeket! Foltoknak, festékfoltoknak egymásba átfolyása minden határvonal nélkül, az alakoknak, a tárgyaknak egymástól elválasztása s a környezetből kiemelése nélkül. Homályos színvegyülék, ködszerű alakokkal. „Éji árnyak, testetlen foszlányok imbolygása, valamivel több a semminél, ez a szecessziós piktúra. Leszerelés, alkonyra hajlás, munkaszünet, pihenés, semmi beosztás, fátyolborítás az elme dolce-farniente-je, ez a szecesszió.” (Szász Zoltán, az Egyetértésben.) S ez utóbb hivatkozott esztétikus, pártolója az irányzatnak, nem is jósol nagy jövőt a szecessziónak. „A szecesszionizmus sohse fog a szürkeségből előlépni. Hiába is próbálkoznak. A homályba burkolt, köddé foszló alakok valami ábrándos, álomszerű melankóliába ringatnak, melyben felolvad a gondolkodásból való meggyógyulás sóvárgása. De nem közeledés ez a gyógyulás felé, csak pihenés. A formák, a fogalmak, a precíz részletezés megviselte szem felüdül a kevés értelmi munkát kívánó szemléletbe.” (Ugyanott.)

                Nem kell hozzá se forma, se fogalom – precírozás. S tényleg ez a legnagyobb hibája. Kezdő, semmi vénával nem bíró festők, kik az anatómia követelményeivel sincsenek tisztában, szecesszionisták lesznek. Mert ez nem kíván precíz részletezést, csak valamivel többet a semminél. S ebből magyarázható meg viszont az is, hogy minden tévelygése mellett is figyelemre méltó s műbecsű darabokat alkottat ez irány a művelőivel. A zseni a legbizarrabb stílusban s módszerrel is csak remekeket alkot.

                A speciálisan szecessziós kiállításokon, különösen bécsi tárlatokon határozottan művészi értékű és műbecsű darabok voltak kiállítva, mit a legszigorúbb kritika kénytelen volt elismerni. Ilyen értelemben nyilatkoztak az ugyancsak Bécsben tartott képes levelezőlap kiállításról, hol a mintegy kétezer szecessziós kártya közt számtalan jól sikerült, művészi kivitelű példány volt. Nekünk provinciális átlag embereknek, kiknek nem áll módukban a nemzetközi, vagy csak a fővárosi szecessziós tárlatokat is minden esetben tanulmányozni, csakis ezek a képes levelezőlapok és plakátok nyomán lehet – amilyen-olyan – fogalmunk a szecessziós festészetről, merthogy a fototípiai reprodukciók s a tárlatokról megjelenő tudósítások legfeljebb zavartabbá teszik az amúgy is nagyon zavart tartalmú és értékű fogalmat.

                És még valami megtanít a szecesszióra. A – divat. Az a hölgy, kinek ruházata sértő színbeli diszharmóniát mutat, pl. lila aljhoz világoszöld blúz, ehhez ismét lila díszítésű kalap, szecessziósan öltözik. A mai női divat alapkövetelménye, hogy az alj bélelése ellentétes színű legyen a külső szövettel, hogy fekete aljnak vörösből, zöldnek rózsaszínűből készüljön bélelése, egészen szecessziós. A férfi divat, a fekete virágokkal vagy határozatlan irányú vonalakkal áttört rikító vörös és lila nyakkendő; a legyező formájába szétszedett bajusz; a 3–4 színű öltözék – mind szecessziós. Már a hölgyek szépségét is e szerint mérik. Karcsú derék, halvány arc, lapos mell: a szecessziós szépség feltételei.

                Csoda-e tehát, ha az építkezés és belső berendezés is az új iránynak megfelelően alakul át. Már Budapesten is látunk épületeket, melyek feltűnő színvegyüléket mutatnak, a sárga és vörös harmóniátlan összekeverését; épületeket, melyek feltűnő friss vakolatába különböző alakok erős körvonalakkal bevésetnek s a vonalmélyedések azután más színű habarccsal kitöltetnek, néha kitöltetlenek maradnak. Művészek, kik a szecesszió híveinek vallják magukat, lakásukat ilyen stílusban rendezik be, műtermeik eo ipszo olyanok. Sőt magánházakban is utánozzák. A bútorzat, tapétázás, szőnyeg mind egyszínű, piros vagy zöld. A szalonban csak oly könyv bír létjogosultsággal, mely szecessziós formában van kiállítva, címét négy helyről kell összeszedni, tárgymutatója s tartalomjegyzéke: elöl van s dehogy nevezi így, külön szót talál ki e célra a szerző. Képek vannak benne? A magyarázat bizonyos felette, vagy valamelyik festő oldala mellett lesz. Alul, az régi, nem szecessziós!

                A nyilvános helyiségek nagyrésze is kénytelen alkalmazkodni a közönség változó, ma szecessziós ízléséhez. Egyik szomszéd provinciális városban tudok egy kávéházat, hol minden zöld, a falak, asztalok, székek, az egész berendezés és bútorzat, még a – tükrök is. Párizsban a múlt évben nyílt meg egy mulató, mely egészen a pokol stílusában van készítve. Sziklaüregszerű levezető ajtón juthatni be, s benn minden égő sötét lángvörös, még az üvegablakok is így azokat is, akik benn vannak. A falakon Dantéből vett alakok és rajzok, berendezés is annak megfelelő: kígyó alakú lábbal székek, szörnyfejen nyugvó asztalok, bútorok. S hogy a hatás tökéletesebb legyen, a tulajdonos pokoli zsivajról és zenéről is gondoskodik, gépekkel folytonos dörgést és zajt hallat.

                Ez is szecesszió. Szecessziós építészeti stíl. Persze csak halvány kontúrjaiban.

                Mindezeknél fogva sok esztétikus hajlandó valóságos stílnek minősíteni a szecessziót, állítván, hogy az „épp oly stíl, mint a gót, a barokk, a rokoko, vagy akár a reneszánsz.” Azonban minden ép érzékű ember, ki emancipálja magát a divat befolyása alól, elismeri, hogy a szecesszió nem stíl, új irány a művészetekben, csak helytelen, ferde irányulása a józan felfogásnak és gondolkodásnak. Bízik abban, hogy a divatszeszély felkaphat, dicsőíthet ugyan ideig-óráig bármily groteszk és bizarr ízlést, de az emberiség túlnyomó részének veleszületett helyes érzéke a tiszta, eszméket kifejező fogalmak és képek iránt, előbb-utóbb oda juttatja ennek a kornak a termékeit, ahova való: a feledés homályába, a történeti múltba; történetbúvárok kutató bonckése alá.

Szecessziókritika a Veszprémi Hírlapban (1922)

Szántó Ákos: Secessió, in: Veszprémi Hírlap, 30. évf. 15. sz. 1922. február 19. 1.

A művészeti kiállítások legérdekesebbike a secesszió: a plein air és realistikus iránynak exotikus kinövése. München a szülővárosa, sértett büszkeség az atyja, feltűnési viszketegség az anyja és felületesség a dajkája. Ugyanis egy ismert nevű előkelő angol műkritikus azt mondja, hogy a secesszió nem egyéb, mint nagy felületességgel megfestett képek iskolája.

            Nordau Miksa, szintén hírneves műkritikus, már sokkal kevésbé udvarias és azt mondja, hogy a tehetség nélküliek iskolája.

            Meg kell jegyeznem, hogy itt én az intranzigens, telivér secessióról szólok. Azon seccesionista festőkről, kik reflexben és árnyalatokban valóságos szín-orgiát művelnek. Az embereket az afrikai négykezűekhez hasonlóan festik, az állatokat apokaliptikus lények mintájára alakítják és azt akarják monstrálni, hogy amit a laikus szem zöldnek lát, az tulajdonképpen kék s amit a nagyközönség normális és ép testnek tart, az tulajdonképpen nyomorék és természetellenes.

            A secessionisták képei a bevégezetlenség benyomását teszik. Az igaz, hogy nagy koloristák, de nyersek és rikítóak, a színek a szemet bántják. A vonások merevsége miatt nincs hajlékonyság, nincs lágyság, egyszóval nincs meg az, amit a francia úgy nevez, hogy charme.

            Levegő, üdeség hiányzik képeikből. Olyan benyomást tesznek, mint a gyümölcs, például szőlő vagy szilva, melynek hamvasságát letörölték, vagy a lepke szárnya, mely elvesztette hímporát. A szín-reflexek annyira túlzottak, hogy a valószínűség és az estetikai érzés rovására vannak. Hiszen a festészet nem spektrálanalízis. A színes reflexének túlhajtása olyan, mint a túlerős illetú virág: bódít és szédít, fejfáját okoz.

            Egyik bécsi secessió kiállításon láttam Rejean párisi színművésznő arcképét Besnardtól. Vörös estélyi öltözetben volt lefestve a művésznő, az egyenes, erős ecsetvonások megfosztották a különben szép arcot minden bájától. A ruha reflexe az arcbőrt vörösre világította, úgyszintén az egész nyakat; azt képzelte volna az ember, hogy a festő akkor festette le, mikor kanyaróban szenvedett. A hasonlatosságról szó sem lehetett.

            A kép előtt egy úr nagy lelkesedéssel magyarázta a mellette álló hölgynek a vörös ruha remek szép reflexhatását. A hölgy nem látszott osztani kísérőjének enthusiasmusát, végre is csak azt jegyezte meg, hogy Rejeanra nézve előnyösebb lett volna, ha csak a ruhát festi meg – Rejean nélkül.

            Ugyancsak e kiállításon láttam egy képet három sávból, egy zöld, egy sáfrány meg egy kék színből; a sáfrány színűben úszni látszott egy edamisajthoz hasonló vörös gömb, ez naplemente volt a tengeren.

            A legnagyobb secesszionista festő: Max Klinger óriási képén (Krisztus az Olympuson) az anemikus és tuberkolotikus istennők előtt szemlesütve halad el a Megváltó. Ez a legtermészetesebb momentuma az egész képnek, mert ilyen alakok előtt minden jó ízlésű ember lesütné a szemét. Az ó-görögökről és azok istennőiről különös fogalma lehet Klingernek, mert azon a képen mindannyian x-lábúaknak vannak festve, kampós ujjal és kócos hajjal, zöld arcszínnel és kökénykék ajakkal.

            Különösen észlelhető az intrazigens ecessió képtelen tarthatatlansága az arcképfestészetben, ahol a kifejezés és plastika a legnagyobb mértékben megkívántatik. A vonalak hajlékonysága, a lágyan összeolvadó színárnyalat adja az életet és szellemet az arcképnek. Ezek nélkül lapos bábu arcok lesznek, mint a divatképeket látható banális arcoké.

            A modern irányú legjobb arcképfestők közül egyetlen secessionistát sem ismerek. Carolus Duzán, Benjamin Constant, Herkomer, Horovitz, Lenbach, László Fülöp és Bencur stb. mindnyájan távol állnak a secessiótól, azt pedig tagadni nem lehet, hogy azok egytől egyig korunknak leghíresebb arcképfestői. A secessió egyik kezdeményezőjének, Slevogtnak arcképei ezeké mellett valóságos karikatúrák, erre a festőjükre nagyon sokat adnak a secessionisták s éppen ezért említem őt fel.

            Mint kitűnő arcképfestőket, két magyar hölgyet is fel kell említenem, akik szintén távol állnak e enretől. Parlagi Vilma és Biasini Anna ezek, utóbbi külföldön hírnévre emelkedett gyermek-arcképeivel, különösen kitűnők pastell képei. Ő is azon magyar művészekből való, kiket a külföld nagyon jól ismer és nálunk alig ismerik nevét.

            De az tapasztalható, hogy az utóbbi időben már nagyon kevés azok száma, kik telivér secessionista festők. Mind ritkábban láthatni a spenót színű tengert, az ultramarin erdőt, meg vörös és sáfrány színnel vegyített eget, a nyársba húzott virágokat és a Don Quichotte Rozinantéjéra emlékeztető paripákat. Végre mégis csak beolvadnak a modern realistikus iskolába. Hát ez előre látható volt; a szélsőségeken kalandozni nem lehet egy idő múlva. A nagyközönség egy ideig érdeklődéssel nézte a fantasztikus képeket, utóbb kezdett nevetni rajtuk s végre megunta, de ha nem is, beállott az indifferentismus.

            Utoljára Budapesten láttam az erzsébettéri műcsarnok egy ilyen igazi secessiós képet, Józsefet és Putifárnét ábrázolta. A hölgy azt a benyomást tette, mintha delirium tremensben szenvedne. Az X lábú József meg azt a benyomást keltette, mintha a bibliai betegség támadta volna meg. Aki a képet megnézte, az értette Józsefet, de Putifárnét senki.