"Kölcsönös versengés" az építészetet ábrázoló irodalomban

Az építészetet ábrázoló irodalmi munkákban számtalan módon jelenhet meg az építészet, az építészetről való gondolkodás. Jókainál karikatúra eszköze vagy utópia építésének eszköze (A jövő század regénye, Fekete gyémántok).
Selma Lagerlöf Az antikrisztus csodái című regényében egy epizód erejéig jelenik meg a Palazzo Geraci és a Palazzo Corvaja "építéstörténet"-éből a Geraci és Corvaja családok vetélkedése.

"Az építésnek egész ideje alatt a két családot a kölcsönös versengés, túlszárnyalás vágya hevítette. Ha a palazzo Geraci erkéllyel gazdagodott, a palazzo Corvaját magas, ívezett, gothikus ablakokkal látták el. Mikor a palazzo Geraci tetejét gazdag, metszett oromzattal csipkézték, a palazzo Corvaja ölnyi magas frízt kapott fekete márványból fehér berakásokkal. Magas torony volt a Geraciak palotájának tetején, viszont a Corvaják palotáját tetőterasz szépítette, régies kőcsipkézettel a rácsok mentén."

                                                           (Lagerlöf, Selma: Az antikrisztus csodái, ford. Pogány Kázmér, Budapest, Lampel, II., 125.)

Moldova György Elhúzódó szüzesség című regényében a képzeletbeli Kunszöllős házainak leírását kapjuk meg. Bár a szövegből nem derül ki, mikori építésűek ezek a házak, abból, hogy soros beépítésben állnak (a szöveg más részeiből ez egyértelmű), a leírás az 1900-1950-es évekig terjedő időszakra vonatkoztatható. A regény maga 1952-ben játszódik.

"A régi építőmesterek mindegyik házat díszíteni próbálták keramit kockákkal, üveglapokkal vagy tükörcserepekkel, a házak és a járda között félméteres szabad földsávot hagytak, a virágok a zárt utca védettségében a szokásosnál magasabbra nőttek és tovább bontották szirmaikat, a bokrokon még most is látszott egy-egy elszáradt virág."

(Moldova György: Elhúzódó szüzesség, Magvető, Budapest 1981, 460.)

A példák természetesen még szaporíthatók, a bejegyzés a későbbiekben bővül, frissül.

Néhány adalék Csongrád és Kiskunfélegyháza kapcsolatához

A csongrádi sajtóban számos újsághír olvasható, amely elsősorban arra nézvést árulkodó, hogy mely városok mozgalmait, mely személyek munkásságát követte figyelemmel a Tisza-parti város. A következőkben néhány ilyen adalékot teszek közzé.

Csongrádon került elő az a torzított (makrokephal) koponya, amely Lenhossék Józsefhez, 19. század neves magyar orvoshoz került.[1] Lenhossék egyik jó barátja Jókai Mór volt, aki e koponyát (is) látva írta meg A három márványfej c. alig ismert regényének[2] ősvilágról szóló fantáziáját.[3] Hasonlók kerültek elő 1883-ban, amelyekről Ujszászy János csongrádi származású építész tudósította a szentesi sajtót.[4] Jókait negyvenéves írói jubileuma tiszteletére 1893-ban Csongrád és Kiskunfélegyháza is díszpolgárává választotta.

A magyar szecesszió talán legkülönlegesebb emléke, a Reök-palota[5] építtetőjéről, a szegedi folyammérnöki hivatal vezetőjéről, Reök Iván tápéi kerületi országgyűlési jelöltségéről 1906-ben beszámolt a csongrádi sajtó,[6] sőt személyes látogatásáról is, amikor 1904-ben a gátat szemlézte.[7]

Kada Elek, Kecskemét polgármestere Gátéron ásatott, erről beszámolt a Csongrádi Ujság.[8]

Ludrovai Tóth István (1846–1923) 1871-ben rövid ideig Kiskunfélegyháza városi mérnöke volt,[9] majd Csongrádon, Temesváron, Hódmezővásárhelyen és Aradon dolgozott. Csongrádi földbirtokos lévén bekapcsolódott a helyi közéletbe.[10]

---

[1] Jókainak a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzött könyvtárában megtalálható a torzított koponyákkal foglalkozó, a szerzője által Jókainak dedikált tudományos összefoglaló. Lenhossék József: A szeged–öthalmi ásatásokról, különösen az ott felfedezett ősmagyar, ó-római és kelta sírokban talált csontvázakról, továbbá egy ugyanott talált Sphenocephal és Katarrhin Hyperchamaecepal koponyáról, végre egy Ó-Szőnyön kiásott mesterségesen eltorzított Makrocephal koponyáról, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1882. A koponya történetéről lásd: Lőrinczi Gábor: A csongrádi múzeumi törekvések első korszaka, in: Mozaikok Csongrád város történetéből 1988, Csongrád Városi Tanács, Csongrád 1988, 7–21, id. rész 7.

[2] Jókai Mór: A három márványfej [1887], (Jókai Mór Összes Művei, Regények, 50), s. a. r. Oltványi Ambrus, Akadémiai Kiadó, Budapest 1966.

[3] Lenhossék témát érintő kötetének szerző által dedikált példánya fennmaradt Jókai hagyatékában. A dedikáció a következő: „Régi tisztelt Barátjának / Jókai Mórnak / emlékül / a Szerző / Budapest. 1880. Marczius 14-kén.” Petőfi irodalmi Múzeum, Könyvtár, lelt. sz. D339. (Nyitott kérdés lehet, miért szól az 1882-ben megjelent könyv dedikációja 1880-ra.) „Egy ember, akit még eddig nem ismertünk”. A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa. Könyvtára, szerk. E. Csorba Csilla, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest 2006, 107. kat. sz. 638.

[4] Őskori leletek, in: Szentesi Lap, 1883. szeptember 1. 3. Közli: Labádi Lajos: Csongrád a szentesi sajtóban, in: Oppidum Csongrád 2000, 116–117.

[5] Csongrád megye építészeti emlékei, szerk. Tóth Ferenc, Szeged 2000, 565–567.

[6] Reöck [sic!] Iván jelöltsége, in: Csongrádi Lap, 16. évf. 46. sz. 1906. november 11. 2.

[7] Röck [sic!] Iván műszaki tanácsos, in: Csongrádi Ujság, 2. évf. 6. sz. 1904. február 7. 2.

[8] Avarsírok Gátéren, in: Csongrádi Ujság, 2. évf. 14. sz. 1904. április 3. 3.

[9] Brunner Attila: Az építészeti rendszabályozás kezdetei Kiskunfélegyházán, in: Első Század. Tudományos folyóirat 12. évf. 2. sz. 2013. nyár, 217–231. id. rész 219–220.

[10] Erdélyi Péter: Egy csongrádi mérnök-gazdálkodó-politikus, Ludrovai Tóth István naplója 1903-ból, in: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Történeti tanulmányok, 3, 2000, 151–157.

Tóth Béla: A világforradalom (1897. szeptember 15.)

Tóth Béla: A világforradalom
in: Pesti Hírlap, 19. évfolyam,256. szám, 1897. szeptember 15, pp 1-2.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Régtől óta hirdetem azt a fiziológiai igazságot, hogy a magyar ember csak akkor tud könnyen és gyönyörűséggel emészteni, ha bosszús.

   Más, gyöngébb nemzetek evés után óvakodnak minden kellemetlenségtől. A francia, ha a fekete kávé mellett fölkavarodik az epéje valamin, legott doktorért küld. A jól lakott németet sárgasággal fenyegeti a harag.

   Nekünk magyaroknak ellenben jó emésztés okáért mindig szükségünk van egy kis becsületes mérgelődésre. Különösen a hazafiúi felháborodás mozdítja elő igen hathatósan gyomrunk munkáját. Egy-egy derék epés vezércikk vagy beszéd minden mesterséges pepszinnél jobban hat digesztiónkra. Én, agyafúrt ember létemre, már azt is kieszeltem, hogy némely nehéz emésztetű eledelek miféle bosszúságot követelnek orvosság gyanánt. A strassbourgi pástétom nem fekszi meg a gyomrot, ha rá egy harapás korrupció következik. A nehéz sajtok és Tisza Kálmán között erős összefüggés van. Holmí szívós pecsenyéket meg mindig egy kis Bánffy Dezsővel nyomtat le a tapasztalt férfiú.

   Tegnap felségesen emésztettem ebéd után. Végigheveredve a divánon, bevettem azt a beszédet, mely gróf Károlyi István rhétori művei között is érdekes, mert egészen új középfaj. A nemes grófnak eddigelé ugyanis csak kétféle beszédét ismertük: az elmondott és az el nem mondott beszédeket. Ez az oráció nem illeszkedik egy kategóriába sem; a félig elmondott beszédek sorát nyitja meg. Mondhatom, igen nagy gyönyörűséggel olvastam. Hiszen ez már nem is orvosság, hanem egész patika, és maga a halhatatlan Vatel se tudott volna olyan húsz fogásos ebédet föltálalni, amit az ember ettől a beszédtől fél óra alatt meg ne emésztene. Hazafiúi epém minden sorral egyre jobban kavargott, minek következtében gyomrom oly hatalmasan működött, mint egy hengermalom. Hah, mely undok bűnei vannak ennek a hazaáruló liberális korszaknak! Se a rablólovagok, se a Borgiák nem követtek el ennyi kajánságot! Nincs az a jóllakott Boa constrictor, aki az emésztésnek oly lusta kéjét érezze, mint én, e gyönyörűséggel teljes fölháborodás közepett. Mint a raffinement embere, lassan olvastam, hogy tovább tartson a boldog processzus. De loppal le-letekintettem a hasáb aljára; meddig tart még a liberális kormányok bűnlajstroma és szörnyű fokozatban mi lesz a tetőpont? Végre eljutottam a nagy csattanóig, a gonoszságok netovábbjáig:

   "Soha egy kormányzatnak sem volt több és könnyebb módja arra, hogy gondosan fölkutatva a szűrben, bundában, járomban, varrottasban, ostornyélben, székelykapuban, székelyoszlop-rendben stb. szanaszét heverő magyar ornamentikát, azt rendszerbe foglalja, s egy fajízlésünknek megfelelő építészeti stílt teremtsen. Kezdhette volna szerényen a vasúti őrházakkal, fejleszthette volna a népiskolákkal, indóházakkal, vidéki hatósági épületekkel; nagyobb arányokban alkalmazhatta volna a fejlődő stílust Budapest újjáépítésénél, és betetőzhette volna a fejlődő stílust a parlamenti palotával és a királyi várakkal. Világ-forradalmat jelentett volna ez az esztétika terén. A magyar kultúrának, fejerőnek, individuális szépérzéknek örökre szóló monumentumot emelt volna ezzel. Nemzeti büszkeséggel mondhatnók, hogy mi is tudunk valamit, s a világ művelt közönsége ide sereglene megbámulni fajunk termőképességét. Mindennek vége van. A mulasztás immár nem pótolható."

   Bár ne olvastam volna el! Honfiúi méltatlankodásom és vele együtt az a pompás emésztés legott megszűnt. Keservesen éreztem, hogy polgári ebédecském úgy megfekszi gyomromat, mint egy londoni whitebait dinner. Mert nem volt többé min haragudnom. Uram fia, ha ez a liberalizmus főbűne, az ember már nem is emészthet becsületesen.

   Hát Tiszáéknak, Bánffyéknak az lett volna a kötelesség, hogy a magyar ornamentikát rendszerbe fogja, magyar építő stílust teremtsen, és világforradalmat csináljon vele az esztétika terén. [A mondat végződése helyesebben kérdőjel volna. - BA.] Csakhogy olyan kotnyeles kormány, hála istennek, még soha nem volt a világon, aki művészeti iskolák alkotására adja magát; és majd csak a falanszterek idejében következik el az a nagy képtelen bolondság, hogy szivar módjára az álladalom gyárt minden "önkezelésileg": ihletet, ízlést, irányt. Ami remeke a művészetnek van, mind mostanáig a lángelmékben megnyilatkozó nemzeti géniusz teremtette. Phidias számára nem a görög kormány csinált rendszert, azt hiszem, Arany Jánosba sem a kancellária sugallta Toldit, valamint a meglévő magyar díszítő motívumok sem Árpád, Nagy Lajos vagy Hunyady [sic!] Mátyás jeles adminisztrálásának révén keletkeztek.

   Szóljunk végre ezekről a magyar díszítő motívumokról egy őszinte szót. Az az igazság, hogy áldhatnánk az istenünket, ha elmondhatnánk, hogy a tudománynak minden terén annyit tettünk, mint e motívumok gyűjtését illetőleg. Csak a teljesen járatlan ember ignorálhatja azt a munkát, amit - hogy a többi sokakról ne is szóljak - Myskovszky Viktor és Huszka József végzett a magyar ornamentika nyomainak följegyzése és rendszerbe foglalása körül. Myskovszky Viktor egy fáradságos életet töltött el az épületeken levő magyar díszítések tudományos földolgozásával; Huszka József a népies ornamentikát tette hosszú és foganatos tanulmányozás tárgyává. Még egyszer mondom: a többieket nem is említem; de e két férfiú működése már maga elég eszmét és anyagot adhat építő művészeknek, iparos művészeknek és - maecenasoknak.
   De az ő könyveiket nemigen forgatja valaki, legkevésbé a maecenas urak, Gróf Károlyi István azt mondja, hogy az államnak kellett volna kezdenie a magyar stílusban való építkezést, elsőben vasúti bakterházakon. Nem élek azzal szörnyű fogással, hogy a nemes gróf szavába kapaszkodjam, és azzal vessek véget minden vitának, hogy magyar építő stílus nincs és történeti alap híján nem is lehet; de úgy folytatom beszédemet, mint ha Károlyi István szabatosan fejezte volna ki magát és azt sürgette volna, ami lehetséges: hogy épületeinkre alkalmazzuk a magyar ornamentikát. Vajon a bakterházakon kell vala ezt elkezdeni, hivatalosan, kormányrendelet erejénél fogva? Hát van olyan tréfás úr, aki elhiszi nekem, hogy gróf Károlyi István a bakterházakat veszi mintául, mikor palotákat épít?
   Ez a jóízlés dolgában igazi tudós nagyúr van olyan okos és életrevaló ember, hogy ha Mykovszky Viktor műveiből megtudja, hogy a felvidék XVI. századbeli reneszánsz-házain mily bőségben kínálkozik a magyar díszítő motívum, fölhasználtathatja palotáin, bakterház nélkül is. De, úgy látszik, nem tudott meg a Myskovszky Viktor műveiből semmit, mert, íme, az ő udvari építőmestere, Meynig úr, nem kapott tőle utasítást a magyar ornamentika alkalmazása utánt. Ez a Meynig úr, ha jól tudom, német; a nevét legalább nem találom semmi magyar lexikonban. A belé helyezett bizalom gyökere tehát megint csak az a bizalmatlanság, amely nagy urainkban állandóan lakozik: magyar ember nem lehet jó építő művész; Michelangelo, ha magyarnak talál születni, legföljebb a kulacsgyártásig viszi: ellenben a küldöldi, kiváltképpen a német, csakis kitűnőség lehet, és Majoros György fazekasmester eo ipso jeles építő művész, ha a neve Georg Meyer és berlini születés.
   Az a Meynig úr, ha magyar ember, bizonyosan így szól gróf Károlyi Istvánohz: "Méltóságos uram, a nagykárolyi kastélyt én tudnám kívül-belül magyar ornamentikával díszíteni, mert bizonyos Myskovszky Viktor nevű professzor, akinek a szorgalma és tudománya erre módot adott." De ezt Meynig úr természetesen nem mondotta. Méltóságos munkaadójával együtt várja az állami bakterházat és alkalmasint mosolyogva sétál el az Üllői úti "magyar stílusú" múzeum mellett.
   Ez a szörnyen szerencsétlen és szörnyen drága épület legalább annak a bizonyossága, hogy kormányunk, ha nem is ítéli hivatásának az esztétika terén való világforradalom megcsinálását, nem tagadja meg se a jó szándékot, se a pénzt, ha magyar lélek szerint való építkezésnek csak kísérletéről van is szó. Hogy a kísérlet nem sikerült, a szegény kormány ugyan nem tehet róla; ha hibás valamiben, abban hibás, hogy az experimentumot csakugyan nem valami bakterházon végeztette, hanem ilyen óriás méretekben, ekkora költséggel.
   Hogy a magyar ornamentikát józan formákra alkalmazva nem használják építőművészeink, annak csakis az az oka, hogy megbízójuk nincs. A Msykovszky Viktor gyűjtötte kész anyaggal dolgozni nem valami nagy ördöngösség; Budapest új palotáin bizony lehetne épp annyi magyar díszítő motívum, mint amennyi német van; a rettenetes Ringstrassenstyl helyett minden utcában láthatnánk nemes reneszánszot, nemzeti ornamentikával, mint ahogy látjuk a felvidék régi városaiban. De amikor annyira nem tudjuk, hogy a magyar díszítőelemek megvannak, hogy egy műízléséről híres nagy úr is rendszerbe foglalásukat sürgeti! Kész az a rendszer, csak ember akadjon, aki nem átallja használni. És az a magyaros építkezés körül elkövetett mulasztásai miatt legyilkolt szegény kormány! "Que messieurs les assassins commencent!"

Jókai Mór: Eltévesztett életpálya (1897. augusztus 6.)

Jókai Mór: Eltévesztett életpálya
in: Pesti Hírlap 19. évfolyam, 216. szám, 1897. augusztus 6, pp 1-2.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Az én kedves barátom, Tóth Béla minapi cikkét olvasva a magyar építészeti stylról, eszembe jut valami, amit kifelejtettem az önéletírásomból, s amit szükségesnek találok utólag beleékelni, merthogy való igaz.

    Azt mondja Béla barátom, hogy nincs magyar építészeti styl; sőt nem is lehet.

    Erre én azt mondom, hogy "de lehetett volna."

    Hibáznak az életíróim, mikor azt jegyzik föl suhanc éveimből, hogy én festészeti pályára készültem. Dehogy készültem én piktornak: architektusnak készültem. A piktorság csak mellékkereset volt; arcképfestéssel kerestem meg a tandíjat az építészeti iskolához, amit nemes Komárom városa tartott fönn Orbán Gábor professzor uram vezetése alatt (a 30-as években. Vajjon megvan-e még?) Ott volt az a Szent András-templom háta mögött. Oda jártam én el minden nap cirkalommal és léniával dolgozni.

    A prókátori pályát nem tartottam valami kecsegtetőnek. Láttam az apám példájából, hogy puritán érzésű
 ember, abból, ha csak hivatalt nem visel mellette, nagyon szegényül él meg.

    Kitanultam a komáromi kálvinista gimnáziumban a retorikát, poézist, logikát. (Most már ez sincs. Azaz, hogy a gimnázium nincs: emezek bizonyosan megvannak.)

    Akkor aztán kiesett alólam a föld. Több klasszikus nem volt. Következett egy üres esztendő, amikor nem kellett iskolába járnom. Ebben az esztendőben tanultam legtöbbet.

    Megtudtam, miféle stúdiumokat kell végezni az első éves filozófusnak (vulgó "bagó"). Kell is nekem professzor, katedra, kiszabott penzum! Nekiveselkedtem a gimnázium bibliotékájának, előhúzgáltam az eredeti szakmunkákat, tudtam jól diákul, németül, excerpáltam a stúdiumokat, s minthogy magam stilizáltam, a fejemben marad rövideden. Esztendő végén olyan privát egzáment tettem le valamennyiből a pápai kollégium tanári kara előtt, hogy ma is bámulattal tekintek az onnan elhozott tesztimoniumra. Mennyi mindenféle egzakt tudományból kaptam én akkor eminenciákat, amikből most mind szekundát kapnék.

    De ez mind nem töltötte be az időmet. Iskolatársaim nem voltak már, mert azok mind elmentek, ki Debrecenbe, ki Patakra, teológiát tanulni, gimnasztika nem volt az én időmben. Ráértem rajzolni. Minden nap rajzoltam egyre-másra a jóniai, dóriai, római és korinthi oszlopfejeket, karniszokat; egész épületeket, a megfelelő alaptervrajzokkal együtt; a Theseus templomát is megalkottam a rajztáblán, s dicsekedve mutogattam otthon az ismerőseinknek, akik mind azon a véleményen voltak, hogy nagy építész fog belőlem válni. Egész göngyölegre gyűltek föl az építészeti tanulmányaim.

    Igazán nagy előszeretettel viseltettem e szakma iránt, mely tudomány is, művészet is, és amellett kenyéradó mesterség is.

    Hogy illik-e, méltó-e a "mesterség" egy nemes ember fiához? azt bizony nem kérdeztem.

    De nagyobb kérdés volt annál, hogy hol tanítják tovább ezt a mesterséget magasabb művészeti föladványban.

    Magyarországon még akkor nem tanították. Tehát külföldre kellett érte menni. Ahhoz mint nyelvismeret kellett. Az is mind kitelt ebből az iskola-nemlátó üres esztendőbül. Vettem magamnak egy francia meg egy angol Lemorton-grammatikát; a franciának a magyarázó szövege német volt, az angolé latin. Tehát annak a magyarnak, aki ama két nyelvet meg akarta tanulni, ezt a másik kettőt is alaposan kellett bírnia.

    De hát mit meg nem tesz a fiatal ember a szeretőjéért? S nekem akkor az volt a szeretőm: az architektúra.

    Mire letelt az esztendő, már értettem, olvastam franciául és angolul. Mehettem idegenbe.

    Még egy nehéz kérdés volt: a pénzkérdés. A külföldi politechnikumot pénzzel járják: sok pénzzel. Arra is kínálkozott mód. Volt nekem egy elhunyt nagybátyám, aki jótékony és közmívelődési alapítványaival halhatatlan nevet szerzett magának: ez volt Király, pécsi püspök. Ennek egyik alapítvány úgy volt szövegezve, hogy ha a hozzá legközelebb rokon ásvai Jókay családból valamelyik fiú magasabb akadémiai pályára készülne lépni, ennek az alapítványnak a kamatait kapja ösztöndíjul. Ez tehát csak kinyújtott kézre vár.

    Igaz, hogy ezen kegyes alapítvány ösztöndíjának elnyerése végett múlhatatlan föltétel volt a pápista hitvallás.

    De hát, boldog Isten! Mit meg nem tesz az ember szeretett ideáljáért? S nekem az volt az építészet.

    Aztán - in fine finali - az ember nem azért tanulja ki az architektúrát, hogy kálvinista templomokat építsem, hanem ha hírnévre törekszik, bazilikák alkotására gondol. S nekem tele volt már az agyam fantasztikus alkotások tüneményes ábráival.

    No, de még egy dolog! Hát a haza? Az architektusnak idegenné kell lenni, ha prosperálni akar; mer idebenn Magyarországon fölkopik az álla. Hát a haza?

    Volt is akkor haza!

    Emlékszem rá, mikor a 30-as években a Károly bátyám, mint jurátus, hazakerült Pestről, s egy barátságos vacsora alkalmával, itthon elszavalta az akkor támadt "Szózat"-ot Vörösmartytól, vendégeink egyike (az én körösztapám, Varjú János) annál a sornál, hogy "Keservben annyi hő kebel szakadt meg a honért," elnevette magát: "ugyan édes öcsém, mondd meg, hogy itt Komárom városában kinek a hő kebele szakadt meg a honért?

    Biz úgy volt az!

    Ekkor aztán egyet fordított rajtam a sors. Összehozott Petőfivel, s aztán nem lettem se pápistává, se architektussá, hanem fölépítettem az első drámámat, s azzal megkapott az a szélroham, amely viszi Ahasverost [Ahasvérust] a föld egyik sarkától a másikig: a költői fantázia.

    Látod, kedves Béla öcsém: így lehetett volna valaha a magyar építészeti stylból valami.

    Most azon a hosszú Andrássy úton szerte az énáltalam tervezett palotákon mutogatnák az idegennek az igazi magyar, sőt szittya építészet miraboláns ötleteit, s magamnak is volna közöttük egy palotám, vagy kettő.

   Így pedig van egy nagy bolond könyvtáram, amit magam írtam tele soha kővé nem válandó fantazmagóriákkal; - aztán van egy kis bogárhátú házam a Svábhegyen.

    Látod: ilyen az eltévesztett életpálya!

Analógia I.

A Fekete gyémántok című Jókai-regény Theodelinda grófnője nem tud különbséget tenni álom és valóság között. Amikor megelevenedett felmenőiről vizionál, a vízió leírása egy az egyben emlékeztet Kemény Zsigmond Zord idő c. művében szereplő Dorka lelkiismeret-furdalás okozta, romantikusan ábrázolt hallucinációjára. „ősbátyám, a marsall, kivoná hosszú pallosát, s egy ülőhelyéből leüté László bátyám csontkoponyáját. A fej odagördült lábamig, még akkor is foga között tartotta a pipát, s még akkor is fújta rám a füstöt.” – Jókai Mór: A fekete gyémántok, Akadémiai, Bp. 1964, I, 113. „Mi lesz belőlem, ha megtudják, hogy én távoztattam el Elemért! Dorám, úgy-e te megbocsátottál nekem? Nem hallod, mintha vércse víjjogott volna?... Közel lehet már az éjfél. Látod-e a falon azt a kezében halálfőt tartó szerzetes képét. Rámája közül néha fenyegetőbb arccal néz rám, mint szokása. Tegnap éjjel ki akarta ejteni kezéből a halálfőt s féltem, hogy a lábam elébe gördül.” – Kemény Zsigmond: Zord idő, III. rész V. fejezet. <http://www.mek.oszk.hu/05600/05620/05620.htm>

Magyarország nem volt, hanem lesz

Magyarország nem volt, hanem lesz – Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz.

A Széchenyi és Lechner sorai, pontosabban szállóige és kiáltványcím közti esszenciális rokonságra régóta felfigyelt a szakirodalom, a kettő közötti kapcsolatot azonban bővebben nem magyarázta. Széchenyi szállóigéje a Pallas nagylexikonban önálló szócikk. Itt jegyzik meg, hogy „[e]redeti formájában, a Hitel (1830) c. könyv végső sora, s igy hangzik: «Sokan azt gondolják: Magyarország - volt; én azt szeretem hinni: - lesz!«” – A Pallas Nagy Lexikona, 12. köt. Magyar–Nemes, Pallas, Bp. 1896, 176. http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/067/pc006723.html#10 Elérés: 2013. április 12. V. ö. Tóth Béla: Szájrul szájra, Athenaeum, Bp. 1895, 72. Tóth Béla szerint Széchenyi két álláspontot ütköztet, egy véleményt, amely szerint Magyarország a múlté, s egy másikat, amely szerint Magyarország fel fog virágozni. Tóth szerint Széchenyi itt Herder ellenében beszélt. Hogy a szállóige eredetének ez a magyarázata téves, Siklóssy László mutatta ki 1937-ben. A „Magyarország nem volt, hanem lesz” nem a Hitel utolsó soraiból származik, hanem már majdnem ebben a formájában („Magyarország eddigelé nem volt, hanem még csak lesz.” elhangzott Széchenyitől 1825. november 3-án, éppen abban a beszédben, amelyben a Magyar Tudományos Akadémiát alapította meg. – Siklóssy 1937, 329 – 338. Siklóssy bizonyította, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és Magyarország jövője Széchenyi gondolkodásában szorosan összefüggtek. Ezzel az ismerettel tehát korábban nem számolhatunk, hiába lenne csábító gondolat az Akadémia épületéről folytatott stílusvitával összefüggésbe hozni. Magyarország nem volt, hanem lesz a címe egyébként Privigyei Pál (?–?) fantasztikus regényének is (Gyöngyös, 1887), amely Jókai Mór A jövő század regénye c. alkotásának átdolgozása.  (A szöveg újrakiadása: XIX. Századi magyar fantasztikus regények, szerk. Tarjányi Eszter, PPKE – BTK, Piliscsaba 2002, 131–275. A regényről lásd: S. Sárdi Margit: Utópisztikus társadalomképek a sci-fi regényekben, 1870 – 1914”, in: Múltunk 53. évf. 4. sz. 61–72.) Hasonlóan utópisztikus Gábor Jenő 1915-re keltezhető regénye, amely 1950. Pest nem volt, hanem lesz címmel jelent meg Budapesten. Meglehet, hogy Lechner tudatosan utalt Széchenyi szavaira (azaz jelölte meg a hagyományt, amelyhez tartozni kívánt), de lehet, hogy az áthallás öntudatlan. Eötvös József volt a szállóige terjesztője (Siklóssy 1937, 333), de rajta kívül az 1860-as években (Széchenyi halála után) már önálló kiadványok jelentek meg ezzel a címmel (például Schmidt István: Néhány szó a népnevelésről, vagy: Mikép lesz testté Széchenyi István ezen jelszava: „Magyarország nem volt, hanem lesz!”, Gyurián Josef kiadása, Pest 1861). (Egyébként Lechner Tibor, az építész unokaöccse is írt Széchenyiről 1925-ben.) Széchenyi arcképe pontosan ezzel az idézettel lapok mellékleteként széles körben elterjedt már az 1860-as években, így ezzel a típusú közvetítővel Lechner fiatalkora óta számolnunk lehet. Lechner tehát számos forrásból ismerhette. 1867. június 21-én kelt, Primayer Irmának írt levelében már idézte is: „Itt az idő, adja Isten, legyen igaz Széchenyi jóslata – Magyarország nem volt, hanem lesz.” – A Vámos közölte levelet idézi Gerle (szerk.) 2003, 24. Ez az ifjúkori levél az évtizedekkel későbbi kiáltvány címadásával csak áttételesen hozható összefüggésbe. Érdekes, ráadásul történeti szempontból releváns adalék mindehhez, hogy az Országháza 1883-as tervpályázatára Emil Förster (1838–1909) e szállóigét tette meg pályázatának jeligéjéül. Ezt a pályatervet pedig Pártos Gyula bírálta el. – Gábor Eszter: Az állandó Országház tervpályázata 1883-ban, in: Az ország háza. Buda-pesti országháza-tervek 1784-1884, szerk. Gábor Eszter - Verő Mária, Bp. 2000, 138-170, id. rész 146–147.