A polgármester az az államférfi, aki helyben felelős az államiság
rendszerszerű működéséért. Hivatásának e dilemmáját jól jelzi Tolnai Lajos
1885-ben megjelent A polgármester úr
című regénye, amely bár fiktív történetet beszél el, részleteiben – ha kínosan
nem is, de zavarba ejtő módon – összevág a közigazgatási iratokból és sajtóból
feltárható történeti dokumentumokból rekonstruálható valósággal. (Tolnai a
kritika szerint egyértelműen Marosvásárhelyről festette e nem túl kedvező
képet, a regénybeli Várhegyet azonban megkülönböztette Marosvásárhelytől, amely
várost külön említi a fiktív, de a Maros partján fekvő Várhegyen játszódó regényben.)
A regény főhőse, Tarczali Tamás a székely szabad királyi város, Várhegy
polgármestere, aki megelégelve a várhegyi közélet kisszerűségét, Budapestre
költözik, s magasabb életcélokat keresve újságszerkesztőnek és drámaírónak áll,
azonban anyagi bukása irreális naivitása miatt erkölcsi bukásához és
megháborodásához is vezet. E negatív karrierregény, mely egyben a 19. század
végén népszerű művészregényként is olvasható, az ember helyhez kötöttsége
mellett érvel (Tarczali visszakerül Várhegyre, s ott férjhez ment lánya
gondoskodik róla élete végén), s bár horizontján a magyar nemzet is megjelenik,
a nemzeti kultúrán belül egy regionális kultúra létjogát is kívánatosnak
tartja. Mielőtt Tarczali végleg Budapestre költözne, Késő Pál (beszélő név,
valóban későn adja elő érveit) próbálja meg jobb belátásra téríteni: „Nem válaszfalat akarok, csak ebbe a várba is
külön katonaságot és fegyerzetet. Itt uram valamikor külön kormányzat volt,
külön társadalmi és irodalmi élet – és Erdély egyiket sem szégyellheti. Pest a
magyarra és székelyre nézve nem a gyomor, melynek mindent meg kelljen
emésztenie, és nem is a templom, nem is Róma, a honnan a hivatalos áldást és
absolutóriumot kelljen várnia a költészetben is.”[1]
Késő két olyan toposzra is támaszkodik, amelyet a centrum–periféria-elméletek
is szívesen idéznek, a „minden út Rómába vezet” centrális modelljét a szintén
Rómára és annak állam-szervezetére utaló gyomor-metafora világítja meg, amely
azzal érvel, hogy a többi testrész egészséges ellátása érdekében előbb a
gyomornak kell megemésztenie a táplálékot (Agrippa Menenius meséje). A jogi
autonómiáját elveszített Erdély Késő Pál szerint kulturális autonómiára már történelmi
hagyományai miatt is igényt tart. (A regény e szemlélete összefügghet az élete jelentős
részében Erdélyben alkotó Tolnai és a magyar irodalmi életet meghatározó Gyulai
Pál között feszülő ellentéttel, igaz, Gyulai éppen A polgármester úr megjelenése után lendült csak támadásba.)
Szó, mi szó: nem
sok 19. századi szépirodalmi mű ismeretes, amelyben a polgármester főszereplő,
vagy legalább mellékalak volna. Mindeddig két ilyen művet találtam, Okányik
Lajos: A párizsi éjszaka, vagy Szökik a
polgármester című vígjátékát,[2]
és Tolnai Lajos: A polgármester úr című
regényét.
A polgármesterek személyét
mindig tekintély vette körül, s ez részévé vált a polgármester képéről kialakult toposznak. Elég a ceglédi
Gubody Ferencről, a kecskeméti Kada Elekről, a marosvásárhelyi Bernády
Györgyről fennmaradt fényképekre gondolni (ábrázolják akár polgári viseletben, akár díszmagyarban őket), vagy a nyíregyházi városháza, a
szegedi városháza polgármesteri portrégalériáira. (Polgármester-galéria díszíti a rigai városháza tanácstermét is.) E képekkel a polgármester irodalmi
ábrázolásai is meglehetősen egybevágnak: „Egy
polgármesternek vénnek kell lennie, ősznek, nyirett hajunak, örökké pislogó
véres, ravasz szeműnek, dagadt képűnek, felkötött állúnak, hogy sohase lehessen
kivenni: mit gondol; unalmas, monotos, kásás hangúnak, nehány hatalmas intéző
kedvét keresőnek, ridegnek, zárkózottnak, fukarnak, gőgösnek, mert akkor minden
ember fél tőle. És ez nagy előny és nyereség.”[3]
Ezt a már-már sztereotípnak is nevezhető rajzot közvetíti Okányik vígjátéka is,
amely épp e kép nevetségessé tételét is célul tűzte ki. A párizsi éjszakában Kenderessy Kelemen polgármester beleszeret a
szép és fiatal Ilonkába, aki elkerülendő az érdekházasságot, elhiteti rekedten
szerenádot adó kérőjével, hogy csak úgy hajlandó hozzámenni, ha megszökteti,
mint A párizsi éjszaka című
regényben. A polgármester – Ilonka szándékainak megfelelően – tévedésből Fáni
kisasszonyt szökteti meg, de elkapják, s hogy senki becsületén ne essék csorba,
a polgármester megkéri Fáni kezét, ami egyébként egyiküknek sincs ellenére, így
a darab végén mindenki a szíve választottjával esküdhet meg.
Tolnai regénye már súlyosabb
mondanivalóval, társadalomkritikával terhelt. Tolnai éppen azért kezdi a
polgármesteri toposz leírásával regényét, hogy ezzel szembeállítsa a 45 éves,
fiatalos megjelenésű, jóképű Tarczali Tamás polgármester megjelenését, s
kiemelje őt a többi polgármester sorából. Tarczali kompromisszumra képtelen,
naiv, idealista személyisége éles ellentétben állt nepotista, érdekelvű,
bosszúálló környezetével is. A regény kezdetén úgy tűnik, erkölcsi tekintetben
magasan felette áll a behízelgőknek, képmutatóknak és köpönyegforgatóknak, s ez
a jellemvonása itt még kifejezetten pozitív. Mégis nehezen nevezhető
erkölcsösnek, hiszen a regény második felében tétlenül nézi végig, amint még
kiskorú fia megszökik egy nála tizenöt évvel idősebb nővel, eltűri, hogy
szegénységbe taszított neje és két lánya az ő munkáját kezdje el végezni a
lapszerkesztésben, börtönbe kerül párbajozás miatt, s amikor már mindent
elbukott, az utolsó nyolcszáz forintjával Vörösvásárhelyre utazik, hogy az
összeget letegye ott, s országgyűlési követté válasszák. Lélektani motivációi
itt a legzavarosabbak, mert amikor kiderül, hogy „Vörösvásárhely mindig ellenzékit választ, de a kormány ellen soha egy
lépést sem tesz.”,[4]
akkor, vállalva, hogy szó szerint utolsó forintjait elveszíti, nem hajlandó a köpönyegforgató
szerepet elvállalni, s párbeszédéből az is kiderül, hogy – dacára jogi
végzettségének – aligha volt annak tudatában, hogy ez a nyolcszáz forint vesztegetésnek
számít. A regény e következetlenségei súlyosan hitelét veszik Tarczali
jellemrajzának, amit nem igazán árnyal az sem, hogy művészi nagyságként
kezelik, mert a darabjaiért is csak számításból lelkesednek kezdeti pártfogói,
akik anyagi romlásakor már köszönésre sem méltatják a szerzőt. Művészetének
kvalitására nem derül fény a regény során.
A regény epizódokból épül fel, amelyeket
rövidebb-hosszabb időszakokat lefedő ellipszisek tagolnak. A linearitás csak
néhány ponton ad alkalmat arra, hogy mélyebb összehasonlításokat lehessen tenni,
s ezekből a jellembeli hangsúlyeltolódásokra lehessen következtetni. Tarczali
kezdetben így vélekedik: „A nép nem olyan
bolond, hogy végre is be ne lássa a saját javát.”[5]
Majd: „Szerencsétlen egy nép! Majd
meglátja, kije voltam, ha más ül a helyembe.”[6]
Tarczali jellemrajzánál sok ilyen fogódzója van az olvasónak, de nem a
mellékalakoknál. A feleség és a gyermekek szemszöge tárul fel a legkevésbé. A
Tarczali fiú botrányos szökéséről csak egy közbevető megjegyzésből értesülünk, a
büszke nej regény végéig kitartó áldatlan ragaszkodása férje mellett nincs
megmagyarázva.
A regény itt olvasható: http://mek.oszk.hu/08500/08500/08500.htm
Tolnai Lajosról itt: http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/04/242.html
[1] Tolnai
Lajos: A polgármester úr, Révai,
Budapest 1885, II, 157–158.
[2] A
párizsi éjszaka, vagy: Szökik a polgármester. Vígjáték három felvonásban, írta
Dr. Okányik Lajos, kath. legényegyletek és olvasókörök használatára, Bazárovits
Gusztáv kiadása, Esztergom 1908. 2. kiad.
[3] Tolnai,
1885, I, 3.
[4] Tolnai,
1885, II, 207.
[5] Tolnai,
1885, I, 162.
[6] Tolnai,
1885, II, 70.
