Zsurnaliszta pillanatfelvétel (Cegléd 1909-ben)

Városunk pillanat-felvételben, in: Ceglédi Hírlap, 5. évf. 38. sz. 1909. szeptember 26. 1–2.

Épül, szépül városunk, Cegléd városa. Főutcánk, a Rákóczi út képe csodálatosan megváltozott. Ezelőtt a sok nagy fa sűrű lombja a távollátást egészen elrontotta. Nem lehetett látni a városházától tekintve a díszes, új állomásépület aránytalan, nyomott mivoltát, nem lehetett – annyira mint ma – gyermekeinknek kézzel és szájjal foghatólag, hogy ne mondjam haraphatólag, bemutatni a szaharai számum porfelhőit. Ma a nagy fákat pótló kettős nagy póznákon szépen lehet érzékeltetni, magyarázni a vonaltávlatot, különösen majd esténkint, mikor már a szent János bogarak pislogni fognak. A város szépségét nagyban előmozdítják a fő és mellékutcákban lebaltázott, lehasított, az ég felé meredező csonka ágú fatörzsek. Utcáinkban mindenüt lázas élőfa-irtás folyik és helyettük emelkednek a nyúlánk árbocok. Szinte azt vélhetnéd, Velencében vagy, ha a hatalmas, sűrű porfelhők észre nem térítenének. Kora tavasszal és az őszi esőzések idején persze ez a hasonlatosság feltűnőbb lesz. Mennyi kedves illúzió és mindez nem volna, ha a villámot nem a föld fölött, hanem alatt vezetnék. Ezelőtt néhol a fák lombjai még a magasbatörő papíros hulladékok szabad röptét is akadályozták, most szabadon élvezheti a gyalog és kocsin járó közönség azt a panorámába illő gyönyörű boszorkánytáncot, mely a Kossuth térről kiindulva a régi takarék körül át kavarog az Árpád térre.

Szép, nagyon szép, meglepően nagyszerű látvány lehet ez az ázsiai kép az idegenből idevetődő utazónak, aki bámulva nézheti ezt a papíros szerpentintáncot, mert ilyet más városban sehol nem láthatott, itt pedig még kóstolhat is belőle, ha ámulatában a száját nyitva feledi.

Mondják, hogy ezt a szennyes, véres bűzös papirosrongyokból összegyűlt örvénylő boszorkánytáncot a városháza ablakaiból lehet legjobban áttekinteni, illetve élvezni. Máshol fákat ültetnek nyakra-főre, állítólag szépészeti és egészségi okokból, de ez csak képzelődés lehet mint a drágaság miatt panaszok, holott meg vagyon mondva illetékes helyről, hogy Cegléden nincs drágaság.

Azt is állítják némelyek hogy a levegőt javítják a fák. Mintha nem volna elég levegőnk. Ha nem volna, a poron kívül ugyan mit szívnánk be? Hogy sok városunkban a tüdővészes. Ez megint csak képzelődés lehet, mert köztudomású dolog, hogy a vályogpor, amivel a mellékutcákat kövezzük, igen hasznos a tüdőre. Meg utóvégre vannak és lehetnek még fáink, olyan szépek mint az Árpád-tér körül és ami fődolog, ezekkel nincs semmi baja a városnak, gondozásuk a természetre van bízva, ami helyes is, mert aki a madarakat táplálja, gondozza a fákat is.

Szép, igen szép a Kossuth tér piac utáni napokon és tanulságos is az ifjúságra, mert az ott heverő tömérdek növényi hulladékból tanulhatják felismerni az évszakokat, az állatvilágtól származott maradékokból pedig az emlősök és hüllők egy részét; ez utóbbi igen hasznos tanulmányul szolgálhat az őslények nehéz ismeretéhez. Szép, igen szép az Árpád tér, hol az ifjú gazdásznemzedék a város kellős közepén tanulmányozhatja a trágyák különféleségét és minőségét. Szép és fölöttébb kedves a városunkat ketté szelő ún. közérdekű vasút. Mariska és Boriska nagysámék már sok krumplikapálást megérhettek és jelenleg azt a kort élik, mikor az egész szervezet rozoga, innen van, hogy folyton nyögnek, dörömbölnek. Az ő nyikorgó, süvöltő, tüszkölő, prüszkölő, pöfögő és folyton sivító hangjuk igen alkalmas a gyenge idegek erősítésére, de még a kisebbszerű földrengés megszokására is.

Füstjük a szaglószervet kellemesen csiklandozza, sőt még a közeli lakásokban a szobafüstölést is helyettesíti és fölöslegessé teszi a drága parfümöt is. Ezenkívül idővel bevonja a szobákat és a bútorzatot szép ébenfa platinával.

A vágányok, azok, azok ugyan egy kissé bo[t]orkálóssá teszik az utcákat, dehát a józan lefekszik a tyúkokkal, a korhely pedig hadd törje ki a lábát, szegény orvosoknak is csak kell élni. Ez is haszon. Ennyi előny, ennyi szépség és mégis akadnak, kik elégedetlenül zúgolódnak, no de ezeket ellensúlyozzák az örvendezők. A villanyvilágítás előre veti árnyékát, hát a fénye minő lesz?

Mennyi szépség, mennyi kellemesség, szinte sok is, egyelőre legalább elég.

Lupusz

Tóth Béla: Bútor (1899)

Tóth Béla: Bútor, in: Pesti Hírlap, 21. évf. 321. sz. 1899. november 19. 2-4.

     Bútorkiállítás volt e héten az Iparművészeti Múzeumban. Puszta véletlenség, hogy én is láttam. Mert épp delet harangoztak, mikor a cigány császár palotájához értem. Hát látom, hogy az emberek kifelé tódulnak belőle. És látok egy táblát, amelyre az van írva, hogy a múzeum délelőtt 9-től 12-ig, délután 2-től 5-ig van nyitva. Helyes, menjünk hát a pokolba. Ezt a valóban mindenkinek szánt múzeumot épp arra a két déli órára csukják be, mikor a budapesti ember legjobban érne rá belemenni. Történik pedig ez egynehány szolga vagy ki kedvéért. Elmenőben pillantásom egy másik táblára esett. Hát mi van ráírva: az Iparművészeti Múzeum bazára délelőtt 9-től 1-ig van nyitva. Hiszen akkor nekem még van egy egész órám! De hol van tulajdonképpen az a bazár? Úgy tudom, a múzeum nagy csarnokában. Tehát ez a múzeum 12-től 1-ig zárva is van, nyitva is van. Hogy lehet az? Úgy lehet, hogy a múzeum nagy csarnokában tolong egynehány száz ember, és lát is számos a bazárhoz nem tartozó múzeumi tárgyat, noha alkalmasint nem volna szabad látnia. Mert némely szekrényt erre az egy órára leterítenek, az oldalfolyosókat meg zsineggel zárják el. Ostoba tehát az a francia közmondás, mely azt tartja: il faut qu'une porte soit ouverte ou fermée. Íme a magyar bölcsesség kitalálta annak a módját, hogy azon egy időben zárva is, tárva is lehessen valami; mert nagy a szittya elme, mikor macerát kell kitalálnia a közönség számára.

     Az a gondolom hat szobára való szecessziós bútor különben igen szép. Az alak, a szín egyaránt kedves a mai hitvány, gyári asztalosművektől megcsömörlött szemnek. Igazi felszabadulás ez a banálisság átka alól. Bánom is, hogy nem tudom elképzelni: miként élhetnék ilyen szobában. Mert tetszik tudni azok az elmés rajzolók gondoltak eredetiségre, ízlésre, csinosságra, furcsaságra, pompára, szóval mindenre; csak épp az az egy nem jutott az eszükbe, hogy ez a bútor talán arra való is volna, hogy az ember használja. Mert ebben az ágyban hálni nem lehet, ennél az íróasztalnál írni nem lehet, ezen a kereveten heverni nem lehet, ebbe a pohárszékbe edényt tenni nem lehet, ebben az ebédlőben enni nem lehet. Legfeljebb a Prospero szigetéről kiröppent levegői szellemeknek. Énnekem nem. Becsületes 72 kilóm alatt törik, szakad, görbül, rogyik ez a sok vékonyság. Ha egyet nyújtózom: reccs!, ha leülök: puff!, ha rákönyökölök az írómappára: bumm! Meg hova tenném a lábamat ezen a liliputi divánon, én Gulliver? Hova nagy öreg Larousse-aimat e pirinyó könyves házban? A Pesti Hírlapnak meg csak első és utolsó oldalát olvashatom, mert az újságot széttárni nincs hely; különben is, ha kinyitnám az uj[s]ágot, szelétől halomra dőlne az egész berendezés.

     Értem ezt a mód nélkül való finomságot. A mai gyári bútor otromba vaskossága idézte fel, a Bodnár Zsigmond törvénye szerint. Nem csúfolódom. Való igaz, hogy ez reakció; különben pedig visszatérés ahhoz, ami már megvolt. E szecessziós bútor nyápic, töredékeny, célszerűtlen és kényelmetlen voltát az empire sugallta. S ami az eredetiben szertelen, a másolatban rendszerint még szertelenebb. Hát ezen segíteni kell egy kis angol ésszel. Mert ha nem segítenek rajta: régi vacakunkon nem adunk túl, az ósdi lom közt élünk; de minden szobánkban lesz egy múzeumi üveges szekrény s benne a hímes tojás: egy szép szecessziós bútor. Áhítatosan fogjuk nézni és mutogatni; csak a gyerek ne menjen valahogy közel. No de ez kis baj. Bizonyos, hogy mához egy esztendőre lehet kapni hasznavehető új bútort is. Az a fő, hogy kimenekültünk az ósdiságból, az iparművészet mer gondolkozni és cselekedni ostoba hagyományok nyűge nélkül, s az új formák, az új színek fiatal árja elsöpri a renaissance, a barok, az altdeutsch meg tudom is én mi névre keresztelt ízléstelenséget és csalást.

     A csalás! Kiváltképpen erről akarok én ma szólani.

     Mi az ötvenes-hatvanas évek falusi berendezésű házaiban nőttünk fel. Itt-ott akadt egy-egy, nagyanyánk szülei hajlékából való szép régi szekrény, Louis XVI trumeau, Voltaire-szék vagy velencei tükör, melyet még tengelyen hoztak Magyarországba. És a falon is függtek embernek való képek. De a többi csak politúros sifonér és ripsz garnitúra volt. Az ablakon csipkefirhang, vagy leeresztős festett kárpit. Szőnyeg semmi, ha nem olyan, amelynek rőfe két forint. Az én apám szobáját ma szegénylené a rátartósabb kosta is. S én mégis azt mondom, hogy igen úri szoba volt az az egyszerű szoba, sokkal úribb az enyimnél. Mert cifrátlan, együgyű formájú bútora mégis drága volt. Drága, mert becsületes, tiszta munka. Olyan, amilyenre a derék magyar asztalos azt mondja: „Ez meg van csinálva.” Az a se renaissance, se barok, se altdeutsch, csak jámbor pesti íróasztal meg azok a sima barna szekrények csupa emberséges, jóravaló holmi. Kívül-belül hibátlan, igazi, nemes fából való és tisztességesen munkált. Sőt még a ripsz díván is derék alkotmány. Erős, mint a vár, kényelmes, mint a fészek. Aki csak a mai bútorforrások, bútorszökőkutak és bútorzuhatagok rongy portékáját ismeri, nem is álmodja, hogy az asztal, a szekrény, a kerevet beszélni tud, és azt mondja: „Én becsületes vagyok!”

     Haj, az a mai magyar asztalosság, mely a mindenkinek dolgozik! Annak a világnak, ahol a hozomány »egy lángoló szív és két szobára való bútor.« Szomorú elgondolni, hogy ezek a mesteremberek épp ahhoz a nemzethez tartoznak, mely az európai szárazföldnek a legkitűnőbb asztalosokat adja. Párizsban vagy kétezer magyar ébéniste dolgozik. A nagy díszbútorgyárak legkapósabb és legbecsültebb munkásai. Gyenge legény köztük, akinek a heti bére kevesebb száz franknál. Munkájuk remek és jóravaló. Ha aztán összekuporgatnak egy kis útravalót (mert hát mit kuporgatna össze az idegenben bujdosó magyar, ha nem útravalót?) és haza jönnek, itthon kilenctized részüket elnyeli egy szörnyeteg; hívják részletfizetésre dolgozó bútorkereskedésnek.

     Bútorraktár! Vannak apák, akik e szóval riogatják gyermekeiket. A szegény csemete csak a szó dörgedelmességétől szeppen meg. Azt hiszi, hogy valami borzasztó káromkodást hall. Én a fogalomtól félek. S azt mondom, a legrútabb mocskolódás is szebb ennél az összetett főnévnél.

     A szegény ember életének legnagyobb, legnehezebb munkája a fészekrakás. Mivelhogy nem fecske, akinek ingyen a sár is, a munka is, és a lángoló szívhez tartozó két szoba bútor sok pénzbe kerül. Ez a kis tisztviselő, a tanító, a mesterember életének legnagyobb kiadása. Ennyi forint soha nem megy ki többé a kezéből egyszerre. Négyszáz vagy ép[p] hatszáz! Hol vegye, ha nincs? Akad együgyű, aki azt mondja: »Ej, hát kölcsön kérek! Vagy mi az ördögnek is találták volna fel a hitelt?« És ezt annak az embernek a bátorságával mondja, aki fizetni akar, olyan pontosan, mint Rotschild; s aki, hogy fizethessen, olyan hősileg akar dolgozni, mint egy görög istállóseprő isten. Másnap, mikor a szemébe kacagtak, ő is a szemébe kacag maga magának a tükörből. Hát a hitelt nem a szegény emberek számára találták fel. A szegény embernek csak az uzsorát fundálták ki. Uzsora! Milyen csúnya szó! És mégis mennyi áldás vagyon benne! A szegény ember olcsó pénzt nem kaphat kölcsön, mert neki kölcsönözni kockáztatással jár. Hol van olyan bolond, aki olcsón, öt-hat percentért kockáztassa a pénzét? Az uzsorás bölcs. Látszólag merész is, mert hiszen ő is épp úgy kockáztatja drága pénzét, mintha olcsó volna a pénzt. Holott tulajdonképpen nem kockáztat semmit, mert azzal a bizonyos számítással szedi a két vagy háromszáz percentet, hogy majd mellesleg vesztenie is kell valamit, sőt talán sokat is. A becsületes uzsorás nem is nyúz olyan igen nagyon, mikor háromszáz percentet szed, mert mathematikai valószínűségei vannak arra nézve, hogy ő majd csak százötven percentet fog nyerni; a többit elnyeli a kockáztatás kedvezőtlen oldala. Az uzsorás, mikor bútorraktár a neve, rendszerint háromszoros áron adja a portékát részletfizetésre. E mellett persze mindent elkövet, hogy kárt ne szenvedhessen. Váltót írat alá, mentől több jótállóval, és kötelezvényt vesz, mely tele van a büntetőtörvény villámhárítóival. A bútor nem a vevő tulajdona, valamíg ki nem fizette az utolsó részlet utolsó krajcárját is; tehát a vevő sikkasztást követ el, ha a pusztán reábízott bútorból valamit el talál adni. Ennek a kis büntetőjogi elméletnek már ellene mondott nemrég a kúria; tehát a vevőt ezen a réven nem fenyegeti többé börtön. Hát kitalálták a börtönnek más lehetőségét. A bútorraktár az árut, abban az órában, mikor átadta, egyszersmind bíróilag lefoglaltatja. Ha egy zsámoly elvész, az már büntetendő cselekmény, bírói zártörés. Egyebekben az a megállapodás, hogy ha a vevő elmulasztja csak egy részlet fizetését is, a hátralévő összeget egyszerre kell megfizetnie; vagy az egész bútort elveszi tőle az uzsorás, mely esetben odavész minden addig fizetett pénz. Tehát megeshetik a szegény emberrel, hogy négyszáz forint ára bútor fejében kifizetett háromszázhetven forintot; aztán mégse marad neki egy nyoszolyája sem.

     S én mégis azt mondom, hogy mindez igen becsületes és jótékony dolog. Elvégre is, ez az egyetlen módja a mai világban, hogy a szegény ember fészket rakhasson; ha ez nem volna, még kevesebb lenne a család. De a dologban van egy nagy becstelenség és kegyetlenség; s ez az, hogy amit az a lekötött, megfenyegetett, összeijesztgetett és megzsarolt ember ezen a véres pénzen kap: csupa szemét. Egész gyáripar támadt, melynek az a dolga, hogy csalásra szánt holmit készítsen. E bútoron egyetlen egy jó van: a furnér. Gondolom, ez is csak azért jó, mert rossz furnért tulajdonképpen nem is készítenek a nagy gyárak; ezt az olcsó portékát hamisítani nem érdemes. De a furnérnak különben is mutatósnak kell lennie, hiszen róla ítéli meg a bútort az avatatlan szem. A többi aztán lehet pocsékság: a fától a megmunkálásig; és lehet takarékoskodni mindenen: a szegtől az enyvig. A hitvány bútor nedves fája az első télen összerepedezik és megvetemedik. Az eresztékek tágulnak, a szekrény szétesik, a pohárszéknek bedől az oldala. A szegény ember ilyenkor megnézegeti a bútort és azt látja, hogy még az a rongy fenyűfa is gyalulatlan mindenütt, ahol valami fedi. Megcsalták őt még a zárakkal is, mert azokat a német gyári pléheket a gyermek sem nevezheti lakatosmunkának. Hatszáz forintért olyan ringy-rongyot kapott, amely csak addig tart míg kifizette, s amelyért az utolsó handlé sem adna pénzt. Komoly vizsgálódás után mondom, hogy a hatszáz forintos bútor az uzsorásnak rendszerint nincsen százötven forintjába. Tisztelettel emelnék előtte kalapot, ha ennyi bútort ezerkétszáz forintért adna; tehát háromszáz forint gyári árut, amely pénzért már egy kicsit jóravaló is lehetne az a holmi. Hiszen ugyanannyit nyerne. De mikor a szegény ember csak hatszáz forintot akar és tud adni, nem többet! Mit csináljon ilyenkor az uzsorás? Kéntelen úgy cselekedni, ahogy cselekszik; tehát tulajdonképpen igen nagy gazember, mikor hatszáz forintért a semminél alig többet érő szemetet ad.

     Hogy mind ez miért van így? Hogy mindennek miért kell így lennie? Azon gondolkozni már a legtudósabb és legvilágosabb elméjű közgazdák és szociológusok dolga.

Meghívó - kiállításmegnyitó és könyvbemutató

Cikkek a városfejlődés irányairól a Ceglédi Ujságból

1.)

Nyílt levél

Cegléd r. t. város Tanácsához

            Tekintetes Tanács! Aki figyelemmel kísérte városunk fejlődését az utolsó három évtized alatt, az bizonyára megelégedéssel vesz tudomást arról az óriási haladásról, mely – ha tovább is így folytatódik – méltóvá fogja tenni városunkat és annak lakosságát régi jó hírnevéhez.

            Az eddigiekből azt látjuk, hogy városunk lakosságában nagy az áldozatkészség s úgy egyenként, mint egyetemlegesen is nem sajnálja a fáradtsággal szerzett filléreket, ha arról van szó, hogy városunk érdekében valamit cselekedjünk.

            Az utolsó három évtized alatt városunk külső kinézése teljesen megváltozott. Egymásután emeltettek a szebbnél-szebb köz- és magánépületek. Különösen a jobb módú gazdálkodó osztály tett ki magáért akkor, amidőn a régi, elavult viskók helyett modern és a mai kor igényeinek mindenben megfelelő, díszes lakóházakat emeltek. Hiszen ha végig megyünk a városon, alig-alig találunk egy-két utcát, ahol fel ne tűnnék pár csinosabb épület.

            A közköltségen emelt épületen száma is szépen szaporodott. Eltekintve a pénzintézetektől, amelyeknek mindegyike egy-egy palotával igyekezett széppé tenni a várost, több más nagyobb szabású építkezés is történt városunkban. Hogy többet ne említsünk fel, ott van a három újonnan épített templom [evangélikus, református, izraelita], a városháza, a gimnázium, a vigadó és a kaszárnya.

            De más irányban is fejlődött városunk. Különösen kiemelendő itt a Gubody-kert rendezése és az Árpád- és Kossuth-terek kisajátítása. Különösen az Árpád-tár kisajátítása volt az a momentum a város történetében, amely – bár nagy áldozatok árán – de mégis minden különösebb nehézség nélkül lépett a megvalósulás stádiumába.

            Mindnyájunknak tudomása van arról, hogy az árpád-tér eredeti rendeltetése nem az volt, amelyre most használtatik. Eredetileg nem gabonapiacnak akarták azt felhasználni, hanem az volt a szándék, hogy benn a város szívében egy oly teret létesítsenek, amely később parkírozva egyik dísze, büszkesége legyen városunknak.

            Sajnos ez a körülmény, ez a számítás még a mai napig sem következett, illetve ütött be. Megvan az óriási áldozatok árán kisajátított Árpád-tér, körülvéve, ha nem is díszes, de elég csinos magánépületekkel, két templommal, középen a haza legnagyobb fiának ércszobrával, de a megfelelő keret – a parkírozás – az még most sincs meg. Helyette ott van a gabonapiac. Hetenként kétszer foglalja el a kocsi tábor Magyarország kormányzója emlékszobrának környékét s undorító az a látvány, melyet a legszebb terünk a piac után minden esetben nyújt.

            Kossuth szobrát nem azért állítottuk oda, hogy szemét- és trágyadomb közepén elmélkedhessünk a hontalanná lett hazafi nagyságáról. Annak a nagy férfiúnak, Magyarország függetlensége megteremtőjének emléke megérdemli, hogy ha már felállítottuk azt az ércszobrot, amely hivatva lesz az Ő nagyságát a következő ezer éven át hirdetni, hozzunk még egy ki áldozatot.

            Annak a piacnak ott helye nincs! Az a hely szent hely, ahová minden március 15-én imádkozni jár városunk polgársága. Itt az ideje már, hogy az elmulasztottakat minél előbb pótoljuk. Legyünk méltók önmagunkhoz s tegyük méltóvá a szobor környékét az Ő nagy nevéhez, az Ő dicső emlékéhez.

            Tekintetes Tanács! A folyó évben ismét nagyobbszabású építkezések lesznek városunkban. Ott lesz mindjárt a járásbíróság és a villanytelep. Azt hiszem, hogy az erről a két helyről kikerülő földtömeg elég volna a Széchenyi tér valamely szakaszának feltöltésére s a gabonapiacot akkor oda lehetne helyezni.

            Maga a terv nem kivihetetlen, mert hiszen költségbe nem kerül. Azoknak pedig akik érdekelve volnának, teljesen mindegy, hogy kocsijukkal az Árpád-térre-e vagy a Széchenyi-térre kell menni. Hiszen a takarmánypiac is a Széchenyi-téren van s eddig még senki sem helytelenítette annak elhelyezését.

            Hiszem, hogy felszólalásom nem fog az üres semmiségbe elkongani s a városi Tanács belátva annak helyességét, nem zárkózik el a terv keresztülvitele elől.

                                                           Egy polgár

2.)

                        Árpád-tér

            A Ceglédi Ujság utolsó számában egy nyílt levél „a városi tanácshoz” jelent meg, mely meglehetős fölényes hangon követeli, hogy az Árpád-térről a gabona, illetőleg a kocsi piac áthelyeztessék a város szélére a Széchenyi tér valamelyik részére (talán éppen a volt gazdasági malom elé?) és az Árpád tér parkírozva, befásítva, sétahelynek adassék át. Elismerem, hogy a cikkíróban elég jól fejlett érzék van a szép iránt, de a hasznosság és a gyakorlati érzék rovására.

            Szabadjon ezen egyszer és máskor fölvetett eszmével szemben néhány észrevételt tenni. Mindnyájunknak tudomása van arról, hogy az Árpád-tér eredeti rendeltetése az volt, amire most használtatik. Eredetileg is gabonapiacnak volt szánva és nem díszparknak. Ezért sajátította ki a város az ott lévő házakat, ezért hozta be a helypénzt. Tisztán ez a gyakorlati, hasznos cél lelkesítette Gubodyt ezen eszme megvalósításában. Akik akkor ez eszme, e cél szolgálatában állottunk, élénken emlékezünk még reá, hogy az akkori ellenzők éppen azt hozták fel fő argumentumul, úgy a helypénz behozatala, mint a kisajátítás ellen, hogy Gubodynak és az eszmét fölkarolóknak ez csak ürügy, tulajdonképpeni cél a díszkert megteremtése volna.

            Senkinek – legkevésbé Gubodynak – volt eszében, hogy ennek a mi körülményeink között igazán luxuriosus célnak megvalósításáért százezrek kiadására beugrassa. Egész határozottsággal állítom, hogy erre a becsapásra még csak gondolni se mert volna.

            De hiszen ez természetes is! Egy olyan város, amelyiknek összes jövedelmi forrását a polgárok nehezen keresett adófillérei képezik, nem áldozhat százezreket sem művészeti, sem szépészeti célokra, mikor még a legszükségesebb intézményekre, mondhatnám a mindennapi kenyérre sem telik.

            Másrészt, ha széjjelnéznénk az ország különböző városaiban, mindenütt azt látjuk, hogy a piacot igyekeznek lehetőleg a város közepén elhelyezni. Csak Sopron, Nagyvárad, Pozsonyt említem, mint amely városok lakosságuk arányához képest kicsiny területen épültek. Ezek mind előkelő, nagy intelligenciával, nagy iparral, kereskedelemmel bíró városok és mindegyiknek kocsipiaca a város közepén van, még pedig a mi piaci házainkhoz képest palotáktól környezett szűk piactereken.

            Kecskemét csak a közelmúltban rendezte piacterét óriási költséggel a város közepén, annak legdíszesebb helyén. Ez a helyes és hasznos.

            A piac maga köré gyűjti, csoportosítja a kereskedőket és iparosokat is, szóval központosít a kereskedelem terén. Ceglédnek nincs még és nagyon sok idő múlva nem is lesz olyan kifejlett kereskedelmi forgalma, hogy több központot képezhessen. Örüljünk, hogy olyan szép piacterünk van, melyet nagyon sok város irigyelhet tőlünk. Törekedjünk arra, hogy meglevő kereskedelmünk fejlődjék és erősödjék. A gabonapiac kihelyézésével sokat veszítene az Árpád- és Kossuth tér környéke.

            Majd ha gyalog piacunk oly arányokban fejlődik, hogy elfoglalja az egész Kossuth és Árpád teret s környékét, akkor jön el az ideje, hogy gondoskodjunk új piactérről, de akkor is lehetőleg a központban és ne a város szélén, mert az a helyes és praktikus, ha az összes piacterek ha már egy helyen nem lehetnek, lehetőleg egymással közvetlen összefüggésben legyenek. Ma még Cegléd nagyon szegény ahhoz, hogy százezreket áldozzon olyan park létesítésére és fenntartására, mely – elismerem – gyönyörködteti a szemet, üdíti a sétálni vágyó közönséget, de amely mégis a mi viszonyainkhoz mérve, óriási fényűzés lenne.

            Majd ha egyszer valamikor az alkotásoknak hosszú sora olyan jövedelemhez juttatja a várost, hogy ebből képes lesz fedezni kiadásainak legalább tekintélyes részét, majd ha a föltétlenül szükséges, még most csak reménybeli vágóhíd, kórház, tűzoltóság, színház stb. stb. megvalósul, majd akkor kerül a sor a kényelmi és szépészeti igények kielégítésére.

                                               Egy másik polgár

3.)

„Városi Szépítő Egyesület”

írta Törteli Lajos

Minden műveltebb városban, amelynek kifejlett érzéke van a természeti szépségek iránt, mműködik egy fenti nevezetű lelkes egyesület, mely ideális, de másrészt praktikus indokoktól is vezettetve a városnak s környékének csinosítása érdekében részint a meglévő természeti szépségek gondozása által, részint új alkotásokkal önzetlenül fáradozik. Most hogy Cegléd fejlődése oly hatalmas lendületet vett, önként merül fel a kérdés: nem volna-e áldás városunkra nézve is egy ily egyesület létrejötte, amely karöltve a hivatalos tényezőkkel s azoktól mégis függetlenül városunk és környékének eminens értelemben vett szépítését tűzné ki megvalósítandó célja gyanánt? Más, különösen hegyvidéki városokban az ily célú egyesületek a természetadta előnyök megrögzítésén s kihasználásán fáradoznak, nálunk ilyeneknek a megteremtése az elengedhetetlen feladat és – kötelesség.

            Mi lenne már most nálunk egy szépítő egyesületnek teendője s vajon nyílnék-e számára munkakör? A sok feladat közül rövidesen csak nehányat említek, a többit bizonyára jól tudják mindazok, akik egy ily egyesület áldásos munkásságának szemtanúi voltak valaha. Az első feladat kétségkívül az István-ligetnek a szó szoros értelmében kirándulóhellyé való átalakítása. Egy nagyobb, fedett csarnok hiányát érezi mindenki, érezi különösen a fiatalság, melynek nem egy majálisát, táncmulatságát s kirándulását mosta már szét az eső. A fák s utak gondozása, új fák ültetése, sétapadok elhelyezése a kirándulók nagy számát vonzaná oda. Az előnyös vonatközlekedés – mint a legfontosabb tényező – már úgyis a közönség kényelmére szolgál. Azon a helyen valamikor úgyis vagy szanatóriumnak vagy nyaralóknak kell épülniük s bárki is építtetné fel azokat, a budapesti közönség arannyal fizetné meg.

            Nem utolsó feladata volna ez egyesületnek agitálásával meggyőzni a várost, hogy az Árpád térnek ligetté kell átalakulnia. A város természetes fejlődése vezet erre. Ha ez a köztudatban már élő, gyönyörű gondolat valaha testet öltene s ez a virágos, esetleg szökőkutakkal, díszcserjékkel, lombos fákkal, tetszetős utakkal ékeskedő sétakert a város szívéből nőne ki, messze földön lehetne Ceglédnek párját keresni. Odahatna az egyesület az intéző köröknél, hogy a Gubody-kert mellett elfolyó ártézi víz hasznosítható legyen: egy kisebb s olcsóbb motorral fel kellene nyomatni egy tekintélyesebb víztartóba, ahonnan az egész kertet nagyszerűen lehetne öntözni. Tiszta véletlen, hogy az idén a gyakori esőzések következtében öntözés nélkül is elég zöld és szép a kert. Gondoskodnék úgy itt, mint az István-ligetben minél több mesterséges fészek elhelyezésével, hideg időkben a madarak etetésével, hideg időkben a madarak etetésével, hogy éneklőink ki ne pusztuljanak. Elhelyezné e két helyen a kiemelkedőbb fák sudarain pléh lapokra festve jelesebb költőinknek a természetről, a madarakról, a reggel, est, hajnal szépségeiről stb. szóló rövid versikéit, aminek keresztülvitelével pl. a „Pozsonyo Városi Szépítő Egylet” bámulatos hatást ért el. Gondoskodnék az utcák, közterek okszerű és szép befásításáról részben a maga hatáskörében, részben a várossal egyetértve, kezet fogva. Ez a dolog épp most igen actualis. A sétányok utcamentén, a város forgalmasabb helyén, piactereken papír és apró hulladék számára csinos gyűjtőkosarakat állítana fel. Nem egy városban az ilyen egyesületek a régi temetőket, amelyek már lezárattak, pogány módra később se engedte feldúlni, hanem árnyas sétakertekké alakították át. Németországban majd minden város országutait mind a két gyümölcsfákkal ültették be s ez utak – a civilisatio igazi jelei – amíg gyönyörködtetik a szemet, a város vidékét is kellemessé teszik, másrészt bérlőknek kiadva a város bevételét is tetemesen szaporítják. Így szorít kezet a szép és a haszon. Propagandát csinálna a „virágos Ceglédnek”, amint erre a gimnázium dicséretre méltóan máris példát adott. Téli időben felolvasásokat tartana s így is igyekeznék megnyerni a közönséget a szép gondolatának stb. stb. Egyszóval minden ízében hatalmas program állana az egyesület rendelkezésére. Amit kivihetne, kivinné a saját erejéből. nem hiszem, hogy volna iskola, intézet s helyesen a város érdekeit szívén viselő egyes ember, aki akár mint alapító, akár rendes vagy pártoló tagul be ne lépne ez egyesületbe. Csak érzék, jó szív s lelkesedés kell hozzá. Amit pedig a maga erejéből ki nem vihetne, azt a célt szolgálná mint erkölcsi testület a maga súlyával, tanácsával, buzgolkodásával.

            Vegye azért kezébe ez ügyet az az ember, akinek szava s tekintélye van, aki a város érdekeiért kész az önzetlen munkára s akinek ideális lelkülete a szépért mindenkor tud lelkesülni. Az utókor hálája fogja jutalmazni kezdeményezését. A vezért pedig a közkatonák hosszú sora fogja követni.

4.)

A „város”

„Mint a szép, hives patakra a szarvas kívánkozik”, vagy mint az egyes ember a megkülönböztető „úr” szóért sóvárog, ugyanúgy szeretik a nagyobb községek magukat városnak nevezni. Itt a szomszédságunkban is van egy, melynek községháza homlokzatáról messze ragyog e szó: „városháza”. [Ironikus utalás Abonyra.]

            A legtöbb esetben nem kérkedés ez a meglévővel, hanem vágyódás a nem létező után. Mert a „város” fogalma fejlettebb kultúrát, több szépérzéket, szabadabb önrendelkezési jogot jelent. Temesváron a városok mostani kongresszusán mondotta az ottani polgármester, hogy „az államtest minden szervének az a feladata, hogy a nemzeti kultúrát szolgálja, előbbre vigye – s ebben nagy szerep jut a városoknak és a szellemi értékek produkálásában a műveltségben való előhaladásra hivatott polgári középosztálynak.”

            Sajnos: nem lehet azt mondanunk, hogy a városok eme feladatukat meg is oldják, e hivatásukat be is töltik. Kevés – többnyire – vidéki gócpont kivételével legtöbb városunk abban különbözik a községtől, a falutól, hogy több a lakosa, több a háza s nagyobb a terjedelme. A városi kultúra beleszorul a „kaszinó” nevezetű kártyaszobába, mellyel akármelyik falu polgári kaszinója kiállja a versenyt.

            Pusztán állami intézkedéssel kultúrát teremteni nem lehet. Az állam csak támogatja és védi a kultúrát, de annak valódi megteremtője a társadalom. Viszont a kultúra fejleszti, emeli a társadalmat. De hogyan legyen meg a kölcsönös hatás, ha mindkettő hiányzik?!

            Városunk az utolsó pár év alatt dicséretes buzgalommal igyekszik pótolni a múlt sok mulasztását. Midőn ezért tisztelettel adózunk úgy a vezetőknek, mint az őket támogató képviselő-testületnek és polgárságnak, lehetetlen elhallgatnunk, hogy ez eddig még csak az életnek útja, de nem maga az élet, a kultúrának csak sínpárja, de nem maga a kultúra.

            A kultúrának, a nemzeti művelődésnek egyik hatalmas eszköze a színház. Lehet-e ott kultúráról beszélni, ahol évek óta s még talán évek múlva sem lehet egy jóravaló színházi előadásban élvezetet találni? Mert nincs színházunk. S nem a kulturális érzék fogyatékosságát mutatja-e az, hogy ennek hiányát nem is érzi városunk polgársága? Mert ha érezné, bizonyára régen megmozdult volna, hogy ha másként nem lehet, társadalmi úton pótolja a hiányt.

            Eme kultúrszükséglet némi pótlására, szellemi fejlődésünk előbbrevitelére, társadalmi életünk megteremtésére alkalmas kezdetnek ígérkezett a kétségtelenül nemes buzgalommal és sok jóakarattal megkezdett szabad lyceum. S mi lett ebből is? Találkozó, szórakozó helye annak a nehány családnak, akik e nélkül is megtalálták egymással az érintkezést. De részint a hely, részint az előadásoknak túlságosan tudományos színvonala éppen azokat tartotta távol, akiknek arra legtöbb szükségük volna.

            Mindenképpen szükségesnek tartjuk a szabad lyceumot, de nem tartjuk eléggé alkalmasnak sem a kulturális cél, sem a társadalmi élet kielégítésére. Alkalmasabb, a különböző társadalmi állású egyének által szívesebben keresett hely ha volna s ott képzett tanári karunk más élethivatású egyénekkel karöltve hazai viszonyainkat, korunk eszmeáramlatát s nemzeti kultúránkat érintő, könnyen felfogható előadásokat tartanának: ez pótolná némileg a hiányt.

            A kulturális fejlődésnek nem utolsó tényezője a zenei tanítás. Nálunk ez most olyan szabad ipar, melyet ki-ki tetszése szerint űzhet nemcsak képesítés, de képesség és minden ellenőrzés nélkül. Pedig az ifjúság – különösen a tanulók jelentékeny részénél valóságos lelki szükséglet a zenei nevelés. Ekkora „város”, ha igazán város, ahol annyi tanuló ifjú van, kell, hogy létesítsen egy zeneiskolát. Bár a gondolatot nem mi hoztuk először nyilvánosságra, az ügynek szolgálunk, ha annak terjesztésén buzgólkodunk.

            „Mens sana in korpore sano” – ehhez a többször idézett közmondáshoz térünk vissza, midőn utolsó helyen, de nem mind utolsó szükségletet: a mai kor igényeinek, a helyi viszonyoknak s a tudomány követelményeinek megfelelő kórház építését sürgetjük.

            Jól tudjuk, hogy nagy a város terhe. De nem szabad kitérni a közszükséglet kielégítése elől. Mindez a városnak, a polgárság egyetemének érdekét s ez által hazánkat, nemzeti fejlődésünk ügyét szolgálja. Éppen ezért a társadalomnak s a társadalom vagyonosabb tagjainak fokozottabb mértékben kell áldozniuk. Nem szabad a gondolatot eltemetnünk. Mert a kultúra olyan, mint a rakott szekér, csak lassan halad föl a hegyoldalon és ha közben megáll, könnyen visszagurul; míg megfeszített kitartással hamar célhoz ér. Vigyázzunk: most, amikor falunk szűk köréből kiemelkedve kezdünk város lenni, nehogy visszaessünk a falu mocsarába.

5.)

Ceglédi Ujság, 22. évf. 51. sz. 1912. december 8. Félegyháza megjárta

Renitenskedett. Makacskodott. Ujjat húzott a vármegyével. Volt a városnak egy hivatalnoka, kit a miniszter elmozdított állásától. A félegyháziak ennek dacára megválasztották egy másik hivatalra. Fellebbezés folytán a megyei közigazgatási bizottság e választást megsemmisítette s kimondta, hogy azt az elmozdított tisztviselőt csak az általános választáskor lehet megválasztani. Félegyházán azonban úgy gondolkoztak, hogy majd tudják ők, mit kell tenniük, nekik ügyan a vármegye ne parancsolgasson s újra megválasztották az elmozdított tisztviselőt. E nagy ragaszkodásnak azonban, amit magyarul ok nélküli kötekedésnek lehet nevezni, most megadta az árát Félegyháza, amennyiben a megyei közgyűlés, hova ez az ügy föllebbezés folytán került, éppen a főispán döntő szavazatával kimondta, hogy felír a belügyminiszternek s kéri Félegyháza autonómiájának felfüggesztését. Ennek aztán már fele se tréfa. De hát ne tessék a felsőbb hatóságokkal dacolni! (Nagykőrösi Hírlap)