Szent István-templom (archív cikk, 2010. június 7.)

Vasárnapi Ujság, 24. évf. 37. szám (1877), 581. oldal.

ELÖLJÁRÓBAN

Ebben az évben [2010] van a kiskunfélegyházi Újtemplom, hivatalos nevén Szent István plébániatemplom felszentelésének 130. és a plébánia megalapításának 125. évfordulója. Ebből az alkalomból Kiskunfélegyházán nem, vagy csak körülményesen hozzáférhető forrásanyagot szeretnék közzétenni. Két hetilap cikkeiről van szó, az egyik a részben Pártos Gyula, a templom tervezője szerkesztésében megjelent Az Épitési Ipar illetve a Vasárnapi Ujság című lapokról. Annak ellenére, hogy nem kuriózumok, a helyismereti irodalomban és helytörténeti kutatásban eddig senki nem hívta fel rájuk a figyelmet. A Vasárnapi Ujság fentebb közölt képe már korábban is ismert volt, a folyóirat megtalálható a Kiskun Múzeum könyvtárában, ahová a Hegyesi-féle könyvtárból került. (A Hegyesi-féle könyvtárról lásd: T. Gémes Tünde: Hegyesi Márton könyvtára a Kiskun Múzeum gyűjteményében, in: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1990, szerk. Sztrinkó István, Kecskemét 1992, 115-123.)

A közölt két szöveg központozásán és helyesírásán nem változtattam, dőlt betűvel szedtem őket.

U. P. CIKKE AZ ÉPITÉSI IPARBAN

Az utolsó évtized alatt előfordult vidéki uj templom épitkezések között, kétségkivül kiváló helyet foglal el a félegyházi új templom, mely tekintélyes méreteivel, de még inkább épitészeti kiképzésénél fogva díszévé válik a magyar Alföldnek.

Midőn még néhány évvel ezelőtt az osztrák államvasúton elrobogva Kecskemét mellett, mely sok; sugár tornyaival önkéntelenül eszünkbe juttatta a költő szavait: »Híres város az Alföldön Kecskemét,« – tovább haladtunk a végtelen rónán Szeged felé. egy incselkedő utitársunk azt a megjegyzést tette Félegyházára, hogy  »az nem is város, mert csak egy tornya van«; alig hittük, hogy rövid pár év mulva három torony jelzendi azon várost, melynek gyors haladása, emelkedése azt már évek óta vetélytársává teszik a sok tornyú »hires« városnak.

Hajlandók vagyunk nem ezen »egy tornyú« megjegyzésnek tulajdonítani azt, hogy a második templom épitésének ritka áldozatkészséget tanúsító elhatározásáról a derék félegyháziaknak egyik főfeltételük a »két tornyú« volt.

A város tisztán katholikus lakosságának gyors szaporodásánál fogva még a mult század végével kezdtek egy második templom épitéséről gondolkodni, és már azon időben nagyszerű alapitványok tétettek e célra, melyek ez ideig a százezer forintot meghaladták. Midőn négy évvel ezelőtt Móczár József polgármester és Kalmár József kerületi kapitány fáradhatlan buzgósága folytán komolyan hozzá fogtak volna az eszme velósitásához és az elfogadott terv és költségvetés foganatositása, a rendelkezésre állott alapitványi tőkéken felül még nagyobb összeget igényelt, a közszellem és áldozatkészség nem közönséges jelét adták Félegyháza önzetlen polgárai, a mennyiben a hiányzó, közel 25.000 frtot egy hét alatt aláirás utján biztositották.

Az épitkezés Pártos Gyula budapesti épitész művezetése alatt 1873. szeptember havában indult meg és a külső munkák 1876. octóber 8-án a zárkő ünnepélyes letétele által befejztettek.

A renaissance stylben épült templom főméretei: 12 öl külső szélesség mellett 25 ölt hosszaság; a tornyok magassága 28 ölt. Az épitési költség a belső berendezésen kivül 156,000 frtra rug.

Az egyes munkanemeket egy kettő kivételével mind fővárosi iparosok végezték: nevezetesen:

A kőműves munkákat Dötzer Ferenc épitőmester ritka szakavatottság és lelkiismerettel vezette; az ácsmunkákat Filser Ferenc váci ácsmester, a kőfaragómunkákat Slavek Vencel budapesti, és Müller Antal süttői kőfaragó-mesterek, a bádogos munkát Menzl Frigyes félegyházi bádogosmester, a tornyok rézfedő munkáját Zellerin Mátyás gyáros, a tornyok aranyozási munkáját Schill János aranyozó, a vas és horgany munkákat a Schlick-féle gyár, az asztalos munkákat Pollák József asztalos, a lakatos munkákat Garay Béla lakatos, a mázoló munkát Wawrecska Endre mázoló, az üveges munkákat Roth Zsigmond üveges mesterek, a szobrász munkát Hensch Ignátz szobrász, a palafedő munkát Schváb Gyula palafedő a legnagyobb megelégedésre végezték. A felhasznált nagy menyiségü cémentet Benó Károly és társai nyerges ujfalusi és Csik József beocsini gyára szállitotta.

Ha végül még megemlitjük, hogy Félegyház városa, mint kegyur, elhatározta a templom egész belső berendezését és festését is egy öntetü terv szerint, stylszerűen készittetni, abbeli meggyőződésünknek kell kifejezést adnunk hogy a félegyházi uj templom – mindjárt szerényebb alakban is – uttörőnek mondható a vidéki templom épitések ujabb történetében, hol eddig stylszerű összhangot vajmi ritkán találunk.

Mai számunkhoz mellékelve veszik olvasóink az uj templom alaprajzát, jövőre alkalmunk lesz annak távlati képét is bemutatni.


[U. P.]: A kis-kun-félegyházi róm. kath. uj templom,

in: Az Épitési Ipar 1. évf. 33. sz.,

1877. aug. 19., 696-698.

Az Újtemplom (hrsz. 5060/1) kutatójának figyelmét ezek az utolsó sorok csigázzák fel legjobban. Nincs még egy olyan épülete Félegyházának, amit ekkora átok sújtana, mint ezt. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára Kiskunfélegyházi Részlegében eddig hiába keresték az Újtemplom eredeti tervrajzait. (Egy későbbi, Czigler Győző által készített felmérési rajz ugyan megvan a templom alaprajzáról.) Nincsenek meg a tervek a Szent István Egyházközségnél sem. És mintha ez nem lenne elég, az Országos Széchényi Könyvtárban elérhető folyóiratból hiányzik az a melléklet, amin közlik a templom alaprajzát. Megjegyzendő, hogy az OSZK-ban két példányban van meg az idézett folyóirat, ám ebből egy sem érhető el olvasó számára az OSZK állományvédelmi szempontjai miatt. Ebből a két példányból az egyiket mikrofilmre vitték, feltételezem azt, amelyik teljesebb állományban van meg. Az FM3/9506 jelzetű mikrofilmre vitt példányba az egyes számokkal megjelent (számozással egyébként nem bíró) mellékletek folyamatosan lettek bekötve. Már amelyik megvolt. Ismerve a korabeli könyvkötési módokat, gondoltam, hogy a folyóiratok címlapjaihoz hasonlóan a mellékleteket is egységesen hátrakötötték, de csalódnom kellett, a mikrofilmre vitt példányon egyáltalán nincsenek meg.

Az ígért távlati kép sincs meg. Az Újtemplomról három sor erejéig megint van szó Az Épitési Iparban (1. évf. 37. sz. 1877. szept. 16., 775. oldal.),  itt váltanák be a távlati kép közlésének ígéretét.

A látszólagos forráshiány azonban abbéli meggyőződését a helyieknek és a műemlékvédőknek, hogy igen jelentős emlékkel állunk szemben, nem befolyásolja.

Merthogy a forráshiány csak látszólagosnak bizonyult. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi fiókjában szintén megvan Az Épitési Ipar. Itt, várakozásaimnak megfelelően az összes mellékletet rendbe szedve hátul kötötték be. A nagy várakozásoknak megfelelően (legalább olyan nagy várakozásokkal és szép reményekkel felszerelve, mint Dickens regényében Mr. Pip) 2010. június 7-én megtaláltam a templom alaprajzát. Ez az egyetlen autentikus Pártos-féle Újtemplom-alaprajz, ami jelenleg ismert. Az alaprajz jól láthatóan a reneszánszból indul ki, annyiban azonban annak mellérendelő szerkesztési elvét nem tartja be, hogy nem négyzetekből, hanem téglalapokból épül fel a főhajó; teljes négyzet alakot csak - értelemszerűen - a négyezet (a főhajó és a mellékhajó találkozása) kap.

Az Épitési Ipar 1. évf. 33. szám 1877. aug. 19. (melléklet)

A Vasárnapi Ujság szintén beszámolt az építkezés végeztéről. Cikkében, mint ez az alábbiakból kiderül, sokat átvett az építőipari lapból. A fentebb közölt szép metszet, akárcsak a szöveg nem elhanyagolható része, onnan lett átvéve.

A VASÁRNAPI UJSÁG CIKKE

Alföldünk nagy földmüvelő városai közt nem az utolsó helyet foglalja el Félegyháza. A Kis-Kunságnak - mely ma már Pestvármegyébe van beolvasztva - népességre első városa, 20-22 ezer lakójával. Pedig aránylag uj telepités, s népesedése és lendülete még sokkal ujabb keletü. Mióta pedig vasutja van, - az osztrák államvaspályának, Kecskemét és Szeged közt főállomása levén, - azóta az emelkedés még észrevehetőbb rajta. Sok ideig a kis-kun kerületi törvényszék, a közgyülések székhelye, a vidék egyik legvagyonosabb pontja, a közmivelődés és hazafias mozzanatok iránt is mindig érdeklődést tanusitott. 1861-ben daczára, hogy tisztán katholikus város, nagyszerü gyászünnepélylyel üllötte gróf Teleki László emlékezetét. 1865-ben a háznak, melyben Petőfi kisded gyermekkorát töltötte, emléktáblával megjelölése átal vonta magára a közfigyelmet. Tavaly tetemes áldozatokkal vivta ki, hogy az előbb Csongrádon volt állami tanitó képezde keblébe helyeztessék át.

A város tisztán katholikus lakosságának gyors szaporodásánál fogva még a mult század végén érezhető volt egy második templom szüksége, mert a város egyetlen temploma még akkor épült, mikor a népesség fele sem volt a mostaninak. A vallása iránt mindig buzgó lakosságból mindig akadtak, kik kisebb-nagyobb alapitványokat tettek egy második templom épitése czéljából. De nagyobbszerü egyház épitése magában is roppant tőkét igényel, s a jászkunsági viszonyoknál fogva a község nem levén feltétlen ura saját elhatározásának : a kerületek részéről is sok nehézség gödittetett a több izben komolyan czélba vett épités elé.

Midőn azonban, négy évvel ez előtt, Kalmár József volt kerületi kapitány s Móczár József városi polgármester buzgólkodása folytán komolyan hozzá fogtak a régi eszme valósitásához, s midőn már az épitendő templom terve és költségvetése is készen volt : egyszerre kitünt, hogy a szükséges összegből még több mint 25.000 forint hiányzik. Csak egy hét kellett, mig ez az összeg is, a városi buzgó polgárainak áldozatkészségéből, aláirás által biztositva lőn.

Az uj templomról a következő adatokat az ,,Épitési Ipar" czimü szakközlönyből vesszük át.

Az épitkezés Pártos Gyula budapesti épitész művezetése alatt 1873. szemptember havában indult meg és a külső munkák 1876. október 8-án a zárkő ünnepélyes letétele által befejztettek.

A renaissance stylban épült templom főméretei : 12 öl külső szélesség mellett 25 öl hosszuság; a tornyok magassága 28 öl. Az épitési összes költség a belső berendezésen kivül 156,000 frtra rug.

Az egyes munkanemeket egy-kettő kivételével mind fővárosi iparosok végezték : nevezetesen : a kőműves munkákat Dötzer Ferencz épitőmester, az ácsmunkákat Filser Ferencz váczi ácsmester, a kőfaragó-munkákat Slavek Venczel budapesti, és Müller Antal süttői kőfaragó-mesterek, a bádogos munkát Meczl Frigyes félegyházi bádogosmester, a tornyok rézfedő munkáját Zellerin Mátyás gyáros, a tornyok aranyozási munkáját Schill János aranyozó, a vas és horgany munkákat a Schlick-féle gyár, az asztalos munkákat Pollák József asztalos, a lakatos munkákat Garay Béla lakatos, a mázoló munkát Vavrecska Endre mázoló, az üveges munkákat Roth Zsigmond üveges mester, a szobrász munkát Hensch Ignácz szobrász, a palafedő munkát Schváb Gyula palafedő. A felhasznált nagy mennyiségü czémentet Benkó Károly és társai nyerges-ujfalusi és Csik József beocsini gyára szállitotta.

Ha végül még megemlitjük, hogy Félegyház városa, mint kegyur, elhatározta a templom egész belső berendezését és festését is egyöntetű terv szerint, stylszerüen készittetni el : eleget mondottunk arra, hogy e derék magyar város buzgalma s nemes áldozatkészsége a kellő világitásban legyen feltüntetve. Mert nemcsak a szoros szükségnek van a tágas templom épitése által elég téve, hanem a haladott kor izlésének s a szépérzék és művészet követelményeinek is.

- á. r.

  Vasárnapi Ujság, 24. évf. 37. sz. (1877), 583. o.

Miután a fentiek immár könnyen elérhetővé váltak, megfogalmazhatók az Újtemplom kutatásának további irányai. A minden bizonnyal eredeti tervrajz segítségével megállapítható lesz, hogy végeztek-e nagyobb átalakítást az épületen. (1904-1905-ben az Ótemplomon, a Sarlós Boldogasszony plébániatemplomon jelentős bevatkozásokat hajtottak végre, ezért a kérdés nem efemer.) Az egykorú távlati kép szintén ezért fontos forrás. Elvégezhető a tervrajz és a homlokzat  pontos elemzése anélkül, hogy nem Pártos által tervezett részleteket tulajdonítanánk Pártosnak. Jelen forrásközléssel egyidőben készülnek az Újtemplomra vonatkozó levéltári anyagot feldolgozó alapkutatások, amelyeknek során kiderülhet, hogyha a két cikkben közölt nevek közül valakié sajtóhiba vagy más tévedés  folytán nem egyezik a valósággal. Így a további kutatás feladata az országos viszonylatba történő minél pontosabb, minél körültekintőbb elhelyezése lehet, amire már vannak - alaposabb tájékozódást épp az Újtemplom tekintetében nélkülöző - kezdeményezések. (Magyarország építészetének története, szerk. Sisa József - Wiebenson, Dora, Bp. 1998, 213. o.: az épület felületesen és egyszerűen plébániatemplomként van megnevezve.)

LINKEK

www.templom.hu - Templomok és harangok a történelmi Magyarországon

Az Épitési Ipar c. lap OSZK-cédulája

A Vasárnapi Ujság onlájn elérhető változata

Puky József

A kiskunfélegyházi Hoffer családba nősült Puky Józsefről nem sokat tud sem a kiskunfélegyházi helytörténet, sem a magyar múzeumi szakma. Hőgye István rövid életrajzi cikke a Magyar múzeumi arcképcsarnok c. kötetben (főszerk. Bodó Sándor - Viga Gyula, Pulszky Társaság - Tarsoly Kiadó, Budapest 2002, 718-719.) is csupán néhány adatot tud. Innen derül ki, hogy jóban volt Kada Elek kecskeméti polgármesterrel, aki Katona József kéziratait ajándékozta Puky gyűjteménye számára. Puky maga a Borsod-Miskolci Múzeum Egyletnek, a debreceni múzeumnak, majd a kassai múzeumnak adományozott értékes kéziratokat, néprajzi, régészeti gyűjteménye a kassai múzeumba került.

A cikk nem túl informatív, azon felül nem is fogalmaz világosan, amikor azt írja, hogy Puky szervezésében és gyűjteményeivel valósult meg a helyi múzeum, amelynek berendezését, szakmai irányítását Móra Ferenc és Tömörkény István segítette. Melyik ez a helyi múzeum?

A Szinnyei-lexikonból néhány adattal többet tudunk meg:

"cs. kir. kamarás, az államtudományok doktora, nyug. miniszteri tanácsos, Pest-Pilis-Solt-Kiskuns vármegye törvényhatósági bizottsági tagja, Puky János birtokos és tasnádi Székely Mária fia, szül. 1854. jan. 30. Gagy-Bátorban (Abauj-Tornam.); gymnasiumi tanulmányainak befejezése után a jogi s államtudományi tanfolyamot végezte a budapesti s bécsi egyetemeken s 1877-ben a budapesti egyetemen államtudományi doktor lett. 1876-ban a közmunka s közlekedési miniszteriumba lépett, a hol fokozatosan előhaladva, 1882. miniszteri titkárnak nevezték ki s az elnöki osztályban közvetlen Ordódy Pál, majd Kemény Gábor báró miniszterek mellett működött. 1891. miniszteri osztálytanácsossá lett, s Baross Gábor miniszter alatt az elnöki osztály vezetője volt. Később a vasuti szakosztályban működött. 1894-ben megkapta a kamarási méltóságot. 1896-tól a m. kir. postatakarékpénztár aligazgatója volt. Legújabban miniszteri tanácsosi ranggal nyugalomba vonult."

(http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/p/p20766.htm)

További adatok Puky Józsefről egy korábbi dolgozatomban, a 266. oldalon olvashatók: http://epa.oszk.hu/01600/01639/00007/pdf/EPA01639_elso_szazad_2012_osz_245-279.pdf

Szalay Gyula előterjesztése, 1908. január 29.

Szalay Gyula előterjesztése a városi hivatalokban levő múzeumi tárgyaknak városi múzeumba leendő elhelyezéséről, Kiskunfélegyháza, 1908. január 29.

"Tekintetes Városi Tanács!
A kiskunfélegyházi Városi Múzeum szervezési szabályrendeletének IV. §. kimondja, hogy a város rendelkezése alatt álló különféle hivatalos helyiségekben létező, vagy később oda kerülő, múzeumba való tárgyak a városi múzeumban helyeztessenek el.
Ennélfogva kérem a Tek. Városi Tanácsot, hogy az említett szabályrendelet IV. § szíveskedjenek végrehajtani és intézkedni, hogy a különféle hivatalok, különösen a városi levéltár, a gazdasági hivatal, a rendőrség a museum régiségi és néprajzi [birtokába?] való tárgyai a múzeum őr hivatalos reményei mellett átszolgáltassanak.
Kiskunfélegyháza, 1908. január 29.

Szalay Gyula

múzeum őr"

[körbélyegző: Városi Múzeum 1902]

Molnár Béla helyettes polgármester 1908. április 4-én utasította Nagyferencz László levéltárnokot és Molnár Ferenc városgazdát, hogy a tárgyak jegyzékét készítse el.

(Bács-Kiskun Megyei Levéltár, V. 175. b. 801/1908. 1421/ki. 1908. sz.)

Ez a dokumentum talán fény derít arra, hogy Kiskunfélegyháza város levéltárából hogyan kerültek át dokumentumok (tervrajzok, levelek) a Kiskun Múzeumba. A korabeli muzeológia ugyanis nem a levéltári egységet (szerves fond) tartotta szem előtt, hanem egyes kiválasztott műtárgyak értékét. A gyűjteménygyarapítás így értékgyarapítás is volt, s a múzeumi anyag új egységgé vált. Levéltári dokumentumok kiemelése és múzeumba helyezése egyébként általános jelenség volt a 19-20. század fordulóján.

Ismeretlen szerző: A modern architektúráról (1902)

A modern architektúráról, in: A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 36. évf. 3. füzet, 1902. 152.
Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Részletek.
Érdemes megfigyelni, ahogy a pozitivista-evolucionista retorika a centrum-periféria-modellel társul az első mondatban.

Korunkban a művészet minden ága forrong. Az építészet hivatása és eszközei fölött mindig élénkebb lesz a vita, amelyben főleg a német nagy művészeti központok kérnek szót. Egy ilyen elsőrangú vélemény főbb elveit adjuk a következőkben.

A művészet múlt századbeli nagy föllendülése a napóleoni háborúk után beállott nagy politikai szélcsendben kezdődik. A régi hagyományok fölfrissülése nem kedvezett az új törekvéseknek, mert az elismert klasszikus irány teljesen kielégítette a közönséget. A nemzetek és népek vívmányainak gyors és kölcsönös kicserélése lehetővé vált, és így azok a városok lettek a központok, ahol minél több eltanulni és utánozni való volt. [...]

A hetvenes évek[...] a nagy hibák kora, amelynek eredményeit még ma is megtalálhatjuk. Két párt került az esztétikában egymással szembe. Az egyik a klasszikus, a másik a középkori művészetre akar építeni. Az elsőnek az olasz és francia, az utóbbinak a német modern építészet lett az eredménye. A botlások azonban természetesek voltak. A klasszikusok mellőzték a reneszánsz vívmányait csak azért, hogy az utánzás gyanúját elkerüljék, a középkoriak pedig kifeledték tanulmányaikból azt az időt, amely alatt az elrontott ókeresztény építészetből a bizáncin keresztül a román kifejlett. Így történt, hogy az antikizáló jellegű irány durva, a romanizáló pedig szervetlen lett és inkább a karakterisztikus részleteket hajhászta, a belső gondolat helyett. A mai szecessziónak nevezett modern irány két fő hibája ebben a körülménybe áll. A művészetben nincs ugrás, az átmenet nélkül erőszakolt stílus legfölebb modorosság lesz, de nem építészeti modor.

Ismeretlen szerző: A magyar stílus (1900)

[Ismeretlen szerző kommentárja Pekár Gyula Budapesti Naplóban megjelent cikkéhez]: A magyar stílus, in: Építészeti Szemle 9. évfolyam, 16. füzet, 1900, 218. oldal.

Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. A Pekártól idézett részeket dőlt betűvel emeltem ki.

"Huzamosabb idő óta hirdetjük, hogy az építészeti stílust úgy parancsszóra csinálni nem lehet. Megelégedéssel látjuk, hogy az a nézetünk mindinkább tért hódít, és napról napra többen és többen magukévá teszik véleményünket.

    Legújabban Pekár Gyula, a szellemes és kiváló író, a párisi kiállítás építészetéről a Budapesti Naplóban értekezvén, találóan jellemzi a magyar stílusra vonatkozó törekvéseket a következő szavakkal:

    Az a szorosan nemzeti élet, mely a formákat különféle égaljak és korok alatt feldolgozta és kimerítette, ma már hanyatlóban van, és a legnagyobb erőlködés dacára sem tud új szépet létrehozni. A stílusok évszázadok lassú fejlődésének az eredményei; - boldogok azok a nemzetek, melyek e századok alatt dolgozhattak és megteremthették az örökszépnek a formuláit! Az a nemzeti azonban, amely eddig nem csinálta meg a maga stílusát, most már hiába erőlködik azon, hogy úgy egyszerre "összekomponálja" magának egy saját, külön, egyéni stílust. Nem lehet az, mert "natura non facit saltum!" Arról jut ez eszembe, hogy mi most Magyarországon - több rajongással, mint józan ítélettel - egy külön magyar stílust akarunk "teremteni". Magában a szóban benne van már a theoria gyöngesége, mert hisz stílust egyátalában nem lehet úgy parancsszóra "teremteni", mint vicinális vasutakat, vagy politikai jelszavakat... Még akkor sem lehet magyar stílust teremteni, ha a legtudósabban kutatunk abban a múltban, amely, fájdalom, olyan sötét, hogy alig látunk benne, - még akkor sem, ha a legszorgalmasabban összeszedjük azokat az úgynevezett "ősmotívumokat", amelyeket lelkesedésünk igyekszik hiteleseknek elfogadni. Én istenem, a turáni fajok vitézek és hódítók, de vándorló és pusztító, s nem teremtő, még kevésbé pedig művészetet teremtő fajok voltak. Aki a háborút és a sátort szereti, az megveti a békét s szemlélődésből keletkező kőemlékeket... Mialatt az árják a Szép legmagasztosabb emlékeit emelék, azalatt turáni fajrokonaink, akik úgy tudták verni őket, ma is ugyanabban a kunyhóban laknak Ázsia síkjain, amelyeken ezredévekkel ezelőtt laktak. A turániak legnagyobb emberei, Attila, Dzsingisz Khán és Tamerlán nem a teremtés, hanem a pusztítás férfias virtusának az emlékét őrzik: a hagyomány "Isten ostorainak" nevezi őket... De még ha a leghitelesebben ki is kutatjuk azokat az "ősmotívumokat", a századok lüktető élete nélkül lehet-e azokból stílus-szervezetet rögtönözni? "Összerakhatjuk" őket, de nem lesz abból élő egész sohasem. Az ember sem születik egyszerre negyvenévesnek, hanem csecsemőből nő azzá...

    Ugyanilyen következtetésre jutottunk mi is, amikor ama kapkodó és ötletes törekvésekről emlékeztünk meg, amelyek a magyar stílus megteremtésére voltak irányozva. Ennek folytán semmi megjegyzésünk nincs Pekár Gyula érvelésére; azokat mindenben helyeseknek tartjuk éppen úgy, mint azt a nézetét, melyet a bolondos szecesszióról nyilvánít, amelyről azt mondja:

    A régi stílusok ereje éppen abban van, hogy "szépségük gyökerei nem az elvont szépben, hanem a természetesben", a hasznosban leledzenek. Úgy nőttek fel, mint a virág, melynek - bármily pompásak legyenek is szirmai, - gyökerei mégis a szennyes fekete földből veszik táplálékukat... A régi stílusok fejlődésében megvan a nagy természet egész törvényessége: szépek, mert a szükség érzetéből támadtak, mert a hasznosság indokolta szerkezetüket. A hasznosság ellenőrzi a szép tisztaságát, az esztétikai szabatosságot; - ez menti meg a szép művet attól, ami a testen a zsír: a fölöslegestől. Tudjuk, hogy a mi mai, egyensúlyt vesztett és dilettáns építészetünk éppen a fölöslegességgel vét legtöbbet a szép ellen. Nézzék meg a szecessziós hóbortot. - Mi bánt ennél bennünket a legjobban? Mindenek felett az, hogy semmi sem indokolt rajta, - sem a szerkezete, sem az ornamentikája. Kínosan érezzük, hogy ezeknek az embereknek már nem az a törekvésük, hogy valami szépet és újat teremtsenek, hanem egyedül az, hogy minden áron kikerüljék a régi formulák ismétlését!...

   Ehhez mi még csak azt tehetjük hozzá, hogy ezek az emberek sem tanulni, sem pedig dolgozni nem akarnak, és azért "szecesszionálnak", mert a szecessziónál sem tanulni, sem pedig dolgozni nem kell; így pedig az élet nagyon könnyű.

    Véget kellene vetni ennek a humbugnak!

Márkus Géza: Harc a magyar stílus ellen (1902. május 24.)

Márkus Géza ironizáló hangvételű cikket, tudósítást írt a Magyar Hírlapba. Főképp Fittler Kamill, Czigler Győző és Alpár Ignác véleményét kéri ki magának egy nagyobb csoport, a „magyar törekvések”-et valló művészek nevében, aszimmetrikusan sajátítva ki saját irányzata számára a „nemzeti”, a „modern” és a „magyar” jelzőket. Írása arról is tanúskodik, hogy szó szerint vette át Lechner Ödön nézeteit. Lechner 1902. június 1-én tartott Szegeden felolvasást, amelynek szövege nem sokra rá meg is jelent a Magyar Nemzetben. Márkus már használja Lechner kulcsfogalmait (alföld, kerámia, cserepesipar, iparfejlesztés), így több mint valószínű, hogy Lechnert személyesen ismerte, személyesen hallhatta a mesterként tisztelt építész kávéházi beszédeit.

Márkus Géza: Harc a magyar stílus ellen. A képzőművészeti tanács mai üléséből

in: Magyar Hírlap 12. évf. 140. sz. 1902. május 24. p 4.

Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. (Az eredeti cikkben különösen a vesszők hiánya lehet zavaró, ezeket pótoltam. Nehezítheti az értelmezést, hogy Márkus gyakran többszörös tagmondatokat ékel be tudósításának egyes mondataiba.)

A képzőművészeti tanács ma tárgyalta az építendő új zene-palota terveit. Érdekesek és tanulságosak voltak az érvelések, amelyek pro és kontra felmerültek, érdekesek a magyarság szempontjából, és azért, hogy az intéző körök, akiknek döntési hatalmuk van, miképpen viselkednek az új áramlattal szemben, és miképpen azok, akiknek üzleti vagy egyéb érdekük egy bizonyos tartózkodást szab meg a modern és nemzeti iránnyal szemben:

A terveket Fittler Kamill ismertette, és az iparművészeti iskola igazgatója tehát az, akinek a modern és főleg a magyar eszméktől kellene áthatva lennie, úgy nyilatkozott ismertetésében, hogy ő a maga részéről a történelmi stílusokat, itt ahol zenepalota tervéről van szó, tehát mint ő mondja, a zene kifejezéséről, amely nem Ázsiából származott, hanem a nyugatról importálódott, tartja helyénvalónak. Olyan nyilatkozat ez, amely nézetünk szerint páratlanul áll a maga nemében, méltó egy magyar iparművészeti iskola vezetőjéhez, és bizonyára korszakalkotó behatást fog tenni a magyar szellemben dolgozó művészeinkre.

Kadocha Lippich Elek a történelmi stílusok ellen érvel, kifejti, hogy ezek már tovább nem fejlődhetnek, és örömmel üdvözli ezt a tervezetet is mint olyat, amely a magyar nemzeti irány fejlődéséhez hozzájárul.

Czigler Győző, bár minden stílű törekvést, ha az művészi, tiszteletben tart, mégis az a véleménye, hogy a történelmi stílusok fejleszthetők, és hivatkozik a múltra, ahol csak ezt fejlesztették.

Lechner Ödön a magyar és a modern törekvés úttörője ezek mellett van, és bár a múltra nem hivatkozhatik, a jövőt pedig előre nem tudja, mégis biztos hite, hogy a jövő az, mely az ő és minden magyar művésznek igazságot fog adni, és elégtételt fog szolgáltatni.

Alpár Ignác a magyar törekvések ellen van, fazekas stílusnak nevezi, ugyancsak a modern törekvések ellen nyilatkozik, ő, aki a börzepályázat első díját is egy ilyen bécsi stílű tervvel nyerte el. Bornírtságnak tartja ezeket a törekvéseket, és Korb és Giergl tevén is tagozásokat, párkányokat kívánna létesíteni.

A jelenlevő tervező Korb Flóris ezt a beavatkozást visszautasítja, mégpedig jogosan, Lechner Ödön pedig megjegyzi, hogy bornírtság a magyar törekvések ellen dolgozni.

Az ülés azzal végződött, hogy csak alaprajzi változtatásokat fognak eszközölni, még pedig azért, mert a nagyterem túlságos nagy volta miatt a többi helyiség szenved. A tanács elösmerését fejezte ki a tervezőknek a nagy munkáért, amelyet végeztek. Ez az ülés lefolyása. És fel kell jegyezni azt a dátumot, amelyen megtörtént, hogy Magyarországon, a képzőművészeti tanácsban így beszéltek a magyar törekvések ellen. Nagyon könnyű volna reácáfolni azokra az urakra, akik ily nagyon ellenzik ezt az egészséges vértisztító áramlatot, könnyű lenne kimutatni, hogy mi az ok, amiért ők üzleti és létezhetési okból ilyen irtóháborút akarnak a magyar törekvések ellen viselni, ez azonban nem erre a lapra tartozik. Most csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy művészeti és nemzetgazdasági szempontból egyáltalán fontos és nagy feladat éppen a magyar nemzeti irány és iskola megalapítása, és ezzel kapcsolatban az iparágak, még ha az az Alpár úr által annyira lenézett fazekas ipar is, ilyen irányú fejlesztése. Az egész magyar alföldön kőanyag sehol sincs, és éppen ez a körülmény kedvező, mert megállapíthatja a magyar stílus egy legfontosabb szerves részét, a magyar anyagot: a majolikát vagy a pirogránitot. Azok az urak, akik itt nagy hangon nyilatkoznak a magyar törekvések ellen, úgy látszik, hogy süketek és vakok. Vakok, mert nem látják az egész művelt nyugat ilyen irányú törekvéseit, és süketek, mert nem hallanak róluk. Mi tiszteletben tartjuk mindenkinek a törekvését vagy működését, ha az művészi színvonalon áll, megköveteljük tehát, hogy magyar emberek, akik itt élnek és többnyire a magyar állam megbízását élvezik, a magyar nemzeti irányú irányú törekvéseket tiszteletben tartsák. Mert az ilyen irányú törekvésekkel nem törődni könnyelműség, állást foglalni és háborút viselni ellenük azonban bűn!

Korb és Giergl uraknak pedig az első magyar szellemi tervükhöz gratulálunk.

Márkus Géza

Ismeretlen szerző: Egy nem létező stílusról (1897. október)

M: Egy nem létező stílusról
in: Építészeti Szemle (szerk. Bobula János), 6. évfolyam, 10 füzet, 1897. október, pp 225-226.
(Mai helyesírásunknak megfelelően javított szöveg. Kiemelések az eredetiben.)

Előre bocsátjuk, hogy jó hazafiak vagyunk és szívből óhajtjuk a nemzeti géniusznak mentől dicsőségesebb fölmagasztosulását a művészetek, s általában a nemzeties irányú szellemi sikeres által; ismerjük és számításba vettük ama nehézségeket, melyek kultúránk természetszerű, az egyes történet korszakok szellemében érlelt, egyenletes fejlődésének megdönthetetlen akadályait képezték a múltban, miáltal oly hézagokat és szakadásokat idéztek elő, mik a legjobb esetben átugorhatók, de soha sem pótolható a belőlük származó veszteség. Ennélfogva kétszeres okunk van örömmel üdvözölni az életrevaló törekvéseket, valamint tiszteljük az egyes művészek komoly becsvágyát; azonban éppen a sokat hangoztatott nemzeti kultúra reputációja érdekében ártalmasnak véljük, szovinizmust [sovinizmust] űzni a rosszul sikerült kísérletekkel, származtak légyen azok bár a legjobb intencióból is.

     Most tehát, midőn a fölépítendő új geológiai intézetnek benyújtott tervezetében fölismertük hasonmását ama építészeti csodaszülöttnek, mely nem csupán a pártatlan szakemberek, hanem az intelligens laikusok, méltánylást érdemlő megütközésére reprezentálja a magyar iparművészeti palotáját, nem mulaszthatjuk el kifejezést adni a túlnyomó többség egészséges véleménye által megerősített kritikánknak: hogy ama minta, a rája vesztegetett műgond és nagy költség dacára, nyugodt lelkiismerettel nem nevezhető oly sikerült kísérleti eredménynek, mit érdemes volna utánozni.

     Nem érdemes pedig azért, mert legelső sorban nem felel meg az építőművészet ama törvénnyé szentesített követelményének, mely bármely nemzet különböző korszakbeli építészetére nézve megtartja általános érvényét és amelynek sarkalatos két pontja: a gyakorlati célszerűség és az esztétikai szépség.

Hogy sok pénzbe került és mégsem nyújt jó világítással bíró műtermeket, azt mindnyájan tudják és sínylik, kik kénytelenek ott dolgozni; hogy pedig nem szép, azt mindenki látja.

    Azonban a szélsőségig menő hazafias jóakarat még egy harmadik eshetőségben hajlandó gyanítni a mentséget, hogy talán ezzel egy korszakalkotó mozzanat előtt állunk, midőn hosszas áhítozás után elvégre sikerült meglelni és napfényre hozni a múltak mesés homályában lappangó, sokat áhítozott magyar stílust, mely nem gyönyörködteti ugyan a civilizált világ mintáihoz szokott szemeinket, hanem azért kedves nekünk, mert a mienk.

    Ámde még ez egyetlen illúziójától is megfosztja jóhiszemű közönségünket maga az épület hivatalos védője, őszintén beismervén, hogy ez "semmiképp sem egy speciális magyar stíl... hanem egy az egész világon elterjedt építőművészeti stílusnak magyaros zamatú ága."

     Mi ez?

   Narancsfába oltott paprika? A firenzei palota monumentális keretébe foglalt csőszkunyhó, melybe plasztikus díszítmény gyanánt már önkénytelenül [önkéntelenül] belekívánkozik a csikósnak öltöztetett belvedéri [belvederei] Apolló?

    Nem, még ez sem. Hanem mint a magyarázatokból kiderül: "indo-arab" motívumok, mely a dolgok időrendő soránál fogva épp oly közeli vonatkozással vannak hozzánk, mint akár a mekkai kaaba-kő [Kába-kő].

    Valóban kívánatos lenne, ha illetékes körben végre megállapodásra jutnának az iránt, hogy a szoros értelemben vett nemzeti stílust épp úgy nem lehet mesterségesen csinálni, mint egy nyelvet; mivel az egy oly múlt eredménye, midőn az egyes népcsaládok még egymástól elszigetelt helyzetben, csupán önerejükből fejlődtek és műösztöneiknek a maguk módja szerint adtak kifejezést.

     Mentől élénkebbé válik a közlekedés, mentől gyorsabban forgalmaztatnak az egyes nemzetek anyagi és szellemi termékei, annál á[l]talánosabb jellegűvé válik a kultúra, melynek vívmányai az emberi társadalom közös kincseit képezik. A fejlődésnek eme históriai, természetes menetéből következett, hogy a reneszánsz fölismerte és átvette a pogány remekművek befejezett tökélyű motívumait, azonban másrészről teljes szabadságot nyújtott a művészi egyéniségek kifejlődésének, minélfogva vívmánya, a klasszikus elemek dacára, a tulajdonképpeni modern művészet, mely minden éghajlat és minden nemzet műigényével összeegyeztethető, és a variálás vég nélküli sorozatának tár ösvényt, nem ütközik nemzetiségi érdekekbe, valamint az elavulás, megunás vádja sem illetheti.

    Mivel tehát korszakunkban a nemzetiségek már nem tudás anyaga, hanem csakis az érzés által nyerhetnek kifejezést: az egyes művészi egyéniségek vannak hivatva dicsőségre juttatni a nemzet művészetét, és megszabni a további haladás irányát.

    A tradíciót nélkülöző nemzeties stíl erőltetett hajhászása helyett igyekezzenek művészeink oly szép műveket alkotni, melyeket az idegenek is a tökéletesség mintái gyanánt bámuljanak; legyen a mi építőművészetünk az örök szépnek minden szívhez szóló stílje.

     E törekvés által vált a görögöknél a szépnek kultusza nemzeti stíllé, s a maroknyi nemzet maga, az utókor soha el nem hanyatló eszményévé.

    Vannak olyanok is, kik a magyar stílkeresőkhöz képest az ellenkező szélsőség felé hajlanak, egyszersmind megjósolván a történeti stílusoknak közel bekövetkezendő kimúlását, és valami egészen új, az eddigiektől alapjában véve különböző építőművészeti produktumokról ábrándozhatnak. Egy határozott lépés volt abba az irányba a házaknak nevezett vasszerkezetű üveges szekrényekkel tett kísérlet.

Hanem itt aztán meg is rekednek; mivel ezek szolidság tekintetében még az amerikai égbemászó monstrumokkal sem állják ki a versenyt.

    Az építésnek legtermészetesebb, legszebb anyaga marad a kő, a változandó divatszeszélyek dacára is. Kevésbé becses, de tetszetős és tartós ékítményt szolgáltat az égetett zománcos agyagburkolat, mely nálunk elég nagymérvű alkalmazást nyer, hogy ez iránt a mi gyárosainknak, egyá[l]talán nem lehet panszuk. Számos magánház van vele díszítve, s középületeink közt az új iparművészeti palotán kívül, a technika, az 1895. [talán inkább 1885] évi orsz. [országos] kiállítás műcsarnoka, a városligeti új műcsarnok stb. reprezentálják, melyek közül a legtetszetősebb benyomást kelti az új műcsarnok.