Kétségbeejtő értelmezések

A Kedves Olvasó ezúttal a harmadik olyan bejegyzést olvassa, amelyet a blog önreflexiójának szántam. Megírására - megesküdtem pedig, hogy ezt a szót soha le nem írom - egy a Facebook közösségi oldalon 2012 márciusában alakult csoport késztetett. Az Élet a régi Félegyházán csoport tagjai önzetlenül osztják meg egymással és másokkal régi emlékeiket, családi fényképeiket, adataikat egy-egy régi ház, fotó vagy képeslap kapcsán. Mint írják: "Ezt az oldalt kecskeméti és kunszállási facebook-csoportok mintájára hoztuk létre. Célunk egy olyan közösségi teret nyújtani, ahol mindazok, akik szeretik városunkat és ragaszkodnak Kiskunfélegyházához egymásra találhatnak, ezért az oldal teljesen nyílt." Ezzel az önmagában üdvözlendő szándékkal természetesen nincs baj. A helytörténészek számos morzsát találnak, amelyeket (kellő kritika után) egy komolyabb kutatás is hasznosíthat. (Így például a Szegedi út 1. és 3. sz. házakat Patyi- és Szántó-házaknak hívják, mint megtudtam.) Ám azzal, hogy az adatok megosztása esetenként törvénybe ütközhet, nagyon is elgondolkodtató. Különösen akkor, ha személyes adatokról van szó (mert ilyeneket is megosztottak a csoport tagjai), és egy-egy családi fotó közzététele akarva-akaratlanul is a személyi jogi törvénybe ütközhet. (Nagyon is szenzitív adatot hordozónak minősülnek pl. azok a bizonyos 1935 és 1981 közötti munkaviszonyokat feltüntető papírok, amelyeket T. R. tett közzé.) Nyilván nincs egy kép publikálásnak akadálya, ha az az örökösök vagy a fotón látható személyek beleegyezésével történik, s vélhetően ez minden eddig így nyilvánossá vált képnél így történt. Szintén nincs gond azokkal a családi képeslapokkal, amelyeknél a szerzői jog törvényben előírt védelmi ideje (a szerző, kiadó halála óta eltelt 70 év) lejárt, mivel a képeslapokat egykor kiadó vállalatok felkutatása ma már szinte lehetetlen, így a képeslap kiadási évétől számított 70 év az irányadó, s ez maradéktalanul teljesül is. Az így nyilvánosságra hozott képek tulajdonjogával sincs semmi gond általában. Esetenként azonban bizonyíthatóan olyan képek kerülnek föl az internetre, amelyek nem magántulajdonban, hanem közgyűjteményben vannak. Ha - teszem azt - a Bács-Kiskun Megyei Levéltár vagy a Kiskun Múzeum gyűjteményében lévő képeslapot vagy fotót szeretnénk közzétenni, közölni, felhasználni, akkor az illető dokumentum őrzési helye igazgatójának engedélye okvetlenül szükséges. Még aggályosabb a dolog akkor, amikor könyvből szkennelt képet posztolnak ki, tehát a szerzői és mindenféle más jogot sértve. A nyilvános Facebook-csoporton keresztül történő publikálás ugyanis publikálásnak számít!

De nem ezek miatt a jogi aggályok miatt szerettem volna ezt a bejegyzést megírni. Hanem azért, mert az említett Facebook-csoportban jelen blogból is idézett, kétszer is. Oly módon, amely jelen sorok szerzőjének igencsak kedvét szegte jó időre. Az Ilyen volt, ilyen lett című bejegyzésben azt hiszem, minden kétséget kizáróan ironikus hangvételben írtam az Ótemplom mögött álló Petőfi utca 5. számú ház borzasztó átalakításáról. Az átalakítást egy most már archív, és egy frissen készített képpel illusztráltam, színleg megfordítva a kettőt, mintha a régi kaviccsal kitöltött mezők és vakolatsávok ornamentikája visszaállt volna. A bejegyzés utolsó mondatával azonban - legalábbis eddig ezt hittem - tisztába tettem az ügyet, miszerint nem ez történt, hanem nagyon is meggondolatlan és divatmajmoló módon, brutálisan eltávolították a városban ritkán látható homlokzati vakolatdíszítést, hogy üzlethelyiségbe szóló bejáratot képezzenek ki az egyik ablak helyén. Úgy hittem, mindezt nyilvánvalóvá tettem. Innen kezdve nem tudom, mi vezérelhette a Facebook-csoport azon tagját, aki jó kedvűen és eléggé egyértelműen félreértve a bejegyzés tartalmát (és eléggé feltűnően elírva a képek forrását "kiskunfelegyvaroshaza.blogspot.hu"-ról "kiskunfelegyhaza.blogstop.hu"-ra), hírül adta, hogy egy szép régi házat visszaállítottak eredeti formájába. Tudatában vagyok, hogy korunk nem az írott kultúra kora, hogy minden egyre inkább vizuális, jelszerű, s ezért egyszerűsödik, az emberi gondolkodás pedig a vizuális dömping hatására lassan-lassan hozzászokik a kisigényűséghez. A virtuális világ, bekebelezvén a valódi világot, rövidtávra zárja a memóriát. Csak azt hallom meg, amit szeretnék, s azt látom, ami tetszik? Bizonyára. De éppen az ilyen hozzáállás ellenében kezdtem el írni és fényképezni ezt a blogot. Hiába lett volna? Az elírás blospotról blogstopra figyelmeztetés? A bejegyzés szerzője mindenesetre néhány nappal később kommentet fűzött a képhez: "Valami nincs rendben ezzel a házzal kapcsolatban. Ez nincs visszaállítva eredeti állapotába. Ugyanilyen "kétszínű". :( Megnéztem!!!"

Városképet illető sajtóhír 1902-ből

"Városunk nagyrabecsült tanácsa pénteken és szombaton testületileg kivonult a város keleti részén épült új házaknak és utcák rendezésének megtekintésére. A szemle arról győzte meg a tanácsot, hogy a kiosztás ismét nem sikerült. Nem pedig azért, mert városunk egyik díszére a nagytudományú mérnökre lett bízva a dolog, kinek segítségére volt a kedves gazdasági tanácsnok ur is. Ezen legutóbbi baklövésükkel elárulták, hogy egy csepp aeszthetikai érzelmük sincs. Hát hova gondolt a kedves mérnök derék ur társával együtt akkor, midőn megengedték az építkezést olyanformán, hogy egyik ház dombon, a másik ismét völgyben fekszik. A szemlélő azt hiszi, hogy az egész házsor be van rugva és hol feláll, hol leesik."

A mérnök úr működött, in: Félegyházi friss ujság, 1. évf. 29. sz. 1902. szept. 21. 1.

Mármost tudni kell, hogy Mihálovits Jenő városi mérnök egyszemélyben volt a város gazdasági tanácsnoka is. Az az abszurd, skizoid, de a mai viszonyokat is alighanem jellemző helyzet állt tehát elő, hogy a cikkíró szerint tehetségtelen tanácstag mameluk pártérdekeit előbbre helyezve a város érdekeinél, és évtizedekre eldöntötte számos embertársa rendezetlen életkörülményeit. Pedig új telkek kiparcellázásánál általában nem ez volt a jellemző, s a szóban forgó keleti városterület (a Bajcsy-Zsilinszky utca és Alpári út közti terület) eléggé mocsaras volt. Zöldmezős beruházások esetén mai napig első a tereprendezés. Ne tette volna ezt meg a város? Vagy csak a Félegyházi Friss Ujság ócsárlásával állnánk szemben? Az utcaképek ma mindenesetre nem mutatják a cikkben leírt "részeges" képet.

Ujszászy és Mailáth I.

Kiskunfélegyháza építőiparának meghatározó cége volt Ujszászy János és Mailáth József 1864-ben alapított közös vállalata, amely az 1905-ös műkőgyárnyitást követően a város minden jelentősebb épületénél közreműködött kivitelezőként: Constantinum, városháza, kenyérgyár, Szent István-templom javítása 1892-ben, Köllő Miklós Petőfi-szobának talapzata,  mai Petőfi Mozi (egyébként üzemen kívül) stb. A gyár a századelőn 45 munkást foglalkoztatott. (Iványosi-Szabó szerk. 1985, 51.)

Az alábbiakban a helytörténeti kutatásban egyáltalán nem ismert, velük kapcsolatos forrást osztok meg, amely azonban komoly kritikával kezelendő. Külön öröm, hogy a vállalkozók arcképe is végre ismertté válhat.

Ujszászy és Majláth vasbeton-, műkőgyára, burkoló és építési vállalata a város egyik legrégibb vállalata, mely már 1864-ben alapíttatott Ujszászy János és id. Majláth József régi céhbeli remekelt építőmesterek által. Legelső munkájaként Ujszászy János építette Lechner Ödön tervei alapján a római katholikus nagytemplomot, mely a talaj megbízhatatlansága folytán komplikált, nehéz alapozással készült.

     A cég nagyobb munkái közül felemlítjük az apácazárda, Magyar Általános Takarékpénztár, kenyérgyár, városi villanytelep, kir. adóhivatal, posta kábelerősítő stb. stb. épületeit. Figyelemreméltó ipari tevékenységet fejtett ki a cég a környékbeli vasbeton-, a félegyházi városháza összes műkő-, burkoló- és szobrászműkőmunkáinál, továbbá úgy a város, mint a környék csatornázása körül, mint abban az időben a környék egyetlen cementgyára. Érdekeltsége a fővárosban is sok munkaalkalmat talált, mert kartellen kívül állván, olcsón tudott szállítani. A főváros bérházai közül igen sokban még a cég lépcsői és műkövei vannak beépítve. Lépcsőket, műköveket szállított Belgrád, Zombor, Baja, Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Abony, Szolnok városokba is.

     A cég mai tulajdonosa Mailáth József, azelőtt vasút- és magasépítkezésekkel foglalkozott. A műkőtechnika tanulmányozására sokáig külföldön tartózkodott, honnan tudását tökéletesítve tért vissza, mely által az építőipart idehaza több szabadalommal gazdagította.

Az 50 éves Vállalkozók Lapja jubileumi albuma,

szerk. Lakatos Mihály - Mészáros L. Edgár - Óriás Zoltán,

Vállalkozók Lapja kiadása, Bp. 1929, 475.

Az Országépítő Szabadka-különszáma

Engedtessék meg egy nagyon rövid bejegyzés. Alább linkeltem be az Országépítő Szabadka-mellékletét, amit nagy szeretettel ajánlok:

http://www.orszagepito.hu/szamok/teljes/2001-4m.pdf

A blogban tavaly szóba került a Budapest VIII., Baross u. 21 - Szentkirályi u. 45. sz. alatti ház. Vele kapcsolatos információt közöl a következő könyv: Mattyasovszky Zsolnay Tamás - Vécsey Esther - Vízy László: Zsolnay-épületkerámiák Budapesten, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2005, 170-170. E szerint a kék majolikával díszített épületet Lindmayer-háznak hívják, 1911-ben építették, és a pécsi Zsolnay Manufaktúra Zrt. tulajdonában lévő Terracotta nevű mintakönyvek alapján (T14, 3982. sz.) a tervező építész Tőry Emil volt, az építtető pedig a Mattausch und Sohn Ag.

Száz éve történt...

1912. áprilisában Toldy Jenő ótemplomi plébános a következő szavakat jegyezte le, emlékezzünk ezekkel a száz éve történt eseményre:

1912. april 14. - Az atlanti oceán amerikai részében borzalmas hajó-katasztrófa történt, mely arányaiban eddig példátlanul áll. A világ jelenlegi legnagyobb s legujabb személyszállító hajója: a 45.000 tonnás amerikai Titanic, legelső utjában Amerika felé, april 14-én vasárnap éjjel 11 ó 35 p-kor, ferde irányban egy jéghegybe ütközött, mely oldalát és fenekét fölszakította. A sérülés a vizszin alatt történt. Emiatt nem ismerték fel borzalmas helyzetüket, nem is hitték, hogy a modern rekeszes hajó elsüllyedhet. A hajó 2 és fél óráig maradt a felszinen, csak 12 ó 50 p-kor kezdték a 20 mentő csolnakban elhelyezni a nőket és gyermekeket. Az utasok csak az utolsó percekben értették meg, hogy el vannak veszve. A hajó [április 15-én hajnali] 2 ó 20 p-kor elmerült 3000 méter mélységbe, százmilliókat kitevő értékével és kincseivel, s vele együtt tengerbe veszett 1635 emberélet, megmenekült 790, kiket a Carpathia amerikai hajó vett fel, mely az éjfél után kapott Marconi-telegrammok hivására 4 órakor érkezett meg.

Újabb mottónak

Afféle mottóként érdemes itt idézni Keserü Katalin szavait a regionalizmus és a posztmodern viszonyáról (elsősorban a képzőművészetre értve):

"[...] nem volt véletlen, hogy a regionalizmus és a posztmodern Kelet-Európában ennyire népszerű volt, mégha nem is mélyedtek el ennek filozófiájában. Ennek az egyik alapja az, hogy a posztmodern megszünteti az egyetlen művészeti központnak az ideológiáját.

A periféria mint érték jelenik meg, és ez nemcsak Kelet-Európában érdekes, hanem egy skandináv számára épp olyan fontos, mint a portugálnak vagy a görögnek.

Ez nagyon fontos volt, mert megszüntette az állandósult szégyenérzetet a késés miatt, és egyéb komplexusokat.

A regionalizmus gondolata megoldotta ezt a feszültséget, amelyik mesterségesen egy politikai terminust vezetett a kultúrhistóriába."

Ez a bevezetett politikai, mára átalakulóban lévő fogalom a provincia volt.

A provincia megszűnik, a régió marad.

Nemzetközi művészettörténelmi és elméleti szimpózium,

Zsennye, 1991, szerk. Chikán Bálint, h. n., é. n., 87. old.