Kecskemét művészlelkű polgármestere

Kada Elek (Vasárnapi Újság 60. évf. 27. sz. 1913. júl. 6. 529.)

A Közmunka című lap 1910. október 23-iki számában olvasható a következő hír: "Kecskemét város művészlelkű polgármestere, Kada Elek mindent elkövet, hogy a várost szépéé, utcáit művészivé tegye." Nem tudom, hogy lehet egy utcát művészivé tenni, a Kada Elek elé rakott jelző mindenesetre bizonyos értelemben találó. Kecskemét az ő és elődje, Lestár Péter polgármestersége alatt hatalmas változáson ment keresztül. Nemcsak a városháza épület fel, a városközpont képe majdnem teljesen megváltozott: felépült a színház, az Újkollégium, a Luther-palota, a katolikus egyház bérháza, a Cifrapalota, hogy csak néhányat említsek. Kada polgármesterségének nemcsak a város országosan szinte egyedülálló szecessziós központja köszönhető, a régészeti munkákat is folytató Kada a kultúra minden területét fejleszteni kívánta, neki köszönhető a kecskeméti művésztelep létrehozása is. Kada munkássága ma is útmutató példa. A fentebb idézni kezdett újsághír arról számol be, hogy Kada a középítkezéseket elsőrangú művészre bízza: ezúttal Lechner Ödönt kérte fel a víztorony  tervezésére. A Lechner-álomról (ahogy Sümegi György nevezte a meg nem valósult épületet) még ebben az évben meg fog jelenni Szabó Bence tanulmánya a Bács-Kiskun megye múltjából 2011-es kötetében.

Álljon itt (mai helyesírásunknak megfelelően közölve) az az általa írt cikk, amely a Vasárnapi Újságban hirdette a kortársak számára az 1911-es katasztrofális földregés után magához térő, és annál nagyobb lendülettel épülő város erejét.

Kada Elek: Az újra épülő Kecskemét

Kecskemét ősi város építkezése már nem felelt meg a mai kor ízlésének és az emelkedő forgalomnak, minek következtében új városszabályozási terv készült és ez alapon régi városrészekben új utcák nyittattak és a szabályozással a központi piaczér is nagymérvben bővíttetett.

Ez a nagyobb arányú szabályozás maga után vonta azt, hogy újabb monumentális jellegű épületek keletkeztek, mely építkezéseknél a hatóság nagy súlyt helyezett arra, hogy azokban a magyar építő művészet legújabb irányai jellegzetes kifejezést nyerjenek; mely iránynak legelső képviselője Lechner Ödön, a ki munkáját Kecskeméten az új városháza építésével kezdte meg, s ez idő szerint szintén Kecskeméten folytatja a Rákóczi-emlékkel összekapcsolt vízvezetéki torony, valamint a legközelebb létesítendő városi múzeum és könyvtár építésével.

A város piactere még húsz évvel ezelőtt annyira össze volt zsúfolva rendetlen fekvésű, legnagyobb részben még vályogból épült ősi házakkal, hogy nemcsak szépészeti szempontból volt méltán kifogásolható, de nem is felelt meg azoknak a rendkívüli fontosságú gazdasági igényeknek, a melyeket Kecskemét városának különösen nagyarányú gyümölcspiaca megkövetelt.

Egész telektömbök sajátították ki, új határvonalak állapíttattak meg, s az így keletkezett most már új, nagy piactér képe a református főiskola új épületének elkészültével teljesen kialakult, és a térnek a tervezett befásítással való teljes rendezése és a kertek kiképzése által jövő évre már teljesen be lesz fejezve.

A nagy piactérnek szabályos négyszögben való kiépítését a református templom akadályozta, de a templom fenntartásához a város ragaszkodik, mert az a legrégibb magyarországi református templomok egyike, a mely még a török uralom ideje alatt a konstantinápolyi sejk engedélye alapján épült. E templom délnyugati oldalán van az Árpádok alatt épült Barátok temploma, a mely szintén kultúrhistóriai nevezetességű épület és a két templom hátterében emelkedik ki az impozáns városháza, a mely a térnek ama részén uralkodik.

A tér északnyugati oldalán, a nagytemplom átellenében épültek a katolikus egyház és a népbank új palotái: az előbbit Grünwald és Bornemissza freskói díszítik. Ezek után következik a kecskeméti takarékpénztárnak Lechner és Pártos által tervezett palotája és a vonalat bezárja az evangélikus egyháznak átjáró bazár-épülete.

A térnek délkeleti oldalát a már előbb említett templomokon kívül a református egyház új főiskolája ékesíti, melynek egyik részében az egész modernül berendezett gimnázium, a másik részében pedig a jogakadémia talál új otthonra.
A város és hatóságokon kívül az egyesületek is törekedtek arra, hogy újabb igényeiknek megfelelő nagyobb épületeket emelhessenek. Így a Széchenyi-téren, a mely ez idő szerint a gyümölcspiac, kiemelkedik az Iparosok Otthona, az 52 méter széles Rákóczi-út piaci torkolatának egyik sarkán van a Kereskedelmi Kaszinó, melynek tervezője a Zsolnay által készített majolikáknak dúsabb alkalmazása által iparkodott nagyobb hatást elérni, s melynek szépsége fölött eltérők ugyan a nézetek, de művészet fejlődési szempontból mindig egyik legérdekesebb háza lesz a városnak.
Ezzel szomszédos egy igen érdekes jellegű új palota, melyet az 1836-ban alapított Kecskeméti Kaszinó Egyesület most építtetett s a melyiknek nemcsak külső kiképzése, de különösen belső díszítése a helybeli művésztelep tagjainak nagy ambíczóját képezte és művészi szempontból annyira sikerült, hogy annak megtekintése az idegennek első sorban ajánlatos. Ehhez közvetlen csatlakozik a Gazdasági Egyesület palotája. Az útnak eme része a Leszámítoló Banknak és az egyháznak átellenben levő épületei által már teljesen ki van képezve, míg a többi rész építkezési terveivel, kivéve az új törvényszéki palotát, a mely már fölépült, most foglalkoznak.
A földrengés rendkívül visszavetette az egyes tervek befejezését. A többek között vízvezeték kiépítése is e miatt akadt meg, mert megfontolandó volt, hogy a nagyarányú 52 méter magas víztorony, mely egyszersmind a Rákóczi lovas szobrának hozzáillesztésével mint Rákóczi emlék fog szerepelni, mi módon építtessék, s így a már elkészített tervet át kellett alakítani, a mely tervezetet a követelményeknek megfelelő átalakítással Lechner Ödön most fejezett be, s a melynek kétségtelenül oly első rangú művészi hatása lesz, hogy az nemcsak a városnak, hanem az egész országnak egyik építészeti nevezetességét fogja képezni.
A toronynak építéséhez most fognak hozzá. Az újabb építkezések közül még figyelemre méltó az Osztrák Magyar Banknak palotája és a Rimanóczy által tervezett honvéd lovaslaktanya. Végül felette érdekes az új művésztelep, a mely eddig neves kiváló műízléssel tervezett épületet foglal magában, s a mely megérdemli, hogy azt egy más alkalommal részletesebben ismertessük.

Vasárnapi Újság 59. évf. 27. sz. 1912. július 7. 540.

Újraközölve: Petőfi Népe 1977. május 26. 5.;

huszadikszazad.hu

Kadához hasonló típusú polgármester volt Marosvásárhelyen Bernády György, Szabadkán Biró Károly, Léván Bódogh Lajos. Az építtető polgármesterek sorát még folytatni lehetne. Hogy azonban sem a félegyházi Szerelemhegyi Károly, sem utódja, Molnár Béla nem igazán illik ebbe a sorba, az nem az ő hibájuk. Molnáré legkevésbé, ő valóban mindent elkövetett a város fejlődése érdekében, de ez nem mondható el a fegyelmi ügy miatt felfüggesztett Szerelemhegyiről, aki helyett 1905-től helyettes polgármesterként, majd 1909-től 1915-ig  megválasztott polgármesterként Molnár látta el a teendőket. Molnár Bélát minden felkarolt eszme oldalán megtaláljuk: a mezőgazdasági munkásházak, a központi iskola, a Constantinum, a városháza, villanytelep, parkosítás, járdák, útkövezés, vízvezeték, vágóhíd, kórház, tisztviselőtelep, iskolák. Ezek legtöbbje azonban csak eszme maradt. A közgyűlés nem tudott az új eszmékkel mit kezdeni. Egy-két elhivatott emberen kívül (Molnár Bélán kívül ilyen volt a városi mérnök, Dóczy Pál, az ügyvéd Jenovay Dezső, a múzeumigazgató Szalay Gyula és Markgráf Vilmos, aki gazdasági tanácsnok létére a városi park létesítése ügyében járt el, saját költségére) a kezdeményezéseknek nem akadt pártfogója. A városi politika figyelmét elsősorban a gazdasági érdekek kötötték le, s nem ismerték fel az újonnan emelt épületek befektetési lehetőségeit. A városháza bérbe adható bolthelyiségei például 10 évi adómentesség illette meg, vagyis a bérbe adásból származó teljes bevétel a városé maradt.

Szabadkai Városházák. Kállítás Budapest Főváros Levéltárában

Budapest Főváros Levéltárában június 2-án néztem meg a szabadkai városházáról szóló kiállítást. (Szabadkai Városházák, 2011. május 5. - június 6.) Állományvédelmi okokból eredeti iratokat nem, csak digitalizált fotómásolatokat állítottak ki nagyméretű, szállításra is alkalmas tablókon. A kiállítás bemutatja mindhárom szabadkai székházat, leghangsúlyosabban természetesen a ma is álló, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte épületet egykorú és későbbi dokumentumok (tervrajzok, fotók, iratok, újságcikkek) alapján. A kétnyelvű (szerb, magyar) tablók alapján jól kirajzolódik az első, 1751-ben épült, 1781/1782-ben emeletráépítéssel bővített épület, amelyet 1828-ban bontottak le, hogy helyére timpanonos, tornyos, klasszicista épületet emeljenek. Ez az épület 1908-ig határozta meg a városközpont képét, ekkor ugyanis ezt is lebontották, hogy helyére a 76 m magas toronnyal büszkélkedő épület kerülhessen. Komor és Jakab tervei 1907-ben már készen voltak, ezekhez képest kisebb változtatások (pl a főtorony kialakítása) történetek. Az építkezés 1908-tól 1910-ig tartott, az 1912-es felavatás ünnepére külön kiadványt adtak ki (amely megvan a Szépművészeti Múzeum Könyvtárában - Braun szerk. 1912).

A kiállítás a levéltári épület földszintjén kezdődik.

A tárlók az első emeletről nézve.

A kiállítás az első emeleti kiállítóhelyiségben folytatódik.

Mind a szabadkai városháza történetének, mind magának a kiállításnak van tanulsága a kiskunfélegyházi városházára vonatkozó tanulsága. A szabadkai székház tervpályázatának bíráló bizottságának (Biró Károly polgármester és Frankl István városi főmérnök mellett) meghívott tagja volt az a Pecz Samu, aki 1904-ben a kiskunfélegyházi székház pályaterveit kétszer is elbírálta. Az épület ugyanúgy a város szimbólumává vált, mint a kiskunfélegyházi. A szabadkairól a kiállítás egyik tablóján ezt olvashatjuk: „A város történetének különböző periódusaiban a városháza épülete állami közigazgatási szerveknek, közművelődéi intézményeknek, bankok kirendeltségeinek, vendéglátóipari és kereskedési üzlethelyiségeknek adott helyet - így a város számára fontos történések színhelyévé és tanújává vált. Ennek következménye pedig az volt, hogy épülete a város szimbólumát és lakosai mérhetetlen szeretetének tárgyát képezi.”

Elképesztő és elkeserítő az az ellentét, ami a szabadkai és a kiskunfélegyházi városháza között fennáll. A félegyházi városháza iránti szeretet nagyon is mérhető, Kelvin fokban 273, ami Celsius fokban kifejezve körülbelül 0.

A szabadkai városháza felavató díszközgyűlését 1912. szeptember 5-én tartották meg. Számtalan fotó és újsághír tanúskodik az eseményről. A kiskunfélegyháziét egy évvel előbb, 1911. október 29-én, bár az épület teljesen még nem volt befejezve. Az eseményről Toldy Jenő plébános a következőket írta: „1911. október 29-én tartotta a városi képviselőtestület első ülését az új városháza rendkívül díszes közgyűlési termében. Előbb az ünnepies fölavatásnak kellett volna megtörténnie, [ez azonban] akkorra halasztatott, mikor az új monumentális épület teljesen bebútorozva, egészen készen áll. Az első ülés erős diszharmóniával végződött. A 48-as és függetlenségi párt, valamint a munkapárt szónokai (a péteri tói gát-ügyben) kölcsönösen kellemetlenségeket mondtak egymásnak, amiből nagy lárma keletkezett. A polgármester fölfüggesztette az ülést; mikor a teremben a vihar erősbbödött, feloszlatta a közgyűlést, s a h[elyi] rendőrkapitányt felhívta, hogy a városi képviselőket a közgyűlési teremből távolítsa el. Az első közgyűlés így oszlott szét, izgalmak és méltatlankodás között.”

A városi képviselők nemcsak kellemetlenségeket mondtak egymásnak, azért kellett a rendőrkapitánynak közbelépnie, mert majdnem tettlegességig fajult a két párt közti személyes indíttatású vita. Az új városházát tehát nagyon szépen fölavatták Félegyházán.

„A tervpályázatok korát éljük” - Néhány gondolat a félegyházi városháza tervpályázatáról

Az, hogy egy városi középületre a város elöljárósága tervpályázatot hirdet, a századfordulón mindennaposnak számított, s a demokratizálódó közösségekben elvárás is volt. Az egy-egy épületre beérkezett pályaművek tanúbizonyságot tesznek a korszak építészetének sokszínűségéről: ha nem is minden terv valósulhatott meg, egy-egy pályamű komoly elismerést szerezhetett szerzőjének, Kiskunfélegyházán a városháza pályaterve Vas Józsefnek, a központi iskoláé Morbitzer Nándornak. 1903-ban indította el Magyar Pályázatok címmel folyóiratát az a két építész, akik a kiskunfélegyházi városháza első és második tervpályázatán is részt vettek, Fejér Lajos és Ritter Ignác. Az első évfolyam első számában így írnak:

„A tervpályázatok korát éljük. A magas kormány, valamint a hatóságok, testületek és egyesületek, mind pályázat útján szerzik be a közpénzen emelendő épületek terveit. Minden érdemesebb építkezésre pályázatot hirdetnek, minden esztendő bőven termi a terv-pályázatokat és ennek természetes következménye az a nagy érdeklődés, a mely minden újabb pályázat alkalmával mind nagyobb és nagyobb mértékben nyilvánul meg a magyar építészek körében.

  A pályázatra érkezett tervek kiállítását járva, sokszor valóságos szívfájdalommal látja az ember, mint kell a díjazottakon kívül is igen sok értékes eszmének hatás nélkül, vagy csak futólagos hatást téve visszatérnie kipattanási helyére, a terv alkotójához, a helyett, hogy méltó tanulmányozás tárgyául szolgálna.

  Jelen folyóiratunk célja, hogy a kiválóbb tervpályázatokat, melyekben valami művészi eszme nyilatkozik, eredeti ízlés buzog, ne engedjük veszendőbe menni, hanem részrehajlatlanul segítsük arra a hatásos útjára, melyet jogos igénnyel tehet meg a gondolkozó elmékben. Mert minden kiválóbb alkotás újabb, esetleg még jobb eszme alapjául szolgálhat. Hanem a tervkiállítások sokkal rövidebb ideig tartanak, semhogy egyes tervek tüzetes tanulmányozása lehetséges lenne. Sokszor pedig az ilyen kiállítást a pályázat kiírása helyén, valahol a vidéken, talán éppen az ország elzárt zugában foganatosítják, sőt néha egyáltalában meg sem tartják.

  Szóval, a körülmények mindenképpen korlátozzák az érdeklődőt abban, hogy a pályázatok eredményét, bár nézetünk szerint ez volna az igazi cél, mélyebb tanulmányozással haszonra fordíthassa, a terveket pedig arra kárhoztatják, hogy legfeljebb egy-egy elismerő megjegyzést csikarjanak ki, vagy csak futólagos hatást érjenek el.

  Az tehát a célunk, hogy az ország bármely vidékén lefolyt pályázat eredményét összegyűjtve, azt írásban és képben közöljük, hogy az ilyen tervpályázatba befektetett szellemi kincset megrögzítsük úgy, hogy azt mindenki, mindenkor tanulmány céljából felhasználhassa, hogy együtt találja minden időben a tanulmányozandó tervpályázat feltételeit, bírálati jegyzőkönyvét és rajzait, mert csak ezek együttes egybevetésével alkothat magának tiszta képet és fordíthatja hasznára alkalomadtán tanulmánya eredményét.

Most, hogy folyóiratunk célját ezekben így előadtuk és ezzel programunkat is kifejtettük, még csak azt jegyezzük meg, hogy a füzet kiállításánál nem riadtunk vissza semmi nehézségtől, sem anyagi áldozattól abban a reményben, hogy t. kartársaink és az érdeklődő szakkörök munkánkat pártolni fogják s módot adnak arra, hogy vállalatunk ne csak múló jelenség legyen, hanem állandó jelleggel mindjobban fejlődhessen.”

 [Fejér Lajos – Ritter Ignác]: „Előszó”,

in: Magyar Pályázatok, 1. évf. 1. sz. (1903), 1. 

Előbb, és később is akadtak vélemények, amelyek nem mondhatók ilyen lelkesnek. Id. Bobula János (1844–1903) az általa szerkesztett Építészeti Szemle című lapban így bírált egy városi tervpályázoatot 1892-ben: "A pályázati kiírás több tekintetből érdekes és tanulságos. Főleg azonban abból a szempontból, hogy például szolgálhat arra: hogyan nem kell pályázatot kiírni." (-dia [id. Bobula János]: A pályázatokról, in: Építészeti Szemle 1. évf. 1. sz. 1892. május, 7-10.) Medgyaszay István (1877–1959), miután a Magyar Mérnök- és Építész Egylet javaslatára a kereskedelemügyi miniszter a 79049 sz. rendelettel szabályozta a tervpályázatokra vonatkozó előírásokat, és az egylet tagjai kijelentették, hogy a szabályzatnak meg nem felelő tervpályázaton részt nem vesznek, az 1908 és 1912 közti időszakról általánosságban negatív képet rajzolt. (Medgyaszay István: „Városi tervpályázatok”, in: Városok Lapja 7. évf. 18. sz. 1912. máj. 4. 149-152.) Szavai mindazonáltal részben az 1908 előtti időszakra is vonatkoztathatók, így a kiskunfélegyházi városháza 1903-ban kiírt és 1904 tavaszán elbírált első, illetve ennek eredménytelensége folytán a kiválasztott öt tervező között meghirdetett és 1904 őszén elbírált második tervpályázatára. Hogy ezt az alábbiakban röviden megteszem, annak oka az, hogy Medgyaszay más tekintetben is érvényes megfigyeléseket mondott ki ebben az írásában. Például: „Városaink az utóbbi években szédületes arányokban fejlődtek éspedig nem annyira a közigazgatás, az egészségügy vagy a kultúra terén, hanem egyelőre a műszaki alkotásokban.” – ez igaz volt Félegyházára is, mint ahogy az is, hogy egy-egy város mérnöki kara általában egy fő volt, Félegyházán Dóczy Pál.

Medgyaszay szinte a következőkkel kezdi: „A magyar városok számos középülete szomorú tanulságul szolgál arra, hogy mily temérdek tőkét és hány százalék pótadót lehetett volna megtakarítani, célszerűbb és szebb tervek megvalósítása esetén.” Ennek oka részben az, hogy az építészetre a laikusok részéről nem fordul elég figyelem, a másik, hogy a művek sikere sokszor műszaki megoldásaikon múlik, ami tapasztalat kérdése is. „Egy-egy kezdő ember első önálló kísérletének kockázatát és felelősségét szívesen senki sem veszi magára, mert tudjuk, hogy a legjobb tervtől is még igen messzire esik a jól sikerült épült.” Nyilvánvaló, hogy kezdő építész nem rendelkezik olyan sok gyakorlattal, mint idősebb pályatársa, mégis kevés olyan eset van, hogy a város egy ismert, befutott és neves építésznek közvetlenül adna megbízást. (Egy ilyen eset, amikor Kada Elek, Kecskemét polgármestere felkérte Lechner Ödönt a kecskeméti víztorony tervezésére. - „Víztorony építése Kecskeméten”, in: Közmunka 1910. okt. 23.) A városok inkább a tervpályázati kiírást választják, ha korszerű középületet akarnak építeni. A közvetlen megbízás (amely jó módszer lenne, de ritka) és a tervpályázati kiírás (amely módszer Medgyaszay szerint nem feltétlenül követendő eljárás) létezne egy harmadik módszer is, mégpedig az, hogy meghívott szaktekintélyek között zártkörű pályázatot hirdessenek. Nagyon érdekes, hogy Félegyházán ez megvalósult: mivel az első tervpályázatot a bíráló bizottság sikertelennek ítélte, a tanács a legjobbnak tartott öt pályamű szerzőit (Fejér és Ritter, Vas és Takách, Morbitzer, Ybl Lajos, Sebestyén Artúr) szűkebb körű pályázatra hívta fel. Ybl nem vett rajta részt, és felháborodásban írt szavai a szűkebb körű pályázatot is más megvilágításba helyezi, mint amilyet Medgyaszay elképzelt: „Azon általánosan tudott körülményre, hogy a közgyűlési határozat egy pályázónak első helyekre nem jutott tervei érdekében hozatott, hogy az illetőnek alkalma nyíljék a jó tervek előnyeit tanulmányozva, azokat a kitűzendő új pályázaton saját előnyére értékesíteni, nem reflektálok.” - írta Ybl, és nem is reflektált rá. (BKML V. 175/b. I. 648/1903) Ybl által előre sejtett átvétel később valóban történt is: Morbitzer az első színházszerű pályaterv neobarokk homlokzatkiképzése helyett a második fordulóban a lechneri magyaros stílushoz igazodott, tervén Vas és Takách pályatervének erőteljes hatása fedezhető fel. Amiben nem feltétlenül kell az Ybl által sejtett intenciót sejteni, Vas azért is hathatott Morbitzerre, mert József idősebb rokona volt Nándornak.

Visszatérve Medgyaszayra, az építész a Városok Lapja munkatársaként óvatosan hívja fel cikkében a figyelmet a pályázatok további buktatóira. Konkrét esetet sohasem említ, de szavainak ezek nélkül is hitelt lehet adni. Előfordult, hogy a város a legkisebb díjon váltotta meg a kritizált, de kiváló tervet, a pályázó és a város érdeke tehát kezdetben, az építkezés megkezdése előtt különbözött. Az pedig, hogy a Magyar Mérnök- és Építész Egylet tagjai kijelentették, hogy a miniszteri rendeletnek meg nem felelő kiíráson nem vesznek részt, „Igen természetes, hogy ez semminemű pályázatnak sem lehet érdekében.” A pályázatok bírálata gyakran helytelen, mivel a bírálók részéről gyakran mutatkozhat részrehajlóság. (Amit ki is lehet játszani a város lakóinak ízlését ismerve; Morbitzer a Sarlós Boldogasszony templom átépítésének megbízását megkapva tudhatta, hogy a város oda van a neobarokkért.) A leghelyesebb lenne az építész szerint a várostól független tervezőket felkérni bírálatra, ez Lechner Ödön és Pecz Samu meghívásával Félegyházán (Peczével Szabadkán is) teljesült.
A korszak visszásságai nem egy esetben láttak nyilvánosságot. Tárkányi Antal még 1896-ban panaszolta el, hogy egy Ung megyébe tervezett templomának terveit a meg nem nevezett város ellopta, a tervek szerint felépítette, de ebből az építész egy forintot sem látott, és csak utólag szerzett tudomást a megépült templomról. Tárkányi ugyancsak szerencsétlenül járt egy gyártervével is, de ekkor már pert indított, amit meg is nyert. "Ily eset szintén sok fordul elő kivált a vidéken [...]" (Tárkányi Antal: Az építőmesteri joggyakorlat kérdéséhez. Válasz Pártos Gyulának az Építő Ipar 1000-ik számában közölt cikkére, in: Építő Ipar 20. évf. 13. (1003.) sz. 1896. márc. 25. 109.)
A korszak egyik fontos kérdése volt a tömegízlés problémája, amihez Medgyaszay is hozzászólt. (Fülep Lajosnál is olvashatunk a kérdésről.) A város közönségének (értsd: a közösséget képviselők) ízlése ugyanis csak közönséges ízlés lehet. Talán kicsit hirtelenül hangzó, de kétségkívül igaz állítás. Az ízléstelenségről lásd a Múltbanézőben megjelent írásomat, az ott közzétett forrásszöveg erről mindenkit meggyőzhet. Így történhetett, hogy a közgyűlés az új épület építését a régihez hozzácsatolva határozta el, ami a félegyházi levéltár kutatótermében látható fotó szerint egyszerűen borzalmasan nézett ki. És tudjuk, hogy technikailag is hibás elképzelés volt: a régi városháza udvari árnyékszékei az új épület falai alá kerültek. Mégis fél évet kellett várni, mire a bontást kimondták.

Medgyaszay néhány gondolata, mint fentebb a zárójeles megjegyzésekből kitűnt, a félegyházi városházára is vonatkoztatható. Hogy azonban a tervpályázatok során Félegyházán milyen személyes indíttatások játszottak szerepet, az ma már megmondhatatlan.
Azóta sok víz lefolyt a Tiszán. A tervpályázatokat utoljára a 305/2011. számú (XI. 23.) kormányrendelet határozott. (Magyar Közlöny 2011. évi 158. szám, 2011. dec. 23. pag. 38751-38762.) Ezzel hatályát vesztette a 137/2004. (IV. 29.) kormányrendelet.