Alföldi szecesszió - Cegléden

 

2021. júliusa óta látható a ceglédi Kossuth Múzeumban az alföldi szecesszió vándokiállítás, amelyet helyi anyaggal, elsősorban Faragó Lajos szobrászművész épületdíszeivel Zakar József egészített ki. A kiállításhoz 2021. szeptember 17-én kapcsolódott előadássorozat. (Szokolai Attila felvételei)

Ilyés Marianna előadása

Baldavári Eszter megnyitóbeszéde

Reznák Erzsébet köszöntője

Zakar József előadása

Baldavári Eszter beszéde

Márkus Géza: Magyar stílus (1900)

 I. 

Ha a stílusok fejlődését figyelemmel kísérjük és különösen a forrongási momentumokat, látjuk, hogy a fejlődése folyamatába mennyire igyekezett minden nemzet a maga egyéni és jellemző karakterét belevinni minden egyes alkalommal. A reneszánsz, a gótika, a barokk fejlődésekor látjuk, hogy minden nemzet, amelynek már akkor fejlődött művészete, műipara volt, megragadta minden időben az alkalmat, hogy a műtörténelembe a maga nemzeti sajátosságait is följegyezze. Nekünk magyaroknak ezekben az epokhákban még nem volt oly kifejlett és erős művészetünk, amely a maga nemzeti egyéniségét is érvényre juttathatta volna. Ezért nincs műipari és művészeti múltunk, ez az oka annak, hogy a magyarság semmiféle epokhában kifejezésre nem jutott. 

Most, hogy ismét ily művészeti forrongásban élünk, amely csak évszázadokban egyszer fordul elő, meg kellene ragadni az alkalmat arra, hogy magyarságunkat, nemzeti sajátosságunkat belevegyítsük ebbe a modern mozgalomba. 

A modern irány ellenségei, akik csak a most látható túlhajtásokba kapaszkodnak és az abnormitások által elvakítva tagadják ennek az egészséges áramlatnak a létjogosultságát, elfelejtik, hogy minden új irány fejlődésekor, minden új stílus keletkezésekor voltak és vannak ily abnormitások, amelyek csak 100 év távolságából is nézve elsimulnak és a stílus egységességét már nem zavarják meg. 

Jogosultságuk tehát még az abnormis, a túlhajtott, extravagáns dolgoknak is van, mert leszűrődve és megtisztulva egy-egy részét alkotják annak az egésznek, amely egy újabb irányt, egy új stílust képvisel. És most ebbe a forrongó, laza, még le nem ülepedett és éretlen anyagba kellene a mi nemzeti egyéniségünket, magyarságunkat belevinni. 

A magyar stílust történelmi alapon kiokoskodni esztelenség és lehetetlenség, mert hisz jól tudjuk, hogy a fönnmaradt nagyon kevés műemlék is mind idegen, importált mester műve, ezeket csak azért, mert egy pár száz év múlt el származások óta, magyarnak annektálni helytelen. 

A magyar stílus megteremtésén fáradozóknak tehát az a része, amely eme hagyományok alapján akarja azt fölépíteni, hiábavaló munkát végez, mert a fönnmaradt gót vagy reneszánsz műemlékek semmiféle nemzeti sajátságot nem mutatnak. 

A másik része népies motívumokból akarja fölépíteni, s mint hasonlatot, a magyar zenét veszi föl.  

A magyar zene is ugyanabban a hibában leledzik, mint a magyar építészet. 

Magyar arhitektúrát [sic!] népies motívumok alapján megcsinálni lehetetlen. Valamint lehetetlen egy magyar operát népdalokból megcsinálni, ami például a Falu rossza címü operánál is bebizonyult.  

Igaz, hogy ez nagyobbrészt attól a tehetségtől függ, aki vállalkozik egy ilyen nagy probléma megoldására, de semmiféle nemzet műzenéjében nem találják föl azt, mintha az a népdalokra volna fölépítve. 

Az arhitektúrának ilyen módon való megmagyarosítása lehetetlen, a műipari tárgyak egyes része már inkább tért ad a népies motívumoknak. Megfontolva és vizsgálva a tényeket, gondolkoznunk kell, hogyan és minő módon volna lehetséges nemzetiségünket és egyéni sajátosságunkat a mostani modern áramlatba belevinni.  

Mert tagadhatatlan, hogy van művészetünkben, de különösen iparművészetünkben a többi nemzettől eltérő egyéniségünk. 

Ezt azonban érvényre is kell juttatnunk. Ez az érvényre juttatás nem kis idő munkája, ehhez türelem és nagy tanulmány kell. Igaz ugyan, hogy beláthatatlan az a haszon is, amely az ilyen komoly munka és tanulmány eredménye lehet. Mert a magyar műipari dolgok, amik még most nincsenek, ha külföldi piacra kerülnének, épp oly kapósak volnának és épp olyan árakat fizetnének értük, mint most a hollandi vagy dán dolgokért.  

Hogy most nincs kivitelünk, az könnyen magyarázható azzal, hogy az ipari termékeink semmiben sem különböznek a többi nemzet produktumaitól. 

Ha már most minden magyar iparcikk, a legkisebb és a leglényegtelenebb is, nemzeti bélyeget hordana magán, természetes, hogy művészi formában, lehetetlen, hogy egy bizonyos idő múlva magának piacot a külföldön ne teremtsen. 

És ebből kifolyólag kell az egész iparoktatást reformálni, iskolákat alapítani, nemzeti alapon fölállítani a magyar képző- és iparművészeti akadémiát, magyar szellemet és magyar nemzetiséget vinni bele. 

A hesszeni nagyherceg Darmstadtban építészeket, festőket, szobrászokat, iparosokat szerződtet, akikkel Darmstadtot művészi kolóniává tette meg, amely minden évben számot ad a haladásáról és működéséről. 

Nem nagy áldozattal, nálunk is lehetne ilyen művészi kolóniát szervezni, amely, mint szigorú célt a művészetet és főképp a magyar művészetet tartaná szem előtt. Útbaigazításokat adna az iparosnak, tanárokat nevelne az iparoktatás részére, terveket csinálna az iparosoknak, propagandát a magyar művészetnek és lassan, de biztosan megteremtődnék a magyar iparművészet és amit csak gyanítunk, de nagyon várunk: a magyar stílus is. Az idő soha sem volt rá olyan alkalmas, mint most. A puha, idomítható anyagba még most, amíg nem késő, bevihető nemzeti sajátosságunk, míg ha az anyag már megszilárdult, akkor majd csak már vésővel lesz belevethető. 

II. 

 

Egy múltkori cikkemben ama nézetnek adtam kifejezést, hogy a magyar stílus sem a történeti alapon, sem pedig a népies motívumok alapján nem csinálható meg. Most kutassuk és keressük a módot, az irányt, amelyből kiindulva, magyar arkitektúránkat [sic!] és a magyar iparművészetet megteremthessük.  

A modern mozgalom, amely maholnap az egész világot meg fogja hódítani, az angoloktól és a belgáktól indult ki, tehát két olyan nemzettől, akik közül az angoloknak már nagy kultúrájuk és nemzeti stíljük volt, a belgáknak pedig, hasonlóan hozzánk, nemzeti stíljük nem volt.  

Az angoloknál a modern stílus a festőművészeten kezdődött, ők belátva a reneszánsz kor nagy eltévelyedését, a román stílust kezdették folytatni és ebből a visszatérésből: a román kor naivitásából és a modern ember raffinementjából keletkezett az ő nagy és modern stílusuk. A belgáknak kiindulási pontját a legtöbben az ő gyarmatügyi politikájukból magyarázzák. A modern művészeik produktuma és gyarmataik iparproduktumának ornamentációja és vonalai között nagyon sok a rokonvonás. 

Általában véve, a modern stílus két nagy irány harca: az együk irány a floreális, amelynek úttörői az angolok; a másik a lineáris ornamentáiójú irány, amelynek megalapítója és úttörője a belga Van de Velde, a modern stílus e leglelkesebb és legzseniálisabb apostola. 

Hogy mind a két iránynak létjogosultsága van, az természetes és természetes azért is, mert a művészetben minden új dolognak van létjogosultsága. És teljesen a művész egyéniségétől és véralkatától függ, hogy melyik iránynak kedvez, melyik irány áll közelebb az egyéniségéhez és melyik irányban akarja vagy próbálja meg a saját egyéniségét érvényesíteni. A németek, leleményes nép, a két iránynak szerencsés módon való egyesítéséből csinálták meg a modern stíljüket, míg az osztrákok inkább az angol irány, a floreális irány felé vonzódtak. A művészetben nem minden művész fölfedező és apostol, de csaknem éppen olyan nagy művésznek tekinthető, aki egy apostol tanításait és irányát fölfogja és igyekszik a maga egyéniségének is ebben az irányban érvényt szerezni. 

Természetes, hogy a lelkiismeretesség az ilyen dologban a fődolog. 

És itt térhetek rá, hogy miképpen s mi módon kellene a magyar stílust megteremteni és a magyar lelket ebbe a modern mozgalomba belevinni. 

Első sorban a lelkiismeretességgel. Ha a magyar művész önállóan fog dolgozni és a saját maga lábán fog megállani, úgy bizonyos az, hogy a produktumok, amik az ilyen önálló működés folytán fognak keletkezni, a magyar bélyeget is magukon fogják hordani. 

Nálunk a művészeknek nagyon tág a lelkiismeretük, a legnagyobb nyugalommal annektálnak idegen dolgokat a saját maguk szellemi tulajdonaképpen. 

Míg az irodalomban ezt plágiumnak nevezik, addig az építészek, iparművészek a legnagyobb nyugalommal adták idegen mesterek műveit, Rafaeltől kezdve Fischer von Erlachig, mint a maguk szellemi szüleményeit elő a világnak. 

És ez az abúzus sehol sem volt annyira elterjedve, mint nálunk, ahol nemcsak a klasszikusokat annektálták, hanem modern mesteremberek műveit is megdöbbentő hűséggel reprodukálták. 

Ez az oka főképp, hogy magyar stílus nem keletkezhetett, mert eddig kényelmesek voltunk, hogy miért törjük a fejünket, ha már más ezt megtette. 

A magyar stílus megteremtése és fejlesztése pedig abban a pillanatban meglesz, amikor az iparművészetben a produktumokat éppen úgy fogjuk ellenőrizni, mint az irodalomban vagy a többi művészetben és nem fogjuk tűrni, hogy a magyar művész idegen pávatollakkal dicsekedjék! 

Ha egy idegen ember Budapestre téved, az utcákon levő házakban csupa régi jó ismerősét köszönti és néhány régibb és nagyon kevés új dolgon kívül igazán semmi sincsen, ami magyar művészetre engedne következtetni. 

Semmiféle tradíció sem szükséges arra, hogy nemzeti stílünk megteremtődjék, csupán csak önállóság és lelkiismeretesség. Mert ha tény az, hogy mi magyarok a többi nemzettől eltérő faji jellemű és nyelvű nép vagyunk, akkor bizonyos az is, hogy a mi önálló és nem jdegenből vett produktumaink ezeket a nemzeti és faji sajátságokat magukon fogják viselni. 

Azonban – és ezt nem hangsúlyozhatom eleget és elégszer – ezt csakis úgy lehet megcsinálni, ha szigorúan könyörtelenek leszünk azokkal szemben, akik idegen tollakkal akarják ékesíteni a mi nemzeti sajátságainkat. 

III. 

Az egyik mód, amelynek segítségével a magyar stílust megteremthetnők, amint mar említém, az összes pályázatoknak akként való módosítása volna, hogy a magyar stílusban való tervezés kötelezővé tétetnék. 

Csakhogy ennek az a baja, hogy máig még nem nyilatkoznak meg a magyarosságra való törekvéseink határozott formában, amelyre egyhangúlag mondhatnók azt, hogy magyar. Hogy ez a magyarosság határozott formában is mutatkozzék, reformálnunk kell az egész művészi oktatásunkat. A művészi oktatás jelen formájában bizony tarthatatlan, mert a modern embereket és azokat, akiktől önálló es főképp nemzeti jellegű alkotásokat várunk, szabad szellemben kell nevelni. A modern stílus és a modern magyar stílus kifejlődésének hátráltatója: az elavult művészi oktatás, amelynek nyűgeit leküzdeni egy fél emberöltő szükséges. 

A régi szellem annyira átment a vérünkbe, hogy a kezünk es agyunk önkénytelenül mindig visszatér arra, hogy párkányokat, oszlopokat tervezzünk és alkalmazzunk oda is, ahova nem szükséges, csak a megszokás és a belénk oltott rossz es elavult nevelés hatása alatt. 

Elsősorban tehát emancipálnunk kell magunkat ez alól a nyűg alól es másodsorban a jövő nemzedéket mar szabad es magyar szellemben kell nevelnünk. Önnön magunkat emancipálhatjuk: az önállóságra való törekvéssel, a teljes lelkiismeretességgel és az anyagoknak természetszerű alkalmazásával. 

Már e három princípium szem előtt tartása a régi iskolát és a törvényeit mind megdönti, gondolkodásunkat helyes mederbe tereli és e három princípium figyelembevételével létrejött dolgaink már egy egészséges és életképes irány perspektíváját mutatják. Ez az emancipáció azonban nem akar a műegyetemnek megüzent harc lenni, csupán az építészetnek a művészetek közé való jogos visszahelyezése. 

A művészetet el kell választani a műegyetemtől. 

Az maradjon meg mint a tudományos képzettségnek egy felsőbb iskolája, a művészet oktatására azonban meg kell csinálni az építészi akadémiát. Építészetünk selejtes es rossz kvalitásának az oka tisztára abban rejlik, hogy minden tehetség nélkül való emberek is léptek e pályára, akik tudományos képesítést nyertek ugyan, de minden művészi kvalitás nélkül. Természetes az most már, hogy ezektől művészi alkotást és egyéni önállóságot nem is várhattunk és az építőművészetből nálunk mérnöki tudomány lett. 

Bizonyítására csak azt hozom föl, hogy a legtöbb építészünk még rajzolni sem tud (a rajzolást magasabb szempontból tekintve), tehát alkotásainak vagy esetleges gondolatainak előadására a nyelv sincs birtokában, amellyel magát megértesse. 

El kell tehát választanunk a mérnöki tudományt es a művészetet. 

Aki a mérnöki tudományok iránt (lehet ez építészmérnöki tudomány is), érez hajlandóságot magában, az menjen a műegyetemre, akiben azonban előadási képesség, rajzolási tehetség és egyéniség van, az tanuljon az építészi akadémián. 

Ezen az akadémián azután szabad szellemben kell nevelni az új nemzedéket és ami fő, magyar szellemben. 

Hogyan neveljük magyar szellemben az új nemzedéket, amikor eddig még magyar stílusunk nincsen? 

Keresnünk kell tehát azokat a tényezőket, amelyeknek hatása alatt egységes nevelés és oktatás folytán a magyar stílus keletkezhetik. 

A magyar stílus első úttörője Feszl, aki a Vigadót építette, a mór motívumokat vegyítette össze a saját egyéniségével, de amit alkotott, bár tagadhatatlanul érdekes, még sem magyar és pedig azért nem, mert a mór befolyás erősebb volt Feszl egyéniségénél. 

Lechner Ödön, a magyar stílus leglelkesebb úttörője, eleinte régebbi alkotásainál szintén keleti motívumok alapján próbálta a magyar stílust megteremteni. Azonban ez a fölvilágosodott és nagy egyéniségű mester hamar rájött ennek a helytelenségére és ma már tisztán csak a saját egyéniségéből merítve próbál és törekszik a magyar stílus megalkotására. 

Azonban egy stílus megalkotására egy ember vagy tíz ember még nem elég, mert bár lehet ez egy vagy több ember alkotásában eredetiség vagy nagy egyéniség, de az a közös vonás, amely azután egy egész nemzet sajátságának típusaképp jelentkezik, csak kitartó és közös szellemben való művészi oktatás eredménye lehet. 

Ha már most ebben a szabad szellemben, tudniillik a régi iskola torvényeit nem tekintve, az anyagoknak és az egyéni önállóságnak érvényesítésével kezdjük az új nemzedéket nevelni, úgy ezeknek az évek előhaladásával növekvő többségében önmagától fog egy egységes nemzeti vonás keletkezni, amely, miután teljesen önállóan és az egyéniségüknek megfelelően neveltettek, magyar is lesz és a magyar stílusunkat minden erőszakos beavatkozás nélkül fogjuk megteremteni. 

Amint annak idejében a magyar nyelvért könyörtelen harcot és irtó háborút viseltünk a némettel és az osztrákkal, épp úgy kell most megküzdenünk a magyar művészetért. Legkárosabb befolyása van ránk az osztrák szellemnek, és mégis azt látjuk, hogy egy pár magyar építesz elég felületes a bécsi Wagner elveit hirdetni és alkotásait szolgai másolatokban nálunk is bemutatni. 

Első sorban azok ellen kell a harcnak megindulnia. Már fel is merült az eszme, hogy egy pár magyar építőművész Lechner Ödön vezetése alatt egy művészi testületet alakít, ahova csak művészeket és főleg magyar építőművészeket fognak bevenni. 

A testület célja pedig propagandát csinálni a magyar műveszetnek, fölvenni a harcot az idegen elemekkel és kiküszöbölni magyar művészetünkből minden hazugságot. 

Bárhogyan és bármiképp, de meg kell indítani ezt a mozgalmat, amelynek értéke és hatása kiszámíthatatlan hasznára lesz a magyar nemzetnek. 

Márkus Géza.